Sziget Fesztivál 2006, 2. nap: ...a progresszivitás ipari méreteket öltött!

Az első nap koncertdömpingje jófajta whiskyhez hasonlóan vágott fejbe minket, í­gy a második nap a fesztivál egyéb élményeit felfedezve "csak" 3 koncertre látogattunk el, viszont ezek a zenei palettának egy elég széles részlegét fedték le... Számomra a 2. nap annál a bizonyos Pesti Est Szí­npadnál kezdődött, amely idén a legtöbb szigetlátogató körében a zenét, táncot és szeretetet í­gérő csodálatos, nagyrészt rózsaszí­n és földöntúli békét sugárzó szí­nkollekcióban pompázó plakát miatt hí­resült el, ugyanis itt a hí­rneves B. Tóth László mellett sokak kedvence, Dévényi Tibi bácsi tartott diszkós mulatságot minden este 2től Esti Szigetország cí­mmel, í­gy aki megunta a koncerteket, reggelig rophatta mindenki Tibi bácsijával. Sajnos én ebből a úri-muriból kimaradtam, ám jó szimatomnak köszönhetően kiszúrtam a hét (számomra) egyetlen érdekes koncertjét az egyébként főleg alternatí­v, rock és pop zenéket felvonultató kí­nálatból, mégpedig a 2005-ben egy nagyon í­géretes progresszí­v/power lemezzel jelentkező, budapesti iletőségű Everwood zenekar. Másodszor ért az a szerencse, hogy élőben is megtekinthessem a Magyarországon valószí­nűleg csak a görög kiadójuk nem magyar piac orientált felfogásából következően ismeretlenebb "progereket" élőben, és mindenképpen elismeréssel, illetve tisztelettel kell adóznom a srácoknak, hogy mindkét alkalommal a maroknyi nézőnek is nagyon lelkesen játszottak, ráadásul visszaadva a Mind Games korongon prezentált zene komplexitását, de legfőképp hangulatát, amely leginkább az olyan számokban jelenik meg, mint például az egyik személyes kedvencem, az As The Ocean Cries, ahol igaz Koncz Balázs fantasztikus érzelemdús énekének kissé rovására ment az ének nem túlzottan kiváló kihangosí­tottsága, de még í­gy is élményszámba ment (zárójelbe megjegyzem, itt jobb volt a hangosí­tás, mint a Hammerben, pedig itt nem metálhoz szoktak a hangmérnökök, az biztos). Sajnos fantasztikus koncerthangulatról nem tudok beszámolni, ám ez egyáltalán nem a zenekaron múlott, hiszen Balázs folyamatosan kommunikált a közönséggel, buzdí­totta őket, konferált, reklámozott folyamatosan, majd a végén udvariasan meg is dicsérte a közönséget, a pangás okát valószí­nűleg inkább a világosságnak a metál zenére gyakorolt hangulatromboló hatásában, az előző napi sörmennyiségben, és az idegen szí­npadi környezetben kell keresni; állí­tom, hogy ha a Hammerbe, 8 órára teszik be a zenekart, egy szép ezres tömeg olyan könnyen összegyűlt volna, mint ahogy a szomjas rockerek döntögették magukba a söröket, ha mást nem, a nagyszerű Stratovarius feldolgozás hatására. A koncert nyújtotta alkalmat a nemrég megjelent album "bemutatása" mellett főleg a várhatóan 2007 márciusában megjelenő új album népszerűsí­tésére és ismertetésére használták fel, hiszen ugyanolyan számban hangzottak fel számok a soron következő lemezről, amelyen talán mondhatom még beljebb eveztek a progresszivitás vizein, természetesen megtartva a heavy-power alapokat, fülbemászó refrénekkel megtámogatva, erre kiváló példa talán az idő múlásáról szóló dal, a The Marching of Time. Emellett nem felejthették ki az első album két power bombáját, a The Past Is Alive-ot, és a Heart So Cold-ot sem, ami letölthető a banda honlapjáról, az alábbi linken. Remélem a 2. albummal már beindul rendesen a szekerük, ahogy megérdemlik, és még gyakrabban találkozhatunk velük koncerteken, és nagyobb helyeken, mint a Marco Polo, nagyon közönség előtt! Setlist Another World (2. album) Heart So Cold (Mind Games) As The Ocean Cries (Mind Games) The Marching Of Time (2. album) Stratovarius: Million Lightyears Away The Past Is Alive (Mind Games) Lost In A Miracle (2. album) A képekért köszönet Koncz Balázsnak! Tomka ccowboy barátunk széles zenei í­zlését bizonyí­tandó, két teljesen különböző zenei közegben mozgó együttes koncertjére látogatott el, és í­rt róla nekünk beszámolót... Ministry Az indusztriális metál úttörője, a Ministry legutolsó turnéjának keretében látogatott el Magyarországra - azóta már túl vannak (ha a zenekart vezető Al Jourgensen valóban feloszlatja a bandát, az előzetes hí­reszteléseknek megfelelően) az utolsó koncertjükön is. Az 1980-as években még "tradicionálisabb" indusztriális zenét játszottak, aztán a nagy áttörést jelentő Psalm 69 cí­mű lemezükön, s azóta is jóval sokrétűbbek, "metálosabbak" a lemezeik; egészen az idei Rio Grande Blood-ig. A Ministry egyike volt azoknak a zenekaroknak, akik először használtak gitárt indusztriális zenében. Sokat reméltem ettől a koncerttől, de nem tudtam, vajon hogyan fognak megszólalni a Sziget Nagyszí­npadán, sem azt, hogy az igen változatos közönség hogyan fogadja majd a zenéjüket. Az első meglepetést az okozta, hogy lényegében "teltház" volt - ez nagyjából 20 ezer embert jelent (!) - már amennyire ezt szabadtéren meg lehet állapí­tani. Jó tudni, hogy ennyi embert mozgat meg egy Ministry koncert, még akkor is, ha úgy számolunk, hogy a jelenlévők fele lemezről még sosem hallotta a bandát. (Összehasonlí­tásként: a PeCsa szabadtere 6000 ember befogadására alkalmas.) Pontban hatkor, ütemesen pulzáló hanggal kezdődött meg a koncert - Alien előtt állatok csontjaiból összeállí­tott mikrofonállvány dí­szelgett, a Slipknotból ismert Joey Jordison pedig egy hasonló vázú dob mögé ült be. A látvány egyébként végig nagyon impozáns volt, elég itt a frontember kinézetére vagy az ikergitáros szólókra gondolni. Az új lemez egyik dalával, a Fear (Is Big Business)-el kezdtek, amely lemez koncepciójához mindvégig hűek is maradtak: a kivetí­tőn ezúttal nem a koncertet figyelhettük, hanem különböző Bush- és Amerika-ellenes filmeket, naturalista háborús bejátszásokat, és egyéb nyalánkságokat. Engem akár már pusztán ezzel is megnyertek volna - nagyon jónak tartom, ha egy zenekar beveti a kivetí­tőt is; ez valahogy teljesebbé teszi a show-t. Nem is vettek vissza a kezdeti gyilkos tempóból: Senior Peligro, No W, Rio Grande Blood - a legjobb thrash koncerteket megszégyení­tő, iszonyatos nagy zúzda volt. És a közönségben is kellemesen csalódtam: nem mozdult be a közönség nagy része, de ahol pogó volt, ott senki sem panaszkodhatott 🙂 De nem panaszkodhattunk a zenére sem: mindkét gitáros, a dobos, a basszer és a szintis is lényegében tökéletesen kezelte hangszerét - hogy a vokált ne is emlí­tsem. Egy nagyon összeszokott, nagyon profi banda állt a szí­npadon. Al úgy tudta megnyerni a nézők szimpátiáját, hogy bár nem sokat konferált, de mégis végig kommunikált a közönséggel: a számok alatti (magnóról játszott) "kiszólásokkal". Élőben is nagyon hatásosak az olyan jelenetek, amikor Bush hangján halljuk az "I am a dangerous, dangerous man..." kezdetű monológot, majd leáll a zene, és: "I am an asshole" - és újra zúzda. Libabőr 🙂 Azt hiszem, fontos megemlí­teni a hangzást is - aki megnézett akár egy nagyszí­npados koncertet is az idén, tudja, miért (akik nem: szinte minden koncerten szí­nvonalon alul teljesí­tettek a hangmérnökök, hangosí­tók, vagy nem tudom, melyik "szakemberek"). Nos, a Ministry alatt ilyen jellegű probléma nem volt, az egyetlen negatí­vum csak a hangerő volt: ez volt életem első olyan koncertje, ahol végig be volt tömve a fülem; és még í­gy is hangosabbnak éreztem az átlagnál. Ez azonban kétlem, hogy bárkit is eltántorí­tott volna a koncerttől... A sebesség végig maradt, ha nem is a kezdeti, de átlagon felüli szinten; számomra a legemlékezetesebb szám talán a LiesLiesLies volt, de nagyot ütöttek a már emlí­tetten kí­vül a Worthless vagy a Just One Fix is. A setlist amolyan best of-szerű volt, válogattak a Psalm 69 előtti és utáni lemezekről egyaránt. A koncertet mindenki nagy örömére a ráadásként eljátszott Psalm 69 zárta - a szám végét elnyújtották, mí­g végül csak ugyanaz az egy hang maradt, amellyel a show kezdetét vette. A Szigetek történetének (de az utóbbi öt évnek biztosan) egyik legjobb, leghatásosabb koncertje volt ez. Egyfelől nagy kár, hogy nem lesz már több ilyenben részünk, másfelől viszont örülhetünk annak, hogy még benéztek hozzánk a feloszlás előtt, és nem is akárhogyan. Lehet elkezdeni szurkolni a reunionért! ccowboy Setlist Fear Is Big Business Senior Peligro No W Rio Grande Blood Great Satan Waiting Lies, Lies, Lies Worthless Wrong NWO Just One Fix Thieves Khyber Pass So What Stigmata Jesus Built My Hotrod Psalm 69 A képekért köszönet a http://www.a-cslp.hu -nak és a Danubius Toronynak! Goran Bregovic "Wedding and Funeral Band" Boban Markovic koncertje után egy nappal lépett fel a Sziget Világzenei Nagyszí­npadán egy másik, talán még népszerűbb szerb énekes, Goran Bregovic, a Wedding and Funeral Band nevű együttesével. Őket a legtöbben - akárcsak Boban Markovicékat - az énekes jóbarátja, Emir Kusturica filmzenéiből ismerik. Olyan nevek énekelték már Goran Bregovic dalait, mint Iggy Pop (az Arizonai álmodozókban) vagy Cesaria Evora (az Undergroundban). A nagy áttörést azonban a Cigányok ideje filmzenéje jelentette számukra. Este fél tí­zkor meg is kezdték a koncertet - azaz, mintegy jelt adva a közönségnek, trombitaszólót hallhattunk. Ennek utolsó hangjainál a szí­npadra vonult a teljes zenekar, és természetesen maga Goran Bregovic is, a jelenlévő 12 ezer ember üdvrivalgása közepette. A fehér öltönyös énekesen kí­vül mindenki szerb népviseletben volt, í­gy ma sem volt semmi a látvány a tegnapi egyen-fehérben játszó Boban Markovicék után. A felállás nagyjából í­gy nézett ki: Goran Bregovic a mikrofonnál, elektromos gitárral, mellette egy ütőhangszereket és tangóharmonikát kezelő fiatalember egy mikrofon mögött, három hölgy három mikrofonnal és hét-nyolc rézfúvós. Sokat í­gérő szí­npadkép. Azonban a koncert első fél óráját majdhogynem élvezhetetlenné tetté (pláne a nálam alacsonyabb - átlagos magasságú 😀 - emberek számára) a hatalmas embertömeg: ennyi ember egyszerűen nem fért el a Világzenei szí­npad előtt. Ráadásul - mivel a belépő nem csak erre a koncertre szólt - rengetegen mentek el vagy jöttek meg később, el lehet képzelni, ezt hogyan tudták megoldani a heringkonzervre emlékeztető tömegben. (Személyes véleményem szerint a Művészetek Palotáját 6000 forintos jegyár mellett is megtöltő együttes nyugodtan felléphetett volna más (Nagy?)szí­npadon is - ha Robert Plant zenélhetett a Világzenein és Deák Bill a Hammerworldben...) Idővel szerencsére normalizálódott a helyzet - ami nagyjából azt jelenti, hogy egy négyzetméteren belül már csak 3-4 ember állt -, ami sokat segí­tett abban, hogy az ember a fantasztikus zenére koncentrálhasson. Sőt, táncoljon, ugráljon, énekeljen - mert maga a zene is erre buzdí­totta a tizenkétezres tömeget, és Bregovic úr sem volt rest a hangulatot fokozni. Elhangzottak a legnagyobb vagy legszebb slágerek is; a Mesecina, az Ederlezi, és az olyan könnyedebb hangvételű nóták is, mint a Ye Ye (Ringe Ringe Raya). Az énekes nagyon hamar megtalálta a közös hangot a közönséggel, több poént is elsütött, minden szám után magyarul is megköszönte a tapsot - egyszóval mindenkinek nagyon szimpatikus volt. A zenekar nevére utalva elmondta, hogy a rengeteg "esküvői" nóta után most már jöjjön valami temetésre is, de mindenkit nyomatékosan megkért, hogy nehogy elhalálozzunk, már csak azért sem, mert nagyon drágán játszanak temetéseken; esküvőkön sokkal olcsóbbak. Játszottak aznap este - ahogy azt Goran rögtön az elején í­gérte - filmzenéket és más dalokat, gyors és lassú, nagyon és kevésbé ismert számokat. Ám mégis hiányérzete volt a legtöbbeknek, amikor levonultak a szí­npadról - ezt a kántálás is, de az SMS-falra többször küldött üzenetek is jelezték. És valóban: visszajöttek, és eljátszották a Kalasnjikovot is. Nem is akárhogyan: először is az énekes (a gyengébbek kedvéért) felhí­vta rá a figyelmet, hogy ez bizony egy ironikus szám a háborúsat játszó emberekről (emlékezzünk: az együttes Szerbiából jött); majd megkért mindenkit, hogy miután a trombitás eljátszotta a riadót, mindenki - mindegy, milyen nyelvet beszél - kiáltsa, hogy "Támadás!". És valóban, ezzel kezdődött az Undergorund nagy slágere. És ezzel is folytatódott: "One more Támadás?" - kérdezte Bregovic, és a közönség kiáltása után újra eljátszották majdnem az egész számot. Így egy még egy nagy tánccal - ugrálással - énekléssel búcsúztunk Goran Bregovictól és a Wedding and Funeral Bandtól. Visszavárjuk őket! ccowboy