fbpx

Regiment reggae ment: Skindred, Deaf Havana, Cadaveres - Barba Negra Music Club, 2011.12.01.

írta Hard Rock Magazin | 2011.12.08.

Hogy a két előzenekar kiválasztása milyen megfontolás eredménye volt, azt nem tudom, ám mind a hazai Cadaveres, mind a brit Deaf Havana csupán annyiban passzolt a Skindred színes-szagos világához, hogy a tagjaik ugyancsak hangszereken játszanak. Mondom ezt úgy, hogy kifejezetten üdvözölni szoktam, ha a főattrakciótól eltérő műfajban alkotó brigádok melegítik be a közönséget, hiszen nincs unalmasabb annál, amikor négy tökegyforma hangzású és kiállású bandát lesünk órákon át, különösképpen, ha abból legalább kettő csupán az időnket rabolja hallójáratunk és/vagy szépérzékünk elleni terrortámadásaival.

Ezen este erről szó sem volt, ugyanis nem botfülű-fakezű amatőrök lelkes viháncolását kellett végigszenvednünk a Skindred előtt: az elsőként színre lépő Cadaveres az angol ifjakhoz képest már dinoszauruszoknak számítanak, lévén míg a norfolkiak 2005 óta zenélnek együtt, addig cadaveresék ’93-ban kezdtek zajongani, igaz, akkor még egy kissé más felállásban. Így aztán hazánk veterán fiairól sok minden elmondható, csak az nem, hogy tegnapelőtt vetették volna rá magukat a „modern metal” emlőire: a banda elődje, a Cadaveres De Tortugas („Teknőstetemek”) Székesfehérvárról indult majd’ húsz évvel ezelőtt, akkor, mikor hozzánk is rendesen begyűrűzött a Sepultura/Pantera-féle extrém metal és a Biohazard-fémjelezte hardcore – mindez erőteljesen hatott az akkori formációra. (A mostani harmincasok bizonyára jól emlékeznek még arra, nálunk is mekkorát robbant egy bizonyos ’Chaos A.D.’ meg egy ’Far Beyond Driven’…) Mindez most sincs másképp, a 2005-ben újjászerveződött csapat immáron Cadaveres néven halad tovább ezen a zenei vonalon, tarsolyukban három soralbummal, DVD-vel, remix-kislemezekkel.

Mikor a deszkákon termett a gárda, a Barba Negra nagyterme még igencsak kongott az ürességtől, csupán néhány elvetemültebb törzsrajongó bólogatott a legnagyobb jóindulattal is szellősnek nevezhető „táncparketten”. Ettől függetlenül böcsülettel őröltek a srácok a deszkákon, a szúnyogtestű frontember, Bölcsföldi Zoltán is folyamatosan hergelte a jónépet, ugyan szedjük már össze magunkat, ha kicsengettünk ötezret a jegyért. Egyszer azt is megkérdezte, kinek van a birtokában a tavalyi lemezük (’Mindstream’), egy arc önfeledten integetni kezdett, mire énekesünk odaslattyogott hozzá, és elárulta, hogy kizárólag miatta jöttek el játszani.

Intenzív előadást produkáltak tehát embereink, szépen bemozogták a színpad minden négyzetcentiméterét, kár, hogy a Skindred-rajongók még vagy nem érkeztek meg, vagy magasról tojtak rájuk valahol a söntés homályában, mert a maroknyi közönség ovációja bizony nem rengette meg a támfalat. A megszólalás pedig nem volt rossz, ma már ennek is örülni kell itthon, a pergő szólt valamelyest fazékhangon, de oda se neki, nyilván saját bulin jobban lehámozzák a bőrt az arcunkról. De nekem még van bőr a képemen… Merthogy elárulom, hozzám a Machine Head-féle zordabb, mégis – khm – progresszív hangzás közelebb áll, mint a srácok hol kissé nu metalos, hol riffelős-groove-os világa, de a súlyosság és a dallamok ilyetén ügyesen összeforrt ötvözetéről mindenképp elismeréssel szólhatok. Igazándiból nem a Cadaveres a ludas, hanem én, ugyanis a Skindred szivárványszínes örömzenéjét várva ezúttal nem tudtam ráhangolódni a morc metalra. Majd legközelebb. Mondjuk egy Down-buli előtt… Ugye, hogy jól hangzik?

A következő delikvens, a fentebb mát emlegetett, hülye nevű Deaf Havana már nem hangzott olyan jól. Pedig kb. fél órátt voltak fenn, mégis sokkal többnek tetszett az egész. Vagyis nem tetszett. Legalábbis engem abszolút nem tudtak lekötni az egy kaptafajellegű popos alter/punk/hardcore/emo/kiskutyapöcse szerzemények, amelyek jöttek-mentek egymás után, de egy refréndallam nem sok, annyi nem maradt meg bennem a műsoruk után. Olyan, mintha a délutáni csúcsban megállnék egy félórára a József körúton, és nézegetném a 3 percenként el-elhaladó 4-es meg 6-os villamosokat: az egyik így sárga, a másik úgy hosszú. De ennél nem több. A teremben a feketeöves metálrészleg szétszéledt, az első sort (második már nem volt) pedig „ellepte” egy nagyjából húsz főből álló ifi-osztag, gondosan kivasalt trendpólókkal és hajakkal, szinte az iskolapadból estek be a buliba, és meglepetésemre egyik-másik kívülről fújta a szövegeket.

Az hogy a brit banda csak az én fejemben nem létezett eleddig, nem jelenti azt, hogy más is ennyire alulművelt lenne alter/punk-ügyben, sőt, mint ahogy ügybuzgó kiscserkész módjára utánanéztem, a Deaf Havana nemrégiben napvilágot látott nagylemeze, a ’Fools And Worthless Liars’ novemberben a BBC rockzenei toplistáján simán lenyomta az új Megadeth-korongot. Hoppácska! A koncert közben végig a kordonon lógó tiniraj nyilván szarik a Megadethre, nekik ez kellett mára, olyasféle ártatlan és semmitmondó muzsika, amely akár a következő Alkonyat-epizód egyik „száundtrekk”-jének is simán elmegy, szigorúan két szépelgő vámpírsmaci-jelenet közé ékelve. Nekem azonban ez az egész túl jólfésült volt, éppúgy, mint az alig-húsz bandatagok: én szeretem, ha az emocionális töltet mellett azért ott lapul a gonosz kis dög is. No meg némi zenei lelemény…

Mike

 

Fura, hogy egy „ragga metal” zenekar kell ahhoz, hogy visszahozzák a rock ’n rollt a rockzenébe. A Skindred pont ezt teszi: olyan „sex, drugs & rock ’n roll” hangulatú bulikat csapnak, amiben a drog egyértelműen az a tánczene, amit Benji Webbe és kompániája húz a ragga metalosok fergetegpartijain. A „ragga metal” nem egy nagy megfejtés, ellenben zseniális ötlet, a táncmetal ritmusaira ugyanis a rasztás, reggaes énekes tol pofátlanul fülbemászó dallamokat; egyszer pergő nyelvvel, laza pózban, Tim Burton-filmbe illő sapkáját tologatva szövegel (ez lenne a ragga), máskor hörög, ordibál és metalvillázik (ez mégis rock ’n roll), de legtöbbször rádióba illő popularitással csavarja el a fejeket, minden második ugrálós ritmusra slágeres melódiát tapaszt (a koncertre elcsalt reggae-szakértő barátom szerint a szövegeléssel együtt ez a „ragga junglehoz” áll a legközelebb). Az elektronikus zenék feszes ritmusára szabott, szaggatott gitártémákkal tördelt Skindred muzsika pedig kiválóan működik a banda őrületes, intenzív koncertjein.

Hogy a reggaes lazaság és a rockos buliszellem is beköltözött a Barba Negra fedélzetére, az elsősorban Benjinek köszönhető, akihez fogható frontember kevés koptatja hazánk rock színpadainak deszkáit. Rajzfilmbe illő megjelenése – ami mondjuk a bölcsészszótárok camp címszavához is jó illusztráció lenne a gitáros Michael Fry képével együtt – amúgy is elszórakoztatott volna, piros gatya, fekete ing (rajta Jamaica nemzeti színű csík), napszemüveg, kalap és kendő. Utóbbiakkal előszeretettel bűvészkedett, hol pökhendien a hangládákra kiállva tologatta fel-le napszemüvegét, és táncoltatta a „Skindred nemzetközi hadseregét”, máskor kendőjével játszott Houdinisat, miközben az ugrálást vezényelte, és cirkuszba illő showmanként dobálta maga körül kalapját.

Az énekes végig pörgött, tényleg azt akarta, hogy pusztítsuk el a táncparkettet, szántsuk fel, majd döngöljük laposra, és nem engedte egy percig sem, hogy akár csak a számok közötti szünetekben elkalandozzon a figyelem. Ilyenkor DJ-skedett – bár most a turnéra elhozták magukkal Dan Sturgess-t –, dubstepet vagy egy kis reggeat nyomatott a hangfalakból mindössze fél percekre, úgyhogy valószínűleg a rocker népséget (aki amúgy nagyon kis számban képviseltette magát az estén) se zavarhatta. Máskor a robottáncot okította, mintha csak egy MTV-klipből lépett volna ki, a Destroy The Dancefloor alatt kellett nyomni, miközben áramlott a zene Benji és a többiek „koszos, ragadós fekete szívéből”. „Badass motherfucker”, mondaná a szofisztikált angol, az volt Benji, meg az egész koncert úgy am blokk.

Csak feljött a színpadra, és ujja köré csavarta azt az egy-két száz fős közönséget (már előre készült rá, ujjtapaszokkal nyomta végig a bulit): a Skindred egyik legpörgősebb, legsúlyosabb dalával, a Stand For Somethinggal köszöntek be – ha az A38-on lettünk volna, akkor most dülöngélt volna a hajó, az tuti –, majd a Ratrace-szel tört be az a bizonyos szánsájn a fagyos téli éjszakába. Zúzott is a zenekar tisztesen, a színpadot még Fry próbálta uralni a balszélen, zakóban, kapucniban, olcsó napszemüvegben csulázott nagyokat, miközben a jobb oldalon Daniel Pugsley basszer durvult régimódi rocker módjára. És ha már metalkodtak, a Troubleba például a Sad But True bivalyriffjét is beleszőtték. Az élményt az aktív vokálszekció tette teljessé, itt aztán mindenki tolta a háttéréneket, leszámítva Arya Goggin dobost, ő csak egyszer-egyszer szállt be, amikor a DJ-srác megkínálta mikrofonjával. A Skindred így élőben is tudta hozni azokat az erős kórusvokálokat, amik lemezen húzóerőnek számítanak.

A koncert intenzitását bármelyik nagymellényű metal zenekar megirigyelhette volna, ilyen tökéletes és profi szórakoztatást sajnos amúgy sem szokás nyújtani – mert ezt is tudni kell, nevezetesen: szórakoztatni, persze ahhoz olyan karizmatikus és őrült frontember kell, mint Badass Benji, aki végighumorizálta a koncertet, szolid stand up comedy-t is szolgáltatva a zene mellé. A koncert egyetlen hátulütője a rendkívül rövid műsoridő volt, saccperkábé 65-68 perc, amiből talán 55-58 lehetett konkrétan a zene – a többi a show –, de így legalább egy masszív, hiperaktív bulit kaptunk, tele jobbnál jobb, nagyobbnál nagyobb slágerekkel. Volt itt metalos darabolás (Stand For Something, Trouble), reggeas lazaság (Selector, Nobody), és mindegyik dal a lehető legnagyobbat ütötte. Ennek megfelelően számomra a letaglózó Stand For Something, a hipnotikus, szövegelős Ratrace, a lazulós Trouble, a csordavokálos Doom Riff, az elektronikus felvezetővel ellátott, addiktív Selector, a közönségénekeltetéssel kezdett Pressure, az aktuális „rádiósláger” Cut Dem, a felpörgetett, megzúzott Destroy The Dancefloor, a személyes kedvenc és ügyeletes sláger Nobody, illetve a katartikus, elsöprő Warning jelentette a csúcspontot.

A Skindred koncertje bő egyórás tour de force buli volt, a hangulat a plafonon, a közönség pedig a küzdőtéren táncolt, megállás nélkül. Az estén a legszimpatikusabb talán az a momentum volt, amikor Benji arról kezdte el okítani a közönséget, hogy koncertekre kell járni ahhoz, hogy életben tartsuk a zenét, és ha még egy vicces „fuck you”-val is intézte el azokat, akik letöltötték az új lemezüket, a frontember most az egyszer nem viccelt. Mert a Skindred eljött, felköszönt egy órára a színpadra, és megmutatta az élő zene erejét. Ennyi. Szóval, Budapest, are you rockin’ tonight?

Setlist:

Stand For Something / Ratrace / Trouble / Doom Riff / Selector / Set It Off - Rude Boy For Life / Pressure / Cut Dem / Destroy The Dancefloor / Nobody /// Cause Ah Riot / Warning

Tomka

Képek: atonik

Köszönet a Livesoundnak!

Legutóbbi hozzászólások