Szimfónia kvartettre, két felvonásban - Al Di Meola, Kongresszusi Központ, 2011.11.03.

írta TShaw | 2011.11.05.

Merész és határozott gondolat volt alig egy hét eltéréssel két jazzlegendát leszervezni a Kongresszusi Központ színpadára, ám az ily módon összekapcsolódó élmények még feledhetetlenebbé teszik a tél kezdetét. Pat Metheny kizárólag a zenét éltető és ünneplő triója után most Al Di Meola került reflektorfénybe, aki hozta magával miniatűr szimfóniáját és szellemzenekarát…

Az immáron majdnem negyven éve aktív Di Meola sok mindent kipróbált már karrierje során. A világzenétől a fúziós jazzig széles az a repertoár, amit művészete lefog, és amely nem feltétlenül csak a zene tiszteletéből táplálkozik. Di Meolán érezni a vágyat a minél nagyobb volumenű alkotások, a művészileg való minél tökéletesebb kiteljesedés felé – valószínűleg ezért is ölel fel jóval szélesebb hatásokat a zenéje, mint legtöbb kollégájáé.

Ennek tudható be az, hogy a néhány évente újra és újra előkerülő World Sinfonia sorozat 2011-ben újabb evolúciós lépcsőhöz érkezett. Az idén márciusban megjelent ’Pursuit of  Radical Rhapsody’ már ezt a vágyakozást testesítette meg, de hősünk ennyivel nem érte be. A gitárvirtuóz akusztikus előadások után vágyott, de nem akart engedni a grandiózus kompozíciókból sem, így összekalapált egy két akusztikus gitár, egy dob és egy tangóharmonika által alkotott zenekart, mellyel feltett szándéka szerint valóban nagyzenekari, szimfonikusnak is beillő műveit adja elő…

Az eredmény pedig péntek éjjel önmagáért beszélt. A zenekar összetétele nagyon vegyes volt – a tangóharmonikás Fausto Beccalossit mintha az aluljáróból kapták volna elő, míg a dobos, Kaszás Péter bármelyik belvárosi egyetem gólyabáljáról érkezhetett volna. Azonban az első hangok után kiderült, hogy tökéletes összhangban vannak egymással és a hangszereikkel. Talán az ő zenei profizmusuk, talán az igényes kompozíciók miatt, de a hangzás képes volt úgy működni, akár egy valódi nagyzenekar esetében… az egymást sorjázó kompozíciók szinte letarolták a nézőteret. Ezért is említettem a bevezetőben a szellemzenekart, nekem ugyanis végig az volt a benyomásom, hogy a színpad végét takaró függönyök mögött egy valódi orchestra húzódik meg, ami a háttérből sunyiban felturbózza Al tökéletesen unplugged előadását.

Pat Metheny zenekarával szemben azonban itt nem érvényesült a zenei demokrácia. A különböző, igen bonyolult tételek játszása közben ritkán vette át bárki is a vezető szerepet, bár a tangóharmonika olykor előtérbe került – a valódi villantásokat azonban Di Meola végezte el. Hősünk az elmúlt jó negyven évben valóságos mestere lett hangszerének. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a sebessége, amit bármelyik prog/power zenekar húrtépője megirigyelhetne, különösképpen azért, mert ez a sebesség nem megy a szerzemények összképének rovására! Szintén tátott szájjal lehetett bámulni azokban a rövid pillanatokban, amikor az akusztikus gitár hirtelen az elektromos hangszerek jellegzetes hangján kezdett megszólalni, majd hirtelen mintha mandolin csendült volna fel – történt mindez mindenféle effektezés és torzítás nélkül! 

Később aztán az összkép újra változott. Megjelent a színen egy vonósnégyes, mely tovább színesítette, gazdagította és hangosította az összképet, de érzésem szerint az ő jelenlétük súlytalanabb lett a kelleténél – egészen konkrétan Di Meola kvartettje nem hagyott nekik elég teret arra, amit ők akartak prezentálni, tökéletesen elég volt az eredeti négy hangszer, így a vendégek bevonása a műsorba számomra inkább jelképes erejű gesztus volt, ami tovább fokozta a grandiózus benyomásokat.

A műsor egyébként két nagyobb blokkra volt szétosztva, amiket egy szünet választott ketté – és mivel a pontos kezdés ezúttal sem jött össze, a műsor végül alaposan elnyúlt. Érdekes momentum azonban az is, hogy Pat Metheny-hez hasonlóan Di Meola sem tudta megállni, hogy ne dicsérje Budapestet, mint számára fontos helyet az életében. Lehet ebben valami – elvégre utolsó lemezének bizonyos részleteit is hazánkban rögzítette, a dobosa is magyar, és Horgas Eszterért is rajong. Az utóbbi egy hét tapasztalatai alapján azt kell tehát mondanom, talán fontosabb pont vagyunk a jazzvilág térképén, mint azt gondolnánk…

Szerző: TShaw

Képek: Pearl69

Köszönet a Danubius Musicnak!