Nyugdí­jas angyalok: Morbid Angel, Necrophobic, Benighted, Nervecell - Club 202, 2011.11.27. (olvasói í­rás)

írta Hard Rock Magazin | 2011.12.05.

A negatív kritika ördögi kört szül: minél több zenedarabról állítják, hogy az rossz, annál többen hiszik azt el a hallgatók közül. Ez a folyamat egészen addig gerjed, ameddig maga a készítő is belenyugszik a rossz fogadtatás kudarcélményébe. Megmondós kritikák százai és a szcéna elárulásának kemény vádja után a Morbid Angelnek sikerült a zenemédia ezen működési elvét trükkösen áttörnie, mégpedig a kritizált új lemez, a ’Illud Divinum Insanus’ turnéja során. Kár, hogy mindez az új, össztűz alá vett anyag tudatos negligálását jelentette.

Extrémen közepes vagy közepesen extrém?

A 25 éve fennálló death metal együttest színes nemzetközi csapat kísérte a Club 202-be. A Nervecell és a Benighted laza koncertzene, persze abból a fajtából, ami magát különösen keménynek és komolynak szeretné látni: mindkét együttes zenei alapsémája egy gyors, duruzsoló grind, melyet néhol a műfaj igényeihez mérten összetett szólók tarkítanak. Ez az a típusú halálmetál koncertzene, ami a kötelező elemek kézikönyvszerű összeillesztése nélkül valószínűleg elég semmilyen lenne. Ettől még persze mindkét együttesnek van egy-két fétise (a műfaj rajongóinak: jellegzetessége), ami miatt koncertjük hangulatos, élményt jelentő tapasztalat.

A metál is ugyanannyira orientalista, mint a többi nyugati kulturális közbeszélgetési színtér: szeretjük a különleges, keleties hangzású együtteseket, különösen ha – európaiak számára – extrém származási hely is párosul ehhez. Emiatt szeretjük a palesztin Melechesh-t, illetve ha tetszik a thrash-sel kevert death alap, akár a dubaji Nervecell-t is. Az amúgy teljesen közepes, kopogós alapot többször keleties motívumokkal díszítik, ami pont eléggé érdekes és figyelemfelhívó, hogy ne legyen igény a játék továbbgondolására. Ebből a zenei egyvelegből Damean című számukban hozzák ki a legtöbbet, ami ahogyan az online lejátszási listáknál, úgy itt is a legkedveltebb (legbeazonosíthatóbb) darab volt.

Ugyanez ilyen formában viszont nem érvényes a Benightedre: profi, vérbő darabolós death-et játszik. Olyat, mint amilyen csak a mesében vagy az ideák birodalmában létezik. A futamok tökéletesen kiszámíthatók, az egymás mellé épített zenepanelek illeszkedése briliáns, az ének pedig olyan polifón, hogy egy számon belül egyszerre tud black metalosan károgni, gore-osan visítani és death metalosan brummogni. Ugyanakkor azt be kell látnunk: a panelek évszázadosak, elhasználtak, a témák ócskák. Lehet, hogy el tudták játszani az ideális, archetipikus röfögős-reszelős death metalt – ami amúgy bravúros teljesítmény, hiszen pont a műfaji ideát, „A közepet”, melyhez minden együttest mérünk nagyon nehéz így eltalálni –, de a tanulságot le kell vonni: a hallgatókat a tökéletlen, a különleges vonzza, a letisztult ős-egyszerűség nem érdekli.

Frankóság mint metál

Ez a gondolatmenet egyáltalán nem igaz a svéd Necrophopicra: gyors, csattogó, éles hangú, nagy ívű futamokkal operáló death metalt készít – a lényegét azonban nehéz meghatározni. A zene befeszítős, a zenészek a fényképezőnek pózolnak, sokkal több a külsőség és a show, mint ami a zenében van. Az énekes (aki egyébként a Dismember basszusgitárosa volt) minden mozdulatával a sötétségről prédikál; kár, hogy ezt a zene atmoszférájában nem hozzák. Borzasztó sok néhány hangból álló, egyszerű szólócsokrot fűznek egy-egy zeneszámba, de témát igazából csak számok között váltanak. Ez jól áll a black metalnak (lásd az ilyen stílusú, sikeresebbnek mondható Blinded by Light, Enlighted by Darkness című számukat), de death-nek kevésbé.

Viszont nem úgy építkezik klisékből, mint ahogyan a Benighted: hangulatos, de 15-20 jól körülhatárolható panelt cserélnek véletlenszerűnek tűnő zenei kollázsokban. Ha nem rendelkeznének 20 év (amúgy érdekes, miért nem tartoznak a nemzetközi élbolyba – ennyi idővel maga mögött nagyjából mindenki befutott már) fellépési tapasztalattal és az eladás/reklám kifogásolhatatlan teljességével (vagány szerelés, makulátlan hangszerek, jó mozgás, etc.), az előadás nem csak zenetechnikai szempontból lett volna unalmas.

Nyitás vagy kopás

A Morbid Angelre az előzőekben levont tanulságok mindegyike ugyanolyan súllyal vonatkozik. Nevüket karakterisztikus zenéjükkel nyerték, amit a 80’-as évek végén, illetve a 90’-es évek elején-közepén domináns death metal motívumok újrafogalmazásával érték el (Altars of Madness, Domination, etc.). Minden hasonló méretű együttes előbb-utóbb szembekerül a műfaj kötöttségének problémájával: kreativitás híján vagy elmennek fél évente turnézni és teljesen elkoptatják a zenét a közönség előtt, vagy megpróbálnak leszámolni a műfaji gátakkal és valamilyen új stílus felé nyitnak. Az ’Illud Divinum Insanus’ ez utóbbi úttal kísérletezik: szigorú ipari légkört társít a szokványos Morbid Angel-ös nyers death metalhoz, ami tankönyvszerűen kiverte a biztosítékot a rajongóknál.

Ügyetlen kritikusok garmadái – legtöbbjük egyáltalán nem érti és nem látja át, miben áll az elektronikus vagy indusztriális zenék sármja – fordítottak hátat az együttesnek, mert az szerintük elpuhult, behódolt a mainstreamnek és a progresszív zenének pózol (lásd az új lemez Radikult vagy Too Extreme című számát). Én nem látom be, miért lenne értékes és szerethető egy unalmas tucatlemez – amit csak az együttes nevét jelentő brand visz el a polcokról –, amin az együttes az előző 25 év zenei termését ismételné meg – persze megfelelően áramvonalasítva az aktuális metáltrendekhez. Üdvözlendőnek tartok minden olyan kezdeményezést, ami az elcsépeltet képes szembeszökőre fordítani, az unalmast harsányra, a bizonytalant pedig meghatározóra. A félreértés abban áll, hogy több kritikus úgy értékeli a légiest, a finomat, mint ami nem képes elérni az előző hatásokat. Ez szerintem tévedés.

Az a bátor lendület tehát, ami az új lemezt jellemezte, a koncertre nem volt igaz. Az együttes egyszerűen megkerülte a problémát, és ha játszott is az új lemezről, a szokványos megoldásokkal összetákolt darabokat választotta (I am Morbid, Existo Vulgore, etc.). Ahogyan a beszámoló címe is mutatja: egy az eddigi munkák karakterével és egysíkúságával megbékélt együttes lépett fel, a műfaj nagy veteránja; kompromisszumkerülő, morbid angyalok helyett csak egyszerűen nyugdíjas angyalok. A koncert papírforma mulatságnak kiváló volt, ellőttek néhány nagy slágert – a show rutinszerű volt, ami érthető, hiszen bizonyítani, újat mutatni nem közel 30 éves munkásság után szokás. Ugyanakkor a fenti dilemma, vagyis az új lemez nyíltságát be nem vállaló, de a turnét azzal reklámozó attitűd ügyetlen problémakezelésre mutat rá. Emiatt én haragszom az együttesre.

Setlist:

Immortal Rites / Fall From Grace / Rapture / Day of Suffering / Blasphemy / Maze of Torment / Existo Vulgoré / Nevermore / Angel of Disease / Lord of All Fevers and Plague / Where the Slime Live / Bil Ur-Sag / Blood on My Hands / God of Emptiness / World of Shit (The Promised Land) /// Sworn to the Black / Chapel of Ghouls

Szerző: Sárosi Ádám

Képek: Karancz Orsolya

Köszönet a Concertonak!