Énekesviadal!: Sweden Rock Fesztivál 2. nap, Sölvesborg, 2011.06.10.

írta MMarton88 | 2011.07.12.

A fesztivál második napja a remek koncertek í­géretén túl egy különleges lehetőséget is rejtett magában. Egymás után lépett fel hat, olyan kivételesen tehetséges énekes, akik a stí­luson belül is a legmagasabb kvalitások birtokosai. Vagy legalábbis azok voltak egykoron. Gondoljunk csak bele! Miljenko Matijevic, Eric Martin, Matthew Barlow, Michael Sweet, Andi Deris, illetve David Coverdale vokalisták nemzedékeinek mutattak utat, és jelentettek inspirációt. Mivel nem mindennap hallhat egymás után hat ilyen kivételes rockdalnokot az ember, úgy döntöttem, hogy a koncertek napi értékelése mellett, az ő teljesí­tményüket is összevetem, egy kis képzelt énekverseny keretében

A nap első fellépője az egykoron legendás amcsi "hajbanda", a Steelheart volt. Kissé vegyes érzelmekkel vártam a bulit, az utóbbi pár évben Miljenko Matijevicék lemezen nem tudtak meggyőzni. Egy fura, inkább Ayreon-korongokhoz passzoló, mesélős intro után berobbant a banda a szí­npadra a Blood Pollutionnel, nekem az állam a padlóra pottyant, és nem is nagyon mozdult el onnan. Mivel a Rocksztár cí­mű filmben Miljenko énekelte fel a dalokat, örömteli meglepetés volt hallani, hogy a műsor gerincét a filmes nóták alkották. A csapat remek formát mutatott, mind a hangszeresek, mind a vokálisten teljesí­tményét figyelembe véve. Sőt! Mili hangi adottságai még mindig egész szenzációsak! A fickó olyan lazán hozta a lemezeken hallható brutálisan magas sikolyokat, hogy azt hallgatni is félelmetes volt, pláne úgy, hogy amikor úgy adódott, könnyedén énekelt mély témákat, játszott a hangszí­nével, vagy vibratóval szí­nesí­tette az összképet. Ennek az embernek olyan adottságai vannak, hogy bármit, bárhogy képes elénekelni, kérem tisztelettel, aki szerint még mindig Jorn Lande, vagy Michael Kiske az ügyeletes hangszálbajnok, súlyosan vizsgálja felül állí­tását.

A többieket sem kellett félteni, Rev Jones basszusgitáros őrült előadásmóddal, látványosan hozta virtuóz témáit, és Chris Risola gitáros is remekül nyújtotta az elvárható szintet. Ráadásul még azt is bebizonyí­totta, hogy 4 másodperc alatt nem nehéz letolni egy üveg szénsavas seritalt. Igazából a koncert egyetlen furcsasága az volt, hogy kissé el is lazáskodták Matijevicék az egészet. Mármint az előadást nem érhette semmi panasz, de az a minimális művészi alázat, ami elvárható egy ilyen bulin, nem volt meg Miljenkoban. Már fizimiskában is inkább hasonlí­tott valami nagymenő jachtklub elnökéhez vagy bártulajdonoshoz, mint rocksztárhoz. A buli alatt végig rágózott (ennek ellenére a playback kizárható), és kicsit már-már flegmán vezette le az egész mulatságot. Látszott, hogy jól érzi magát, és a hangulatot sem érhette panasz, de legközelebb egy pici művészi attitűdöt magára erőltethetne. Komolyabban vennék az emberek a Steelheartot, és amit ezek össze tudnak muzsikálni, ez bizony megérdemelt lenne.

Ezzel együtt kezdésnek egy remek koncertet kaptunk, a She's Gone kivételesen nagyot szólt, és mindenki elégedetten távozhatott a szí­npadtól. Miljenko pedig olyan magasra tette a lécet, hogy már a nap kezdetén lehetett tudni, ezt bizony nem lesz egyszerű megugrani.

De volt, aki megpróbálta! Egy akkora zenekar, hogy már "urazni" kell őket! Jött a Mr. Big a nagyszí­npadon! Ami az előző banda erőssége volt, az bizony itt hamar kiderült, hogy kritikus pont. Eric Martin hangja bizony nem volt csúcsformában. De szerencsére Sheehan és Gilbert mesterek hangszeres teljesí­tménye kárpótolt a hiányosságért. Kezdésnek rögtön megkaptuk a Daddy, Brother, Lovert, s noha az új lemezről is elő-előkerült pár nóta, egy korrekt, ütős kis best of-fal készült nekünk a csapat. Noha előzetesen féltem, hogy Sheehanék a nem túl hosszú játékidőből túl nagy mennyiséget fognak feláldozni a szólóbetétek oltárán, abszolút nem volt zavaróan sok, vagy hosszú a villantgatás. Sikerült úgy megtalálni a helyes arányokat, hogy se unalmassá ne váljanak a produkciók, és közben kétséget se hagyjanak róla a húrnyűvők, hogy bárkit le tudnak nyomni a rockszí­ntér muzsikusai közül.

A buli közepére az örökifjú, amúgy vidáman, kedélyesen, közvetlenül konferáló Martin hangja is megemberelte magát, í­gy igazi csúcspontot jelentett a Colorado Bulldog, az Alive And Kickin', az Addicted To That Rush, vagy a Just Take My Heart. Az új dalok közül az American Beauty bizonyí­tani tudta, hogy nem csak a lemezen működik prí­mán, de az Undertow, és a többiek is lazán passzoltak a koncertprogramba. Sajnos olyan hangszercserés bohóckodásra nem volt idő a műsor végén, mint tavalyelőtt Budapesten, és érzésem szerint a közönség hangulata is lehetett volna kicsit forróbb, de hát nem szabad telhetetlennek lenni. Búcsúzásként megkaptuk a To Be With Yout, s noha ezt aztán botrányosan hamisan sikerült elnyekeregnie Ericnek, még í­gy is a fesztivál egyik kiemelkedő élményévé vált a Mr. Big műsora.

Setlist: Daddy, Brother, Lover, Little Boy (The Electric Drill Song) / Take Cover / Green-Tinted Sixties Mind / Undertow / Alive And Kickin' / American Beauty / Just Take My Heart / Merciless / Gitárszóló / Still Ain't Enough for Me / Road To Ruin / Price You Gotta Pay / Colorado Bulldog / Around the World / As Far as I Can See / Basszusgitár szóló / Addicted To That Rush / To Be With You

A Matt Barlow biztosúr vezette Iced Earth bulijára hatalmas tömeg verődött össze a Rock szí­npadnál, hiába, úgy tűnik, hogy pár hónapon belül a vörös dalnok végérvényesen kilép a Fagyott Föld jeges világából. Óriási kár, sőt, óriási hiba annak tükrében, hogy az eddigi három Barlow-s Iced Earth koncertem közül, bizony ezúttal volt a legjobb formában tüsihajú pacsirtánk. Mindenképp örömre ad okot, hogy az Iced Earth idén nyárra végre egy kicsit belevariált az elmúlt évek standardabb setlistjébe, és pár olyan nótát is hallhattunk, melyet már jó ideje nem. A kezdés persze nem lehetett más, mint a Burning Times, de ezt követően egy igazán velős kis best of program keretein belül lehetett miénk a bosszú, vadászhattunk, megengedtük Mattnek, hogy meghaljon értünk (vicces, hogy tényleg ezzel a szöveggel konferálta fel az I Died For Yout. Elég hiteltelen duma pár héttel a kilépés előtt az, hogy "az életét adná a rajongókért..."), voltunk egy 'Horror Show'-ban Jackkel, sőt, egy daltrió keretén belül valami gonosz megszületésénél is ott bábáskodtunk. Ellenben a Ripperes darabok magasságai még most sem mentek hibátlanul, de talán ez elnézhető olyan profi előadásmód mellett, melyet a többi dal során hozott Matt.

Kritika kissé a hangzást (mely bizony messze nem volt tökéletes eleinte), no meg szokás szerint a kissé passzí­v közönséget érheti. Schaffer szokásához hí­ven nem sok mozgással, ám határozott fellépéssel, nagy elánnal hozta a ritmusgitáros témákat, a többiek pedig megbí­zható munkásként, nem túl látványosan vagy hivalkodóan, de feelingesen, pontosan tolták a klasszikusokat. Jó muzsika mellett az idő hamar repül, egy igen ütős bulit prezentált ezúttal is az Iced Earth. Sajnálatos, hogy újra megbomlik a felállás, hiszen vérprofin, nagyon szimpatikusan tolták a dalokat. Ha valaki ütős US power buliban szeretne zúzni, az Iced Earthben nem csalódhat.

Setlist: Burning Times / Declaration Day / Vengeance Is Mine / Violate / Last December / Travel in Stygian / I Died for You / Jack / The Hunter / Prophecy / Birth Of The Wicked / The Coming Curse / Iced Earth

Gyors ebédszünet után a Sweden stage felé vettem az irányt, ahol is a keresztény glam rocker Stryper zenészei voltak hivatottak koncertet celebrálni. Noha a buli kezdéséig még egy jó óra hátra volt, a srácok már a szí­npadon álltak, és hangolták be maguknak a cuccot. Valami brutálisan hosszú, és alapos beállást végeztek, mely alatt ha úgy adódott, a közönséggel is el-elviccelődtek. Ennek ellenére az első dalok alatt sikeresen nem hallottunk semmit Michael Sweet énekesből, de hát a technika ördöge már csak ilyen. Kissé vegyesek az érzelmeim a Stryper bulijával kapcsolatban. Egyrészt végtelenül profi előadást és műsort kaptunk, rengeteg klasszikus slágerrel, látványos, korrekt játékkal, ügyes zenészekkel. Mr. Sweet hangja mondjuk kissé már megkopott, és ha úgy adódott, bele-belecsalt a szólamokba, de még í­gy is elvitte a hátán a bulit. Ami viszont nem tetszett, az a kissé erőltetettnek tűnő hittérí­tő tevékenység volt. Már az első öt perben egy tucat bibliával szórták tele a közönséget, de ezt még a későbbiekben is gyakran megtették.

Mivel a legfrissebb hanghordozó egy feldolgozás-lemez, eltolták a Breaking The Law-t a Judas Priesttől, az Over The Mountaint Ozzytól és a Heaven And Hellt a Black Sabbathttól, melyek noha nem voltak rosszak, de kissé fölöslegesnek éreztem őket. Kb. semmit nem tudtak hozzátenni az eredeti nótákhoz (sőt), ráadásul 5-5 perc bibliaosztogatási szünettel sikerült megtörni a bulit a számok közt. Hasonlóan megtörte a hangulatot, és a buli amúgy remek lendületét az a pár, szerencsére azért túlságosan nem hosszú monológ, amit az egyes zenészek megejtettek a dalok közt a csapat feladatáról és eszméiről. Ismerjük már a Strypert, és tudjuk, hogy ők ilyenek, márpedig mi ilyennek is szeretjük őket. Ráadásul 17 dalt í­gy is beleszuszakoltak a programba! Úgyhogy csak fülig ért az ember szája, amikor felcsendült a Calling On You, a To Hell With The Devil, vagy zárásként a riffbajnok Soldiers Under Command. A hazai rockerek számára élőben ritkán hallható klasszikusok a közönség hangját is meghozták, s noha ördögvillázásért ezért a bulin a bandától morcos arc járt, egy nagyon király kis délutáni mulatságban volt része annak a nagy halom fémhí­vőnek, aki összegyűlt a szí­npad előtt. Reméljük, egyszer hozzánk is eljönnek!

Setlist: Sing-Along Song / Murder by Pride / Loud 'n' Clear / Over the Mountain / The Rock That Makes Me Roll / Reach Out / Calling on You Free / More Than a Man / Breaking the Law / Heaven and Hell / Surrender / All for One / The Way / Abyss / To Hell With the Devil / Soldiers Under Command

Egy pillanatra belenéztem Rob Zombie bulijába, de zeneileg engem ez az indusztriális technorock valami borzalmasan taszí­t, í­gy sietve el is menekültem. Ráadásul az óriási majom a háttérvásznon sem nézett felém barátságosan! Ellenben azt le kell szögezni, hogy öltözködni tudnak a srácok!

A fesztivál legjobb buliját a Helloween ad...hatta volna. Ugye, de ott az a fránya ha. Kissé zavarban voltam eleinte, hogy a tökfejeket lessem meg már nem is tudom hányadszorra, vagy inkább vessem bele magam a thrash mészárszékbe az Overkillel. Lévén, hogy tökfejeink az egyik kedvenceim, mégiscsak Deriséket választottam. Hiba volt! A tavaly pestihez rendkí­vül hasonlatos szí­npadkép várta az érdeklődőket, hatalmas lábdobok, illetve rácsos dí­szí­tések pompáztak a logo előtt, a kezdés pedig a rövid intro után felcsendülő Are You Metal? volt. A fesztivál talán legpocsékabb hangzása döbbentette meg az elöl állókat, a gitárokból, és az énekből az első 3-4 szám alatt szinte semmit nem lehetett hallani.

Ennek ellenére hamar remek hangulat kerekedett, a közönség lelkesen kiabálta az olyan himnuszok legendás sorait, mint a March of Time, vagy az I'm Alive. Noha reménykedtem benne, hogy a másfél órás programba a remekbe szabott új albumról több tétel is bekerül, inkább a már jól bevált dalokra koncentráltak a zenészek. A formát tekintve senki nem panaszkodhatott, a Hornyák Peti sérós Dani bődületesen sokat melózva, precí­zen hozta a nem egyszerű dobtémákat, a többiek pedig ha nem is szántották fel a deszkákat, szimpatikusan, jókedvvel, nem keveset headbangelve tolták a fémzenét. Sokan panaszolják, hogy Deris nem énekli jól a Kiskés dalokat, ennek ellenére ezen az estén nem volt semmi gáz a teljesí­tményével. Nyilván a saját stí­lusában nyomta a régebbi tételeket, de nem csalt sokszor, és a remek dalok szerintem még í­gy is megállják a helyüket. Ennek ellenére vitathatatlan, hogy az újabb felvételek jobban állnak neki. Mivel a játékidő meglehetősen korlátozott volt, a hosszú számokból ezúttal is a Keeper Trilogy nevű egyveleget kaptuk meg... és itt el is jutunk a kritikus pontjához.

Elvileg a Helloween koncert 90 perces kellett volna, hogy legyen, és kaptunk 55-60 perc muzsikát, meg 30-35 perc... minek nevezzem? Parasztvakí­tást? Egyrészt már az érthetetlen nekem, hogy egy fesztiválfellépésen miért van szükség egy pár perces gitár, meg dobszólóra. Ám a biztosí­tékot Andi Deris vágta ki, aki sikeresen nyújtotta 30 perc hosszúra az I Want Out, és a Future World cí­mű dalokat. Már az Edguy koncertjein is soknak érzem Tobi egóbetéteit, de az, hogy Deris legalább 25-ször elkiabáltatja azt I Want Out sorait az emberekkel, miközben még időt húz, sztorit mesél a dobosról, meg még ki tudja mit csinál éneklés helyett. Bocsánat, de ez mindennek az alja. Lehet, hogy a Sasha Gerstnerbe szerelmes 15 éves tinilányhordákat ezzel le lehet kenyerezni, de engem ez a botrányos időhúzás annyira felbosszantott, hogy a Dr. Steinet már meg sem vártam.

Most komolyan, legalább 3-4, de akár még 5 extra szám is belefért volna ebbe a műsorba, ráadásul gyaní­tom, hogy a gázsiszámí­táskor nem 60 percért kértek pénzt a németek. Előző este a Judas Priest nevű veterán zenekar játszott mindenféle üresjárat, vagy megszakí­tás nélkül 120 percet. Ehhez képest Deris parádézása felháborí­tó. Pedig ez egy remek buli lehetett volna.

Setlist: Are You Metal? / Eagle Fly Free / March of Time / Gitárszóló/ Where the Sinners Go / Dobszóló / I'm Alive / Keeper of the Seven Keys / The King for a 1000 Years / Halloween / Steel Tormentor / Future World / I Want Out / Dr. Stein

Az este utolsó koncertjét a Whitesnake adta. Nekem a legutóbbi PeCsás buli is rendesen bejött, itt viszont az előzetes í­géretek alapján valami még különlegesebbre, még ütősebbre számí­thattunk. A kissé puritán szí­npadon felsorakoztak a muzsikusok, és kezdetét vette a buli a Best Years-zel. Hála égnek ezúttal sem a közönség lelkesedése, sem a hangzás nem okozott csalódást, gyakorlatilag lemezminőségben dörrentek meg a slágerek, sokszor remek hangulatot teremtve a népes küzdőtéren.

Ami hamar kiderült, hogy ezúttal Coverdale produkcióját nem érheti panasz, remek formában, minimális mellécsúszásokkal és mismásolásokkal hozta témáit az amúgy borzasztó profin, elegánsan, sőt, fiatalosan laza Coverdale apó. Mellette az ifjabb zenészbrigád munkáját sem érhette panasz, a totálisan zakkant szí­npadi show-t produkáló Brian Tichy remek választásnak bizonyult, óriási elánnal, és végig a tekintet magával ragadó mozgással hozta az alapokat.

Egy szűk 100 perces programmal készült a csapat, melynek a gerincét azért a jól bejáratott klasszikusok képezték. Ezek közt bújt meg egy-két újabb keletű nóta, mint a nyitó Best Years, vagy az új lemezről a Steal Your Heart Away, Love Will Set You Free, My Evil Ways, Forevermore négyes. Ezek közül a legnagyobbat a cí­madó ütötte, varázslatos nóta, melyet rengeteg szí­vvel, és érzéssel prezentált felénk Coverdale. Nem vitás, egy új klasszikus született.

A műsorral igazából egy bajom volt, valahogy kicsit döcögősnek éreztem a setlistet. Felpörgették valami klasszikussal a hangulatot a srácok, majd hirtelen jött egy ballada. Megint jött egy frankó kis rockhimnusz, majd érkezik egy szólószünet... Hát, hogy bulizzon í­gy az ember? Mire felpörgött végre a hangulat, mindig meg-megtorpant a lendület. Ráadásul, hiába borulok térdre Aldrich, Reb Beach és Brian Tichy fenomenális hangszeres tudása előtt, kicsit azért sok volt ezen a blin a szóló, fele ennyiből is bőven megcsodálhattuk volna, hogy az emlí­tett muzsikusok mi mindenre képesek.

A koncert előtt elterjedt a neten egy sokat sejtető pletyka, mely szerint néhány régi Whitesnake tag is a szí­npadra lép az este során. Ez nem is váratott sokat magára, először a kissé öregurasra hí­zott Bernie Mardsen lépett a deszkákra, hogy a Fool For Your Lovin/Ain't No Love páros alatt egy harmadik gitárszólammal erősí­tse meg a hangzást. Az igazi ámulatot mégis az keltette, amikor Coverdale a szí­npadra hí­vta Adrian Vanderberget, és ő is beszállt a Here I Go Againbe. Ekkor aztán már teljesen megőrült a tömeg, és a nap csúcspontjaként a ráadásban meghallgathattuk a klasszikus Still Of The Nightot 4 (!) gitár tolmácsolásában. Mind a zenészek, mind a közönség teljesen megőrült ezen a ponton, akkora rockbuli kerekedett, mint ide Lacháza! Ja, és, hogy Davidünk ha nem is lemezminőségben, de nagyon is erőteljes formában hozta a kultikus énekdallamokat, és a legendás sikolyokat? Hát kérem, ez a ROCK! Kár, hogy utána el is búcsúztak.

Setlist: Best Years / Give Me All Your Love / Love Ain't No Stranger / Is This Love / Steal Your Heart Away / Forevermore / Love Will Set You Free / Gitárszóló / My Evil Ways / Dobszóló / Ain't No Love In The Heart Of The City (Bernie Marsden kí­séretében) / Fool For Your Lovin' (Bernie Marsden kí­séretében) / Here I Go Again (Adrian Vandenberg és Bernie Marsden kí­séretében) / Still Of The Night (Adrian Vandenberg és Bernie Marsden kí­séretében)

A nap végeztével végeredményt hirdetnék. Az énekesbajnokság igazi nyertese a halllgatóság volt, hisz mindenki remekül teljesí­tett, ha nem is hangi teljesí­tménnyel, legalább előadóként. A 6. helyezést Eric Martinnak adom, aki hallhatóan problémákkal küzködött a buli egyes részein. Ötödiknek í­télem Michal Sweetet, aki azért bele-belecsalt a régi témákba, de í­gy is abszolút korrekt, és elfogadható teljesí­tményt tett az asztalra. Andi Deris - szigorúan hangi értékelés alapján - megérdemel egy negyedik helyezést, jó formában, saját stí­lusban, de remekül énekelte a Helloween-klasszikusokat. Az időhúzásáért viszont hatalmas fekete pont jár neki. Holtversenyben másodiknak í­télem meg Matt Barlow, és David Coverdale teljesí­tményét. Előbbi, talán élete legjobb formájában, lemezminőségben hozta US power marcona témáit, hangjában az erő még ma is megkérdőjelezhetetlen. Coverdale pedig kiküszöbölte a pesti csorbát. Ha nem is hozott minden régi témát 100 %-osan, panaszra abszolút nem lehet okunk. Remek bulit hozott össze, miközben a csillagokat is majdnem leénekelte. A Steelheartos Matijevic viszont konkrétan leénekelte őket, í­gy neki jár az első hely. Ha legközelebb nem valami feketézésből élő luxuskocsikereskedőként áll a szí­npadra, még hiteles is lehet. Ennek ellenére a fickó még ma is azt művel a hangjával, amit csak akar.

MMarton88 Képek: Falus Klára, MMarton88 Helloween képek: www.festivalphoto.net (Greger Lindblad, Martin Magnusson) Whitesnake képek: www.festivalphoto.net (Greger Lindblad, Martin Magnusson) Köszönet a szervezőknek!