A sikoly ereje: Interjú Sean Peck-kel, a Cage énekesével

írta Tomka | 2011.11.30.

Igazi metal arc, őszinte és magabiztos, megveszekedett Halford-rajongó, aki mestere nyomdokaiban járva jelenti az utánpótlást arra az időre, amikor Halford végleg nyugdíjba vonul. Sean Peck vezetésével november 25-én jelentette meg új albumát a Cage, így ennek apropóján faggattuk őt a power metal zenekar ügyeiről, új power metal lemezükről, a power metal éneklésről, ill. természetesen a power metal nagyjairól. Power metal minden mennyiségben.

 

 

Hard Rock Magazin: Amikor 1992-ben elkezdtetek a Cageben zenélni, a power metal színtér éppen nehéz időkön ment keresztül, és a grunge uralta az érát. Mik voltak a kezdeti terveitek a Cage-dzsel? Gondoltátok volna, hogy ilyen rangos zenekarrá fogtok válni?

Sean Peck: Egyáltalán nem. Még mostanában is, amikor Dioval, az Iron Maidennel vagy a Judas Priesttel turnéztunk, olyan volt, mintha egy álomban élnénk. Sosem gondoltam, hogy ez meg fog történni. Beutazni az egész világot igazi ajándék volt, amiért minden köszönet a gyilkos metal fanokat illeti világszerte.

HRM: Szerinted melyik Cage album volt a legfontosabb a zenekar fejlődésében?

S.P.: Azt kell mondjam, hogy a ’Darker Than Black’. Akkor váltunk meg Eric Horton gitárostól, helyére Anthony McGinnis érkezett, és ez megengedte, hogy egy keményebb, gyorsabb, zabolátlan irányba menjünk el. Eric egy negatív erő volt, aki elnyomta Dave-t [Dave Garcia gitárost – Tomka], úgyhogy távozása után eljuthattunk oda, ahol most is vagyunk. A ’Science of Annihilation’ szintén fontos pont volt a zenekar történetében, ekkor csatlakozott Norm Leggio, a dobosunk, ami szintén hozzájárult ahhoz, hogy zeneileg megvalósíthassuk azt, amit akarunk.

HRM: Az új lemezetek, a ’Supremacy of Steel’ november 25-én fog megjelenni. Szerinted mik a fő különbségek a ’Supremacy of Steel’ és az előző lemezetek, a ’Science of Annihilation’ között?

S.P.: Vannak új elemek a zenében, de összességében nem az a könyörtelen gyorsaságfesztivál, ami a ’Science’ volt. Én kipróbálok pár új énekes megoldást, itt-ott blastbeatek is felbukkannak, a fejlődés nyilvánvaló. Pete Stone nagymértékben megerősítette és kiterjesztette a basszusgitáros részlegünket, és Steve Brogden, az új gitárosunk nagyszerű, ízes, thrashes riffekkel lepett meg minket.

HRM: 2010-ben kilépett a basszusgitárosotok és a gitárosotok. Mi volt ennek az oka, és hogyan találtátok meg az utánpótlást?

S.P.: Mikey G. [Mike Giordano basszusgitáros – Tomka] és Anthony egy tízéves, stabil felállás tagjai voltak, és családi okok miatt távoztak. Nincs harag, továbbra is a barátaink, és a Cage örökségének részesei. Steve Brogden egy darabig basszusgitározott nálunk, de átváltott a fő hangszerére, amint Pete Stone csatlakozott. Mindketten Norm Leggio barátai, ráadásul Pete régóta a San Diego-i színtér oszlopos tagja. Steve fiatalabb nálunk, de lelkileg érett, úgyhogy tökéletes beilleszkedett. Minden tiszteletem a korábbi tagoké, de ez a mostani a legerősebb felállásunk.

HRM: Az új tagok milyen formában működtek közre, járultak hozzá a ’Supremacy of Steel’-hez?

S.P.: Pete tényleg sokat hozzáadott a basszusgitáros részekhez, Steve pedig a dalszerzésből is kivette a részét. Ez nagyon fontos volt, ugyanis Anthony szerintem egy „dallamzseni” volt, de Steve felismerte, hogy Anthony milyen szerepet töltött be az előző három lemezünkön, és tökéletesen betöltötte az általa hagyott űrt. Nagyon jó lead témákat hozott, amik ráadásul tökéletesen passzolnak a mi stílusunkhoz, úgyhogy ez lehetővé tette, hogy keverjük a riffeket, és szelektáljunk közülük, ami még erősebbé tette a végeredményt. A csapatmorál szintén fantasztikus, mindenki nagyon lelkes, ami a turnézást is pokolian szórakoztatóvá teszi!

HRM: Mit jelent számodra a Supremacy of Steel lemezcím?

S.P.: Ez tisztelgés a metal zene és azon tulajdonságai előtt, amik miatt a legfőbb zenés művészeti formának számít a zenében. A legjobb zenészek, a legrendesebb emberek, a legnagyobb látványosság: ezek teszik a metal zenét a világon a legjobbá, és mi örülünk, hogy ennek részesei lehetünk. A metal zene soha nem hagy cserben, és egy olyan életstílust nyújt, amit mi mind magunkénak érzünk. Úgy gondoltuk, hogy mindezt el kéne ismerni a metal zenében, ezért kapta az album ezt a címet.

HRM: Az albumaitok hangzása rendre olyan, mintha a zenekar élő, nyers hangzását akarnátok megragadni. Direkt próbáljátok elkerülni, hogy „túl polírozott” legyen a hangzásotok?

S.P.: Ez nézőpont kérdése. Valaki szeret egy bizonyos keverést, más meg nem. Elképesztőek a véleménykülönbségek, ha erről van szó. Dave producerelte az albumot Richard Carr segítségével, és folyamatosan fejlődik, ahogy egyre több felszerelést használunk, és egyre jobb felvételi technikákat fejlesztünk ki. De alapvetően igen, határozottan igyekszünk visszaadni ezt az élő hangzást, mivel a kedvenc bandáim is mind sokkal jobbak voltak élőben, mint lemezen.

HRM: A borítóitok, bookleteitek alapján úgy tűnik, hogy nagy képregény rajongók vagytok. Mik a kedvenc képregényeid, ill. kik a kedvenc alkotóid?

S.P.: Kedvenc karakterem az Ezüst Utazó, a kedvenc alkotóim pedig Alex Ross, George Perez, John Byrne és a borítóinkat készítő Marc Sasso. Amikor legutóbbi albumunkkal belemásztunk ebbe a szuperhős témába, fantasztikus visszajelzéseket kaptunk, mivel sok metal rajongó képregény fanatikus is egyben. Az új albumon folytattuk ezt a trendet, és megírtuk az első „főgonoszos” dalunkat a Doctor Doom formájában.

HRM: A képregények filmadaptációit is szereted? Említenél pár filmet, ami szerinted jó vagy rossz feldolgozás?

S.P.: Igen, szeretem őket. Örülök neki, hogy a kedvenc hőseim nagyköltségvetésű bánásmódban részesülnek, és hogy sok képregényt adaptálnak filmvászonra. Az egyik legnagyobb képregényfesztivál amúgy itt van San Diegoban, ahonnan a Cage is származik: ez a város a popkultúra és a médiauniverzum központja lett. A mostani filmek közül kifejezetten szerettem a Thort és az X-Men: Az elsők-et. Még azokat az adaptációkat is szeretem, amiket mások általában nem, mint a Daredevil vagy A szellemlovas. Az erő ábrázolása nagyon metal, úgyhogy jöhet a többi is!

HRM: Arról vagytok ismertek, hogy visszacsempésztétek az erőt a power metalba, hogy agresszíven, intenzíven játsszátok az US powert. Mi a véleményed az olyan europower bandákról, mint a Stratovarius vagy a Sonata Arctica?

S.P.: Nagyszerű zenészek, csak nem éppen a kedvenc stílusomban játszanak. Könyörtelen, dühös számokon nőttem fel, amik torkon ragadják a hallgatójukat. Az Iron Maiden és a Judas Priest énekdallamainak volt egy olyan attitűdjük, ami ezekben a „happy power metal” dalokban egyszerűen nincs meg. De ez csak az én személyes preferenciám, egyszerűen nem tudom élvezni ezt a boldog éneklést. Egyesek ezt az amerikai és az európai metal szembeállításaként kezelik, de szerintem a különbség nem terület függvénye, hanem zenekar és zenekar között húzódik.

HRM: A lenyűgöző mennyiségű sikoly, amit albumon és élőben produkálsz, bizonyára hatványozottan igénybe veszi a hangodat. Hogyan tartod magad formában, és hogyan vigyázol a hangodra?

S.P.: Nem melegítek be a bulik előtt, csak belevágok. Most vagyok a legjobb formában, de még mindig folyamatosan fejlődök, új hangokat és technikákat fedezek fel, amiket használhatok. De egyre jobbnak is kell lennem, mivel az új dalainkat nagyobb kihívás élőben játszani. Az előző lemez szerzeményeit anno kifejezetten nehéz volt elénekelnem élőben, de már simán mennek – jelenleg az olyan új dalok számítanak igazán nehéznek, mint a Bloodsteel vagy a War of the Undead. A sok sikítás mellett kevés időm marad a levegővételre, vagy arra, hogy megpihentessem egy kicsit a hangszálaimat a gyorsan, tüzesen zakatoló, nagy kihívásnak számító énektémák mellett, de én imádom megőrjíteni az embereket ezekkel a hangokkal, miközben a rajongóim imádják érezni a sikolyaim erejét.

HRM: Mikor döntötted el, hogy metal énekes leszel?

S.P.: Kb. 18 éves voltam, amikor beiratkoztam a főiskolára, és elkezdtem énekelgetni. Idáig tartott számomra, hogy igazán lendületbe jöjjek és eljussak oda, ahova mindig is akartam. Későn találtam rá a metal zenére, és akkor már nem akartam megtanulni gitározni. Mindig szerettem fura hangokat kiadni, hogy megnevettessem az embereket: ezeket alakítottam át, és így lettem az a sikoltozó őrült, aki most vagyok.

HRM: Jártál valaha énektanárhoz?

S.P.: Nem vettem soha énekleckéket. Magamtól tanultam, hogyan dolgozzak a torkom, a szám és a fejem különböző részeivel, hogy megteremtsem a védjegyszerű hangszínemet. Utána megtanultam utánozni néhány híres énekest, ehhez pedig hozzáadtam a saját csavaromat, hogy minden Cage dal érdekfeszítő legyen. Nem szeretem, amikor egy énekes minden dalban ugyanúgy énekel. Minden dal énektémáját máshonnan közelítem meg dalszerzés közben. Mikor Dave-vel nekiállunk felvenni az éneket, mindig feltesszük a kérdést, hogy „milyen hangot használjunk itt és itt”? Azt hiszem, ez a Cage egyik figyelemreméltó fegyverténye.

HRM: Ki akartad valaha is próbálni magadat más stílusban?

S.P.: Nem, mivel ez az a zene, amit szeretek. Soha nem állítottam, hogy mindenféle zenét hallgatok. Nem bírom, amikor azt mondják emberek, hogy ez tájékozottabbá teszi őket. Szerintem az embereknek erős, elkötelezett, szenvedélyes érzelmekkel kéne viseltetniük a zenéjük iránt, ezért hallgatok én csak metalt.

HRM: Melyik rock/metal album volt rád a legnagyobb hatással?

S.P.: Nehéz kérdés. A ’Diary of a Madman’ volt az első metal album, ami megtérített, a ’Defenders of the Faith’ pedig az első Priest lemezem volt, úgyhogy ez a kettő.

HRM: Ha lenne egy időgéped, melyik zenekar melyik turnéját néznéd meg?

S.P.: Valószínűleg a Judas Priest Screaming For Vengeance vagy az Iron Maiden The Number of The Beast turnéját.

HRM: Legerősebb Cage dal?

S.P.: Basszus, nehezeket kérdezel. A Bloodsteel igen erőteljes, ahogy a Planet Crusher vagy Wings of Destruction is.

HRM: A power metal történetének legfontosabb albuma?

S.P.: A Painkillert mondanám. Ezzel az albummal a Priest megmutatta, hogy fel tudja forgatni a metal világát, és a metal minden aspektusát, stílusát érintő hatást bír gyakorolni. A dalok mind nagyszerűek, ami nálam az elsődleges szempont. Az új dobos rögtön kitűnt, és Halford is elképesztő volt ezen a lemezen. Az első dalt akkor hallottam róla, amikor a Painkiller videója ment a TV-ben, és rögtön letaglózott. Tiszta beteg volt az egész fekete-fehér képi világ és Halford sikolyai. Mostanra minden banda legalább egyszer lenyúlta azt a számot…

HRM: Halford vagy King Diamond?

S.P.: Halford, egyértelműen. Mindkettőjüknek vannak különböző hangszínei, de Halford a legjobb éveiben olyanokat művelt, amit senki más nem tud. Kingnek van egy pokolian király falzettója, csak erő nincs benne.

HRM: Judas Priest vagy Iron Maiden?

S.P.: Szeretem a Maident, de a Priesté az az alapénekes, aki egy olyan erő- és energiaszintet adott hozzá a zenéhez, amit a Maiden a rengeteg mesterműve ellenére sosem ért el. Énekesként Halford inspirált arra, hogy elindítsam a karrierem, és így létrehozhattam magamnak azt a hangot, amellyel az egekig sikolthatok.

HRM: ’British Steel’ vagy ’Painkiller’?

S.P.: ’Painkiller’. Ezzel egyszerűen új szintre léptek, de a dalokat is jobban szeretem. A ’British Steel’-lel együtt kiállták az idő próbáját, de a ’Painkiller’ reprezentálja legjobban azt a stílust, amit szeretek. Habár ez volt az egyik legkevésbé kelendő lemezük, mégis új mércét állított fel a power metal számára.

HRM: ’Hell Destroyer’ vagy ’Supremacy of Steel’? (nevet)

S.P.: Tényleg választanom kell? Akkor a ’Supremacy’-t választanám, mivel a dalok egyformán erősek mindkettőn, de utóbbin jobbak a zenészi teljesítmények. Az alapján ítélem meg az albumainkat, hogy hány klasszikus Cage-dal van rajtuk, és a ’Supremacy’-n talán még több van, mint a mindenható ’Hell Destroyer’-en.

HRM: A szövegeid gyakran különböző hitrendszerekről, mitológiai lényekről vagy istenekről szólnak. Vallásos embernek tartod magad? Mi az életfilozófiád?

S.P.: Keresztény vagyok, de nem írok keresztény témákról a lemezeinken, mivel a Cage elsősorban egy metal zenekar. A metal eszképizmus, ezért is kerülöm a politikai témákat. Csak követem a metal ősapákat, ahogy ők csinálták, és egy csipetnyi valósággal és misztériummal fűszerezem a dalokat. Ami az életfilozófiámat illeti, szerintem hálásnak kell lennünk minden egyes napért, amit kapunk, és a pillanatért kell élni. Az élettapasztalatom megtanított arra, hogy értékeljem azt, milyen szerencsés vagyok a mindennapok szintjén. Élhetnél például egy afrikai országban számítógép, ennivaló és otthon nélkül, szóval örülj annak, amid van. Igyekszem elkerülni, hogy az apróságok felbosszantsanak, és próbálok mindenféle negativitást és depressziót kisöpörni az életemből. Nagyon szókimondó vagyok, úgyhogy én kimondom azt, amit mindenki gondol, csak fél verbalizálni. Ez persze sokszor bajba sodor, de pont ezért énekelek a Cage-ben!

 

Tomka

Legutóbbi hozzászólások