A Szentlélek Blues: Chris Rea - Papp László Budapest Sportaréna, 2012.02.15.

írta Adamwarlock | 2012.02.21.

61 évesen Chris Rea még mindig azt csinálja, amit szeret, és megalkuvás nélkül valósítja meg önmagát újra és újra gitárja segítségével. Zeneileg egy teljesen egyedi előadó látogatott el ismételten Magyarországra, hogy bizonyítsa a közönségnek, a sorozatos betegeskedés és a kor egy szemernyit sem koptatta el a zene iránti olthatatlan elkötelezettségét, unikumnak számító gitártudását vagy feledhetetlen énekhangját.

Sajnos a beszámolót némi technikai malőrrel kell kezdenünk, ami nem kevés borsot tört a publikum orra alá. Történt ugyanis, hogy amikor beléptünk a koncertterembe, némi meglepetés érte a hallgatóságot. A Sportaréna küzdőtere le volt felezve, és csakis ülőhelyeken lehetett helyet foglalni. Ami azonnal feltűnő volt, hogy bent is vert minket az Isten hidege. A szervezők konkrétan nem csukták be az aréna ajtóit, így dőlt be a februári mínusz. A közönség nagy része télikabátban vacogott a helyén, mások pedig fél percenként járultak az illetékes helyi erőkhöz, hogy ugyan mikor méltóztatnának becsukni az ajtókat. Kérdésükre értelmes válasz nem igazán született. Aztán jött a humoros szál a történetben, mégpedig a hangosbemondó, amin keresztül egy kedves női hang bejelentette, hogy elnézést kérnek, de kihűlt az egész terem, így a hangszereket újra kell hangolni, kis türelmet. Tényleg? Beengeded a mínusz száz fokot télvíz idején, és csodálkozol, hogy a gitároknak ez nem annyira frankó? A profizmushoz, azért mindenképpen szeretnék gratulálni.

Tehát jól indult a buli, de miután a szervezők végre rájöttek a kilincs használatának titkára, kezdődhetett a koncert. Előzenekar nem volt, rögtön a főfogást tálalták. A színpadon egy nagy kivetítő foglalt helyet, oldalain két festett gitárral. Két lámpaállvány magasodott a hangszerek fölé, ami olyan hatást keltett, mintha egy romos mediterrán épület romjai között zajlana a koncert. A kellékeket a technikusok a koncert egész időtartama alatt ügyesen használták. A fények kiválóan illeszkedtek a hangulathoz és stílusosan idomították őket a dalokhoz, főleg, élesen sugárszerűen alkalmazva őket. A háttér pedig folyamatosan változott, hol az aktuális szám témájába illő videofelvételekkel, hol pedig akvarellszerű képekkel, ami olyan hatást kölcsönzött a koncepciónak, mintha egy galéria megnyitóján lennénk.

Chris Rea-t mindig élmény élőben látni. Nem először tettem tiszteletemet koncertjén, és még sohasem csalódtam a képességeiben. Először is mindig lenyűgöz a teljesen egyedi, átütő erejű hangja, ami az évek során csak egyre jobban megérett, mint a jó bor. Élőben ugyanazt tudja hozni, mint lemezen, semmiféle különbséget vagy megingást nem hallani a teljesítményében. A koncerten amúgy majdnem tökéletes hangzásnak lehettünk fültanúi, úgyhogy nagy-nagy dicséret jár a technikusoknak. A másik dolog, ami minden egyes alkalommal lenyűgöz Chris-ben, az a gitárjátéka (mi más?). A slide gitár mesterévé vált az évek során, így mára koncertjei inkább szólnak a hangszeres tudásáról, mint a slágerei puffogtatásáról. A dalválasztása is így alakul, hiszen kizárólag olyan darabokat hallhatunk élőben, amelyek nagy teret engednek a hathúros lehetőségeinek kiaknázására.

Számai kifejezetten melankolikus hatást keltettek. Általában lassan induló darabokról beszélünk, amelyek végül hosszú gitárszólókba nyúlnak. Legyenek ezek a dalok akármennyire is nyugodtan vagy épp nyomasztóan indulók, a végére Chris gitározása révén mindig katartikussá válnak. Sohasem kezelte hangszerét a klasszikus értelemben vett virtuóz módon, tehát nem a technikai tudásával kápráztatja el a közönséget. Chris Rea ugyanis inkább mondható zeneírói tehetségnek, amely képességnek aláveti a gitártudását. Ez egy nehéz és zsigerből jövő dolog, amire kevesen képesek igazán jól, de az eredmény önmagáért beszél: Chris Rea számaiban a hangszeres zene, a szöveg és az ének tökéletes szimbiózisban van, ezáltal a teljes kompozíció teljesen alá van vetve az atmoszférának. Zenéje minden eleme egyetlen mondanivaló köré épül, ezzel teremtve meg a darab teljes egységét. Ilyen számok legyártása szerintem elképzelhetetlen lenne egy együttesben, ahol több akarat érvényesül. Ilyen hangulatú dalok csakis egyetlen elme termékei lehetnek.

Az egész koncert egy Naprendszerből induló felvétellel indult, ahogyan a nézői perspektíva beutazza az űrt, majd becsapódik a Földbe, méghozzá Észak-Olaszországba. Ezután laza könnyedséggel indultak el a dalok, amelyek meglehetősen eklektikusan lettek összeállítva. Voltak tradicionális blues darabok, amelyek az én szívemhez nagyon közel álltak, és véleményem szerint a koncert legjobb pillanatai voltak (Where The Blues Come From vagy a Stony Road). Akadtak reggae betétek, rockosabb darabok is, de éppen ennyire lehetett érezni a zenéből áradó latinos hangulatot vagy a kelet-európai hatásokat. Chris azonban már többször is leszögezte, hogy ő nem alkuszik meg senkivel, főleg nem a piac által diktált szabályokkal. Két hét múlva lesz 61 éves, majdnem 35 évnyi zenei karrierrel a háta mögött úgy, hogy alkotásai között olyan lemez is szerepel, ami nem egy országban lett első helyezett a chartlistákon (az ’Auberge’-re gondolok). 2012-ben kinek akarjon megfelelni, ha nem saját magának? Ez azért érdekes adalék, mert még a legnagyobb slágereit is sokszor alapjaiban módosítva játssza élőben, vagy éppen teljesen kihagyja őket a setlist-ből. Annak, aki a Sláger Rádióban megismert darabokra kíváncsi, más ajtón kell kopogtatnia, ugyanis Rea koncertjei nem ezekről szólnak, hanem sokkal inkább a hangszeréről és a blues hangulatról. Persze érthetően sokan nem ezt a gitár-maszturbálós jelleget várják egy olyan előadótól, akit a kereskedelmi rádiók majd minden nap játszanak, de ha nyitott elmével hallgatjuk a produkciót, az élmény nem marad el.

Legutóbbi albumáról összesen egy számot játszott el, amit kicsit sajnáltam, és legsikeresebb lemezéről is csak a Looking For The Summer hangzott el (ami szerencsére pont az all time kedvenc Rea számom). Természetesen nem múlhat el koncert a két, lányainak íródott dal, azaz a Josephine és a Julia nélkül, zárásként pedig dübörgött a pályafutásának legnagyobb slágere, a két részes The Road To Hell, amit meg mindenki kívülről fúj, aki akár csak távolról is látott már életében rádiót. Számomra a csúcspontot a Stansby Girls és a klasszikus On The Beach jelentette, de szerintem, aki csak tiszteletét tette az estén, az talált magának kedvencet. A háttérzenészeit pedig külön dicséret illeti (nevüket sehol sem találtam sajnos, pedig tűvé tettem utánuk a világhálót), mert kiváló alapot adtak a mester zenei világának. Elsősorban a fekete bőrű basszusgitáros urat emelném ki, akit egész esete igazán elemében találtunk.

A koncert úgy ért véget, ahogyan elkezdődött. Az olasz városkából a kamera visszarepült a világűrbe, és a közönség lassan szétszéledt. Összességében kijelenthetem, hogy azok számára, akik oda meg vissza vannak az egyedi és technikás gitárjátékért és a bluesért, egy csodálatos élményt jelentett ez a szerda este. Azok, akik slágereket vártak, nos szerintem igazán ők sem csalódhattak, de a gyanútlan zenehallgatók belecsöppentek egy gitárcentrikus blues koncertbe, amiben lecsupaszították a dalokat minden pop-rock attitűdtől. Chris-t pedig ez láthatóan nem zavarta, főleg, hogy a helyek csurig megteltek, és a számait lelkes ováció követte.

Elhangzott dalok:

The Last Open Road / Work Gang / Where the Blues Come From / Josephine / Easy Rider / 'Til the Morning Sun Shines on My Love and Me / Looking for the Summer / Julia / Stony Road / Come So Far, Yet Still So Far to Go / Somewhere Between Highway 61 & 49 / Stainsby Girls / The Road to Hell (Part 1) / The Road to Hell (Part 2) /// On the Beach / Let's Dance / It's All Gone 

Adamwarlock

Képek: TT

Köszönet a Showtime-nak!