Lou Reed & Metallica: A világfaLU LUmbágós bikái

Ivó cimborámat a minap felhívta az apja. Kérte, hogy péntek este feltétlenül menjen be hozzá, mert a születésnapjára valami nagy durranással készül. Ivó így is tett, megjelent az szanatóriumban, ahol a nagyterem már szépen fel volt díszítve (igaz, kissé giccsesen) lampionokkal, mindenféle cicomával, sőt még egy eredeti diszkógömböt is szerváltak valahonnan, gondolta is Ivó, hogy majd megkérdezi, nekiadja-e, jól mutatna a nappalijában, miközben fekve-hányós kanbulit tart az alkesz haverokkal. (No meg a bunyóspityus szomszéd heccelésére bekészített Deicide-cédéhez milyen jól megy már a csili-vili dizsigömb, nemde?). „Fiam, így szólt az apja, lapátkezét büszkén a vállára téve, ma van a születésed napja, így aztán a fiúkkal (huncutul oldalra kacsintott, ahol három őhozzá hasonlóan vén trotty vigyorgott topogva) megdumáltuk, hogy a tiszteletedre fellépünk itt eme falak között. Méghozzá a régi bandánkkal! Na, szóhoz sem jutsz, mi, fiam?”

Valóban, Ivó cimborám nehezen szedte a levegőt. A mindenségit, hümmögte az orra alatt, a lassan hetvenbe lépő apámat újra megcsapta a rock & roll szele…! Az öreg valamikor a hetvenes évek végén zajongott a méltán feledésbe merült Detektoros Macskanyelv nevű értelmiségi avantgárd/alternatív/punk/noise-rock/kiskutyafüle büntetőbrigáddal, és két 3-3 számos, rettenetes porszívóhangzású demókazetta kiadása után feloszlottak – jól tudták, hogy a csúcson kell abbahagyni. („Az igazi rock sztár az első próbán meghal” – mondta mindig a vén kujon, Ivó pedig mindig visszavágott: „De hisz te még élsz, fater!”) Az apja volt a főnök a csapatban, és sikerült maga köré gyűjtenie az ország legelvetemültebb antitalentumait, akiknél noha minden második taktusra jutott legalább egy rosszul lefogott hang, hogy a dobos állandó tempó-csúszkálásait már ne is említsük, fülig érő vigyorral nyomultak vagy négy éven keresztül, s ezalatt egész szép rajongótábort sikerült kiépíteniük, köszönhetően az olyan világslágereknek, mint a Nightmare On Futrinka Street, a Por Nóra vagy a Banánlekváros Bálnapörkölt. Annakidején gyerekként Ivót is elcipelte valamelyik művházas agypusztításukra, a harmadik szám környékén azonban feladta a kissrác, azt mondta, megy a hasa a sok meggymárkától, és az anyja haza is vitte szépen taxival. És hozzátette, nincs az az isten, hogy még egyszer elmenjen Macskanyelv-koncertre. Az anyja nem is vitatkozott vele…

Az öreg harcos – orvosi tanácsra – minden évben felkereste a szanatóriumot, és ezúttal bizony hamar megtalálta a számítását, már ami az ős-bandatagokkal való kooperációt illeti: úgy hozta, hogy a basszusgitáros Pecek is éppen e Twin Peaks-et idéző vadregényes helyen pihente ki a hosszú élet fáradalmait, s ugyan legalább tíz éve nem beszéltek, mivel egyikükből sem halt ki a régi dekadens „punkrocker-költő”, némi hezitálást követően kifundálták, hogy megkeresik a társakat, hátha kisül belőle valami jóféle. Még így utoljára. Csak a dobos Lacikát találták meg, hisz a gitáros Rottent – mint kiderült – tavaly nyáron elvitte a májzsugor (szomorú, de valahogy senkit sem lepett meg a dolog); Lacikát pedig napokig kellett nyüstölni, mire ráállt a zenekarosdira, nem csoda, 40 éves házasság, nagy ház, unokák – ezek mellett nem könnyű újra felvenni a rock & roll fonalát, pláne ebben a korban. Szerencsére volt nála egy aduász, ugyanis beszélt a sógorával, aki még gitározni is tudott (ellenben a megboldogult Rottennel), s azonnal rá is bólintott, sőt mi több, magával hozta az unokáját, Csabikát is, bónuszként mintegy, mondván a 14 éves kölyök egy igazi zseni, már nyolcéves kora óta verseket ír, festeget és komponál ezt-azt. „A srác egy kis dzsimmorisszon”, súgta a fülükbe lelkesen.

Imígyen a díszes társaság összedugta a fejét, és csakhamar arra jutottak, hogy még egyszer utoljára megpróbálnak életet lehelni a Detektoros Macskanyelvbe. A DM inkább ösztönös, mintsem virtuóz muzsikája nem kívánt heteken át zajló próbákat (a megvetemedett, cserzett kezek már amúgy is berozsdáltak rég), egykönnyen betanultak vagy egy tucat „örökzöldet”, a Csabi gyerek meg elhozta néhány elborult-lilaködös költeményét, olyat, amikből a taták egyetlen kukkot sem értettek, és nem kellett sok, hogy pár új improvizatív szerzemény is összeálljon. Ivó barátomnak pedig közeledett a születése napja, amely épp kapóra jött a kompániának, hogy e jeles alkalmat összekössék a debütáló fellépésükkel – a szanatóriumban. Amikor aztán – némi technikai malőrrel fűszerezett hangpróba után – felállt a csapat a hevenyészett deszkaszínpadra („Ha az Ekszülróz annyit késhet, akkó’ mi is!” – kiáltotta a mikrofonba az egyikük), Ivónak is megjelent néhány haverja, hogy az átlagéletkort kicsit lejjebb tornázzák. Cimborám felnőttfejjel ugyanazt tapasztalta meg, mint gyerekként azon a művházas estén, ám ezúttal a meghatottságtól könnyes szemmel már végignézte a műsort.

Az előadás mindössze egy óráig tartott, mégis egy örökkévalóságnak tűnt neki és a közönség 98%-ának egyaránt. Jöttek-mentek az esetlegesen egymás mögé pakolt zenei elemek, a jócskán belassult, káoszszerű zajhalmaznak tetsző témák, s miközben pedig Ivó apja a háttérben meghúzódva vokálozott vagy a közönséget hergelte, a frontemberré avanzsált Csabi gyerek csak mondta a magáét bele a mikrofonba, hol morogva alig érthetően, hol hörögve-üvöltve az elmeroggyant agyszüleményeket, miközben az „ének” szinte sosem kapcsolódott a zenei alapokhoz. Ám mindez senkit sem zavart aznap este ott a szanatórium feldíszített nagytermében, amikor egy szebb napokat is látott kis társaság merült bele az önfeledt muzsikálásba, hogy egy kicsit visszakapjanak valamit abból, ami már rég tovatűnt.

Epilógus gyanánt egy kis ízelítő a Harc a (Vader)Nagyúrral című dalból, méghozzá annak első két verzéjéből (zene: D. Macskanyelv, szöveg: K. Csaba – A. Endre után szabadon):

Megöl a kondérfejű Nagyúr,
Élveztem, megöl, de nagyon,
Szuszogott ám, és szült meredten:
Az aranyeremen ült, az aranyon,
Élveztem, megöl, úúúgy akarom, yeah!

Páncéltestét, az undokot, én
Nyitogattam. Ő nedvedzett.
„Apám, Lúk, a fiad vagyok” (búgtam neki)
S meglézerezte a fejemet,
Agyamba lépett s tegezett.

Nekem, e sorok írójának is hasonlóan bizarr-szürreális élményben volt részem a Loutallica-féle ’Lulu’ hallgatása közben…

Mike