Párizsban járt a nyár: Chickenfoot - Olympia, Párizs, 2012.01.16. (olvasói beszámoló)

írta Hard Rock Magazin | 2012.01.25.

Novemberi születésem 43. évfordulóján kezdődött minden. A családi ceremónia alkalmával úgy éreztem magam, mint egy vetélkedő résztvevője, aki aktuális feladatonként nyitogatja a borítékokat, amelyek csak emelték a meglepetés erejének képzeletbeli skáláját. Szóval Kedves Párom, Feleségem úgy döntött, elég volt a nagy hajtásból, és kell egy kis lazítás, irány Párizs, és ha már ott járunk, ugyan az utolsó estén látogassunk már el egy mindkettőnk nagy kedvencének számító formáció, rövid európai turnéjának párizsi előadására. Nos, mondanom se kell, első pillanatokban, szinte el sem hittem, de az internet jóvoltából hamar kézzelfogható nyomai is lettek a szállásfoglalásnak, a repülőjegynek és a belépőnek, tehát biztossá vált, hogy élőben láthatjuk a Chickenfootot!

1466 km megtétele után, 13-án pénteken érkeztünk a fény városába, és rögtön meg is kezdtük a négynapos sétát, felfedezést. Nem hiszem, hogy sikerülne pár mondatba foglalni az érzést, a látnivalók sokaságát, hogy mit is jelent Párizs, a történelem lenyomata, a kultúra mint érték. Még most is csak ámulok...

El kell mondjam, elfogult vagyok Sammy Hagarral kapcsolatban (csakúgy, mint David Coverdale-lel), és ha volt valami titkos vágyam, hogy kit szeretnék megnézni élőben a rockzenei palettáról, akkor személye minden bizonnyal az első helyen szerepelt. A Van Halen korszak vele töltött időszakát nagyon kedvelem, remek szerzőnek tekintem, és ha a neve szóba kerül, mindig a mosoly, a töretlen kedv jut eszembe. Valahogy ezt láttam a felvételeken, a fotókon. Nem mennék bele, hogy ki a jobb a Van Halen házatáján (e nélkül is megy a csata rendesen…), nekem például David Lee Roth szólómunkái is nagyon tetszenek, szóval az akkori szakítással szerintem a közönség járt a legjobban. Emlékszem, mennyire fájt a szívem 1995-ben, hogy nem mentünk el Zeltwegbe, akkor ráadásul a Van Halen még ereje teljében volt…

De ne bolygassuk a múltat, hiszen itt van egy újabb történet. Sammy utolsó szólólemeze előtt már felreppentek a hírek, hogy valami készülődik, amely találgatásnak 2009-ben meg is lett az eredménye. Nem ismerem a motivációt, hogy mi, ill. ki terelte egybe a társaság tagjait, mindenesetre mindenhol csapatként szerepeltek, szerepelnek, de ne feledkezzünk meg a háttérről sem, ami az egész ,,termék” mögött van. Hiszen porondra léptek egy igen őrült névvel, aminek logója ma már védjegy, szimbólum, amely elengedhetetlen a megjelenésben, és már működik is az egész. Szóval, ha egyszerű, vagy éppen jól felépített marketingfogásról beszélünk, akkor én bizony megettem, sőt, aktív fogyasztója vagyok.

Ezen a januári estén a házi ereklyék sorát „csak” egy kulcstartóval gazdagítottuk, nem rajongok a jelenlegi 3D-s technológiáért, és szintúgy nem értem, hogy miért kell ragaszkodni a fekete pólóhoz. A Chickenfoot eladója örült, hogy angolul szólítottuk meg, sőt miután megtudta, honnan érkeztünk, kérte, mondjuk el neki, hogy „koszonom”, amit igyekezett is rögtön kiejteni. Az alulról szellőztetett teremben a fanatikusok elfoglalták helyüket a színpad előtt, és ebből a pozícióból nem sokat engedtek az este folyamán. Egy rajongó az új lemez színében (világoskék), büszkén kiabált a terem túlsó végéről, csapattársat fedezve fel személyemben, miután én is harci díszbe (de nem feketébe!) öltöztem egy két évvel ezelőtti ajándékból kifolyólag. Fokozva rajongását, büszkén húzta fel pólója ujját, mutatva vállán a Van Halen tetoválást.

20:30-kor lépett színpadra a The Electric Ducks névre hallgató hazai formáció, amely az első pillanatokban – külsőre – Mel Gibson Apocalypto című filmjének elszánt harcosait juttatta eszembe, mely szereplők hatalmas önbizalommal tarkított, vehemens igyekezettel adták tudtunkra, hogy bátorságból náluk bizony nincs hiány. Abszolút toleránsan kezeltem a helyzetet, hiszen én csak egy vendég vagyok ezen a vidéken, és bevallom, a honi AC/DC „valahol már hallottam” ritmusaira csak megindult úgy térdből az a bizonyos ismétlődő mozdulat. Sikerült felpörgetniük a közönséget, akik végig vevők voltak arra a bizonyos harminc percre. Énekes barátunk (Jaguár Mancs), gondolom, sokszor megnézte Bon Scott összes színpadi fellépését, és nem jött zavarba, amikor megszabadult ingétől (amely a nézőtéren landolt), és a baromfiudvar peckes kakasaként, büszkén járkált fel s alá a színpadon, kikiabálva minden energiáját. A ritmusgitáros, amikor a mikrofonhoz lépett, rángatózó mozgásban szintén hozta Malcolm Youngot, nem beszélve a szólógitárosról, aki az utolsó darabban, Ádám-kosztümben, egy Gibson gitár takarásában, felcsatolható angyalszárnyakkal és glóriával járta be a nézőteret. Miután újra visszatért a színpadra, és többször is megrázta meztelen hátsóját, megszabadult a kellékeitől, jobb kézben a Gibson, bal kézben, markában férficsomagjával… nos, nem is tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek... Úgy látszik, öregszem.

Nehezen tűrtem kilenc után minden percet, hiszen minden készen állt a fogadtatásra, de csak eljött a kezdés pillanata. 21:10-kor kialudtak a fények, ill. a háttérben leereszkedett egy fekete lepel, rajta a fehérrel festett logóval, legalul pedig a csapat neve díszelgett. A színpad bal oldalán Satriani mester kitartóan nyújtotta a hangokat, jobb oldalon Mad Anthony döngette hangszerét, és a Chad Smith helyére beugró Kenny Aronoff is elfoglalta főhadiszállását. Felvezették a belépőt, feszítve az idegeket, majd berobbant Sammy, aki energikusan ugrott középre, hogy a Lighten Uppal indítson: „Why you workin' so hard, baby...”

Négy ember volt a színpadon, de nagyon egyet mutattak, egyként, csapatként éreztem, hallottam, láttam őket. Már az első pillanatokban meggyőződtem a mozdulatokból, a cinkos egymásra tekintésekből, a viccelődésekből, hogy bármennyire is hihetetlen, de a zenészek nagyon együtt vannak. Nem csalódtam Sammy Hagarban, bőven van benne kondíció, még hatvan fölött is tudja hozni sajátos formáját, és nem kopott meg a hangja, amit bizony rendesen megeresztett egy párszor az este folyamán, a közönség nagy örömére.

Aki egy kicsit is járatos a témában, az tudja, hogy Michael Anthony nem csupán basszusgitáros, hanem egy kiváló vokalista is, amely tudását sokszor bizonyította, hol egyedül, de legtöbbször Sammyvel közösen, egy mikrofonba, vidáman, pajkos összekacsintások, fenékpaskolások, ölelgetések közepette.

Maestro Satriani pedig varázslatos. Pontosabban az az érdekes, hogy nem akar jobban előtérbe kerülni a többieknél, mindig annyit hoz, amennyit épp kell, viszont ha nála a labda, akkor... Tiszteletre méltó az alázata, itt nem öncélú tömjénezés van, Ő is egy része a csapatnak. Öröm volt látni élőben (és főleg ebben a csapatban!) a játékát, azt a hihetetlen lazaságot, ahogy lefogja hangszerét, ahogy nyújt, szinte sci-fi szerű hangokat szülve, máskor pedig oly könnyed, laza és finom pengetések által olyan hangok állnak össze dallammá, hogy az egyszerűen zseniális.

Az Alright Alright válaszolgató, nyelvtörő-nyelvgyakorló, ismétlődő refrénje után jön az első kislemezes nóta. Másfél éves fiammal együtt szoktunk rugózó mozgásban lépdelni otthon, nagyokat nevetve, igaz ő még nem látta a parádés klipet – bizony nehéz elszakadni fejben az ott szereplő barom(fi)tól... „I got both hands on the wheel, and my Big Foot on the gas, yeah”, kell ennél egyszerűbb kívánság?

Sorra jönnek a szerzemények mindkét lemezről, míg (egyik) legnagyobb meglepetésként, Sammy az első lemezről személyes kedvencét jelenti be, mondanom se kell, ezzel nincs egyedül. A Van Hagar korszak nagy slágereit juttatja eszembe, de azért itt Satriani mester a kolléga, igen, van abban valami, hogy ha valaki rátalál egy társra, azzal a legjobbakat hozzák ki egymásból. Valahogy a hazai közönség jobban értékelte a szigorúbb rigmusokat, de engem és Páromat ez cseppet sem zavart, ugrálva kiabáltuk: My Kinda Girl! Olyan dallamok ezek, amelyek beleülnek a fülembe, ott maradnak, nem hagyva nyugalmat, mert újra és újra szeretném hallani. Nem akarjak megváltani a világot, egyszerűen szórakoztatnak, kikapcsolnak, elringatnak, kiszakítanak a mából, felemelnek és elrepítenek.

A Down The Drain lüktetése továbbra is magasan tartja mércét, hiába, Sammy megígérte, hogy szép este elé nézünk. Az új lemezről jön a következő darab, amelyben Sammy hangot ad nemtetszésének, csatolva a hozzá írt leveleket, melyek minden darabja egy-egy rajongó birtokába. kerül. Nem szokatlan tőle a szociális érzékenység, illetve hogy törődik másokkal: számos alapítványt támogat, melyek a hontalanokon próbálnak segíteni. Nem idegen a téma, elég csak végignézni a híreket, a planétánkon zajló gazdasági folyamatokban bizony egyre nagyobb azoknak a száma, akik elszenvedői, vesztesei ezeknek a játszmáknak. Igen, ez fogott meg leginkább annak idején Hagarban, ahogy kiüvölti, kiordítja a kínt, a fájdalmat, olyan érzelmeket szakít fel, hogy csak sóhajtok. Érdekes dal, egy ragadós dallam, majd három és fél levél felolvasása, közben iszonyú erővel feltörő vágy, kérés, amit a szükség diktál.

Egy kétnyakú gitárt hoznak a színpadra, egy fénycsík a Satriani-Hagar párosra vetül, belekezdenek a Something Going Wrongba, amelyet egyszerűen csak szépnek titulálok, ahogy a finom gitárhangok és az ének lépdel egymás mellett. Egy ima, egy szolíd, vagy inkább szelíd könyörgés, amely megállapítja, hogy valami nincs rendjén; nincs lázadás, inkább szomorú realitás, a dolgok elfogadása, ahogy rendeltetett... nagyszerű.

Ébredve az álomból, újra autóba ülünk, és haladunk tovább azon az úton, amire oly gyakran vágyakozunk, biztos kézzel a kormányon, nagyszerű zene a lejátszóban, nem veszélyeztetve se magunk, se mások biztonságát. A Turnin’ Leftel egy olyan zene, hangcunami áradt, ömlött felénk, amihez hasonlót ritkán éreztem, félelmetes volt, hogy ezek a fickók mit produkáltak. Chad Smith biztosra ment, amikor beajánlotta Kenny Aronoffot, akinek neve nekem a Cinderella ’Still Climbing’ albuma kapcsán került képbe. Rendkívül megbízható zenész, és ha nem vettem volna észre rajta a verejtékcseppeket, illetve a többiekkel történő mosolyváltásait, még azt hinném, hogy egy géppel van dolgunk. A teljesítmény fokozására a közönség soraiból egy kéz nyújt fel egy kis whisky-s (gondolom Jack Daniel’s) üveget Sammynek, tudatva vele, hogy ugyan már adja oda a bőgős barátjának. Két dal között azért csak sikerül Michael Anthonynak felhörpintenie tartalmát, az üveg a közönségnek egy újabb ereklye, ő pedig az italt megköszönve azért öblít egy kis ásványvízzel.

A Future in the Past zárta az első kört, amelyet hatalmas tapsvihar kísért, de ez bizony bőven kijárt, hiszen kiváló teljesítményt láthattunk. A ráadást az új lemez idei kislemeze nyitotta, amelyet a rajongók „préseltek” a műsorba, legalábbis a világhálón történő csevegésekkel, üzenetekkel egyértelművé tették a bandának, hogy szeretnék, ha szerepelne a repertoárban. Mondanom sem kell, újfent elrugaszkodtunk Párommal a talajtól a Different Devil alatt, újabb remek szerzemény ez a Hagar-Satriani szerzőpáros háztájáról.

Még egy utolsó kontakt, már ami a közönséggel történő párbeszédről szól, az Oh Yeah egyszerű, de annál hatásosabb megszólalása tetőfokra járatja az egyébként sem éppen alulteljesítő előadást. Ennek fényében Michael Anthony egy újabb dalra bíztatja a közönséget, és már szól is a Foxy Lady. Végtelen örömzene, a színpad előtt egy apa nyakában úgy 7-8 éves lánya (eddig hol volt?) ütemesen mozogva tapsol, a nem megszokott jelenségnek meg is lesz az eredménye, Sammy egy pengetőt küld neki. Személye harmincnyolc alá tornázta az átlagéletkort, köszönjük. Egy óra negyven perc után búcsúznak, megköszönik a közönségnek, ígérik, visszajönnek. Remélem egyszer én is, mi is. Bízom benne, látjuk még őket valahol, valamikor.

Az autónkban mindig van a pohártartóban egy doboz szőlőcukor. Esetleg Chickenfoot emblémává kellene sajtolni a terméket, biztos nyernék belőle energiát, de hogy jobb kedvre derítene, annyi biztos.

Az elhangzott szerzemények:
1. Lighten Up
2. Alright Alright
3. Big Foot
4. Sexy Little Thing
5. Soap on a Rope
6. Up Next
7. My Kinda Girl
8. Down the Drain
9. Three and a Half Letters
10. Something Going Wrong
11. Turnin' Left     
12. Future in the Past
---------------------------        
13. Different Devil
14. Oh Yeah
15. Foxy Lady


Szerző: Varga Róbert

Képek: Guino Patrice (RockerParis)

Kapcsolódó cikkek: Teltház és Csirkeláb: Chickenfoot, Ponderosa – Webster Hall, New York, 2011.11.08. (olvasói beszámoló)