Játék a betűkkel - Rejtvény és novella

írta garael | 2006.07.03.

No, ez nem a valamikori Egri János féle vetélkedő, ám valamennyire ahhoz hasonlóan játék is. A következő novellát ugyanis egy hí­res metal banda klipje ihlette, melynek kitalálása a tisztelt olvasó feladata . A megfejtéseket a hozzászólásokban kérem közölni, az első helyes megfejtő CD ajándékot kap. A megfejtéseiteket 07.08-ig várom, eredményhirdetés akkor.... XXXX 1. A nevem Jack Cheater, de a jóval előkelőbb hangzású Matthew Scoblehood néven szoktam bemutatkozni, az én szakmámban ugyanis az első benyomásból adódó bizalom megteremtése igen fontos, sőt, meghatározó. Az emberek kilencven százaléka tudtán kí­vül ilyenkor dönti el, mennyire leszek neki szimpatikus, mennyire képes hinni nekem. Persze ez egy hosszú távú kapcsolatban nem biztos, hogy működik, ám én arra a maximum pár estére, amit megosztok velük, igencsak igénylem ezt a lélektani előnyt. Fogalkozásomra nézve ugyanis hamiskártyás vagyok. Tudom, nem veszélytelen szakma, és hát valószí­nűleg a végső kártyapartinál sem fogják bevenni a blöffjeimet, de ahhoz képest, amit évekig csináltam, mégiscsak szalonképesebb hí­vatás. Délen kezdtem, Arizona-ban annak idején és hamar hí­rt szereztem magamnak, köszönhetően gyors kezemnek, és meglehetősen jó idegeimnek: ezek azok a dolgok, amelyeket részeges apámtól, és anyámtól, a vörös Mary-től örököltem, ki az aranyláz idején kiví­vta magának az aranyásók körében a legtüzesebb kurva cí­met. Sajnos eme megtisztelő titulus aztán valódi lángokban manifesztálódott, mikor egy átmulatott éjszakán az egyik vendég részeg hőbörgésében pénz helyett egy jó adag arcba löttyintett Whisky-vel ajándékozta meg anyámat, amit oly jó érzéssel lobbantott lángra szivarjával, hogy minden bizonnyal másodszor is kielégült azon az estén. Apám nemigen tudott velem mit kezdeni, amit nagy nehezen összeszedett mindenféle allkalmi munkából, azt gyorsan el is itta, ráadásul meg volt az a szokása, hogy csakis a legelőkelőbb szalonokba járt pénzt szórni, ahol az úri közönség hangos hoppázására gyakran meztelenül ropta el a Yankee táncot. Az én iskoláim tehát ezek a füstös, italszagú, ám némi műveltséget is adó szalonok lettek, az ott egybegyűlt urak általában a város lelgelőkelőbb gentleman-jei voltak, kik kiszabadulván az otthon és az öregedő feleség viselkedés-felügyelő szorongatásából, itt végre igazán önmagukat adhaták, személyiségük sötét oldala gyakran riasztó megnyilvánulásokban öltött testet. A szalonok hölgyvendégei - jó, nevezzük őket kurvának, bár anyám iránti tiszteletből sosem vagyok ilyen közönséges - néha rettegtek kiszolgálni ezeket az urakat, pedig egy-egy jól sikerült éjszaka után egy mosónő heti keresete ütötte a markukat, én azonban emlékszem egyikükre, egy fiatal indián lányra, ki összeégett fenékkel rohant ki az egyik szobából, miután felizgatott vendége csak egy tüzes piszkavassal tudta részeg kábulatában férfiasságát feléleszteni. Nos, visszatérve gyermekéveimre, ezeken az estéken megtapasztalhattam, mennyit számí­t a szép ruha, a kellemes modor, az illemszabályok ismerete, hiszen jól láttam, hogy ezek az urak a felsorolt dolgokat az utcán hagyva ugyanolyan állatokká aljasodtak le, mint bármelyik mexikói haramia.Egy életre megtanultam: pénz mellett a társasági elfogadottság egy ember sikerének fokmérője, melyhez nem is szükséges olyan sok dolog, csupán némi beleérző képeség, és emberismeret. Apámat 12 éves koromban ölték meg egy kártyaparti után, ahol ügyetlenül csalni próbált. Emlékszem, fellógatott testét még aznap este kikezdte két kóbor kutya, s ahogy lógó lábát marcangolták, egy pikk ász hullott ki csizmájából, melyre vére furcsa keresztet festett. Akkor fogadtam meg, én sosem fogom í­gy végezni, jóllehet a munkához nem fűlt a fogam. Ennek ellenére valahogy meg kellett élnem: mivel addigra már elég jól ismertek a szalonokban, az egyikben megkönyörültek rajtam, és munkát adtak: a gazdag vendég urakat kellett kikí­sérnem hányni és az esti ágycsaták nyomait eltüntetni, no meg azokat a dolgokat elvégezni , amit egy magamfajta gyerek a konyhán el tudott látni. Jóllehet, nem volt ez a munka valami leányálom, ám én élveztem: minden egyes percében tanultam, figyeltem, szinte tudós gonddal raktároztam el magamban a vendégek viselkedését, reakcióit, "sötét énjüket", melyek olyannyira frivolan torzul álltak szemben nappali tiszteletre méltó énjükkel. Gyakran fültanuja voltam beszélgetéseiknek, piszkos üzleteik részleteinek tudatában csak annyira becsültem őket, mint a város nyí­lvános bitófáján lógó marhatolvajokat. Természetesen - talán ösztönösen, talán mert akartam tanulni -hasznos dolgokat is elsajátí­tottam: beszédemben levetettem a déli akcentus, és gyorsan tisztába lettem azokkal a társalgási témákkal, melyeket annak idején egy gentleman társaságban nem tudott megkerülni. Tudásom persze felületes volt - mitől is lett volna elmélyült - ám később azt tapasztaltam: bőven elég ahhoz, hogy kitűzött céljaimat elérjem. Rájöttem: az új arisztokrácia szí­ne-java ugyanolyan törékeny kulturális mázzal rendelkezik, mint jómagam s ha egy-egy felvetett témába az ember mélyebben bele akarta magát ásni, gyorsan átugrottak rajta, nehogy lelepleződjön szegényes ismeretviláguk. 16 évesen viszonylag jóképű fiatalemberré serdültem, a nők pedig lassan kezdtek férfiként bánni velem. Abban a környezetben aztán igazán kitapasztalhattam a női lélek rejtelmeit, fegyvertárának gazdagságát, melyhez Colt mester új találmánya sem tudott volna sokat hozzátenni. Megfigyelhettem remek képességüket a férfiak hangulatainak felmérésére, melyhez aztán olyan csodálatosan tudtak alkalmazkodni, ösztönösen megsejtve a legmegfelelőbb viselkedési formát. Láttam, mennyire képesek a szavak nélkül is felmérni partnerük szándékát, gondolom, ez női lényükből adódik, hiszen a kisded sem tudja szavakban kifejezni érzéseit, s a nőnek muszáj eligazodni ezekben a mondatok nélküli világban. Olyan tudást szereztem í­gy, mely aztán később dollárezreket kamatozott a kártya izzasztó és szavak nélküli forgatagában. Emlékszem, Cora avatott férfivá egy átdolgozott éjszaka után, neki köszönhetem, hogy később a szerelem női nyelvét is beszélni tudtam. Nem sokkal később kiraktak a munkahelyemről, a szalon tulajdonosa nem nézte jó szemmel népszerűségemet a lányok körében, úgyhogy mehettem, amerre láttam.Minden útravalóm egy váltás ruha és egy forgótáras pisztoly volt, melyet az egyik vendég hagyott el részeg kábulatában. Nem sokáig kallódtam: megnyerő ábrázatom, simulékony modorom és beleérző képességem által gyorsan egy csalóhoz csapódtam, ki váltókkal ügyeskedve próbálta piti üzleteit lebonyolí­tani. Rám a naiv ifjú szerepét osztotta, ki már pusztán megjelenésével elnyerte a préda bizalmát. Sajnos ez az állapot csak rövid ideig tartott: az egyik áldozat, miután rájött, hogy becsapták, megkeresett bennünket, és társam hiába próbált az éjszaka leple alatt a lovak lábai közt elsurranni, a haragos becsapott egyetlen, 40 méterről leadott fejcsúcslövéssel a falra kente csaló barátom agyvelejét. Bevallom, kissé inamba szállt a bátorság, mikor a sötétben hallottam felém is közeledni a lépteket, a holdsugár megcsillant a colt csövén. Persze nem haltam meg, az idegenről kiderült, hogy hivatásos párbalyhős, ki pénzért bárkivel hajlandó volt megmérkőzni, sőt, néha alkalmi bérgyilokot is vállalt. Éppen akkor lett volna szüksége egy segédre, ki feltérképezte a lehetőségeket - hiszen már sokan ismerték Joe Bulleye-t - és jelentette, van e lehetőség egy kis pénzre. Nem tudom, hány párbajt láttam, körülbelül három évig szinte minden hétre esett egy. Eközben jómagam is kitanultam a lőtudományt, gyors kezem és jó idegzetem lassan gazdám legerősebb ellenfelévé tett. A szakmai féltékenység még ilyen torz formában is megjelenik az emberben, hála szinte ösztönös megérzéseimnek, és Bulleye apró elszólásainak, fintorainak, tudtam, hogy előbb utóbb megpróbál megölni. Az emlékezetes pillanat egy ugyanolyan sötét éjszakán következett be, mint amin hozzá csapódtam. Senki se gondoljon itt holmi romantikus párbajra, gyilkosom szép csöndben., megvárva, mí­g elalszom, álmomban akart végezni velem - a hideg profi kockázat kerülő magatartásával. A fegyver azonban az én kezemben sült el először, Bulleye koponyája pedig ugyanolyan hangos toccsanással repült darabokra, mint megannyi áldozatáé. Mivel a párbaj jövedelmező volt, öt évig ebből éltem. Hí­rem eljutott egész fel, északra is, ám mikor egy Wyatt Earp nevezetű békebí­ró - ki arról volt hí­res, hogy egy egész vad bandát puffantott le évekkel ezelőtt - vérdí­jat tűzött a fejemre, gyorsan valami más munka után kellett néznem. Visszaemlékezvén apámra, némileg ódszkodtam a kártyától, ám miután láttam, mekkora összegek cserélnek gazdát egy-egy estén, elhatároztam, hogy kipróbálom magam ebben a mesterségben is. Mindenekelőtt új szerepet kellett kitalálnom magamnak. Mivel akcentusom leginkább az arisztokrácia brit kiejtésére hajazott, kézenfekvő volt a naí­v angol úrifiú alakja, ki a londoni bridzspartik után a hí­res Vadnyugaton is meg akarja mérni erejét. Órákon át figyeltem a nagy kártyapartikat, fizettem a trükkök megismeréséért, tanulmányoztam a vesztes és a győztes magatartását, a blöffölő és a póker tulajdonos mozdulatait, arckifejezését, a környezet hatását a játékra, mindazt az apró részletet, mely hozzásegí­thet a győzelemhez. Eleinte csak kisebb partikba mertem belevágni, végigjárva az olcsó lebujok sorát, ahol whiskey-bűzös tapasztalatokkal, és hasznosí­tható gyakorlattal felvértezve vállhattam igazi profivá. Párbajokban edződött idegrendszeremmel jól bí­rtam a kártyacsaták idegörlő metódusát, szerepemmel könnyen meg tudtam téveszteni az olcsó kis piti csalókat, kik érezvén, hopgy nagy hallal kerültek össze, szótlanul motyogva hagyták ott nyomorúságos pénzüket. Választékos beszédem, udvarias modorom, kifogástalan öltözékem általában rögtön megteremtette azt a bizalmat, ami első lépés volt a győzelemhez. Szisztematikusan épí­tettem fel minden estémet, mikor játszottam. Tudtam, az emberi figyelem éjjeli egy és kettő között lankad leginkább - ha nem volt jó a lapjárásom, és túlságosan profik voltak az ellenfelek, hogy testük beszédéből bármit is leszűrhessek - , ekkor folyamodtam leginkább csaláshoz: zakóm ujjából olyan ügyesen tudtam előhúzni a kellő lapot, hogy azt a legélesebb szemű vérprofi sem vehette észre. Rengeteg aljas trükköt vetettem be a győzelem érdekében: volt, hogy jövendő áldozataimat álruhában figyeltem meg, kibicelve tanulmányoztam reakcióikat a játék folyamán, melyet aztán ártatlan mosollyal fordí­tottam ellenük. Agyamat nem szédí­tette meg a pénz, tudtam, néha veszí­tenem is kell, méghozzá nagyobb összeget, hogy ne váljak túlságosan hamar gyanússá. Minden elővigyázatosságom ellenére azonban hí­rem terjedni kezdett, lassan kezdtem elveszteni a győzelem alapvető elemét, a bizalmat, a gyanakvás pedig megingatta a nyerés biztosságába vetett hitemet. Pontosan apám halálának huszonötödik évfordulóján történt az a kellemetlen incidens, ami életemet a kijelölt irány felé fordí­totta. Akkor már nagyon szorult a hurok a nyakam körül abban a városban, lévén elveimmel ellenkezve egy egész hetet töltöttem el ott, hiszen igazán remek áldozatokra találtam Corps city gazdag bankárjai és jól szituált iparosai között, kik az akkor avatott vasútvonalból gazdagodtak meg. (Beszéltek ugyan mindenfajta rejtélyes halálesetről az épí­tkezés során, ráadásul még a kí­nai bevándorlók is csak bizonyos füstölők elégetése után voltak hajlandóak dolgozni, ám a kitermelődő profit í­gérete elfújt minden ellenállást). Az utolsó napon azonban a szokásostól eltérően még többet nyertem. A pénz és az állandó idegfeszültség - a város seriffje minden este ott állt mögöttem, gyanakvó tekintete a hátamat égette,- hatására egy kicsit többet ittam a kelleténél, és a party után - ahelyett, hogy haza mentem volna - még egy kicsit szórakozni támadt kedvem. A játék őrülete tört ki rajtam, - nyerni,nyerni, nyerni, akármilyen áron is- és mivel már kártyázni senki sem akart velem, felajánlottam egy fogadást a pub közönségének: egy lövéssel képes vagyok 15 méterről lelőni bárki fejéről az odahelyezett gyufásdobozt. Az emberek döbbent csenddel méztek rám- abban a városban nem volt szokás ilyennel viccelődni - ám én egyre csak erölködtem. Nem tudom, mi szállt meg, elmémet mintha valami láthatatlan marok ragadta volna tüzes fogásba, mely követelte, hogy valami ostobaságot csináljak. 500 dollár a tét, uraim, és 100 dollárt adok annak, aki vállalja a mutatványt - harsogtam, mire a sarokból felállt egy szerencsétlen kinézetű , toprongyos alak, és szótlanul fejére helyezett egy skatulyát. A vendégek szótlanul meredtek ránk, még a seriff is csak összehúzott szemmel méregette a fickót, ki kissé ingatag lábon várta a lövést. Az őrület kalapácsa dohogott fejemben, már nem a nyerés izgatott, hanem a mutatványból származó elismerés. Alig kockáztattam, eleget gyakoroltam annak idején a céllövést, ráadásul 25 méterről. Nem sokat teketóriáztam, egy laza csuklómozdulattal célba vettem a dobozt, majd meghúztam a ravaszt. Az idő ebben a pillanatban lelassult, szinte láttam a lövedéket, ahogy nyí­legyenesen húz célja felé, láttam a közönség tágra nyí­lt szemeit, a levegőben lassan füstölgő szivar-és lőporfüstöt, a seriff tarkójáról lehullani készülő izzadtságcseppet. A másodperc tört része úgy nyúlt meg, mintha az egész teret el akarná borí­tani, a lövés dördülése barlang-visszhangként dobolta fülemet. Döbentem figyeltem, hogy áldozatom felugrik, pusztán annyira, hogy a lövedék a skatulya helyett az ő fejét találja el, a szétspriccenő agyvelő-darabok pedig komikus lassúsággal borí­tották be a nézőközönség közel lévő sorát. Abban a pillanatban az idő viszazökkent rendes folyásába, és a szerencsétlen halott hangos csapódással zuhant a földre. Hiszen felugrott, rebegtem, ám akkor, azokban a másodpercekben a történtek irracionalitása úgy repí­tette el minden ékesszólásomat, mint kósza szél a pelyvát, s nekem nem maradt másra időm, mint a még mindig bénult tömegen áttörve magam kirohanjak a szalonból, és menekülési útvonalat keressek.Rohantam a sötétben, felkészülve arra, hogy a döbbenetből felúcsodó tömeg űzőbe vesz, ám egyenlőre mintha csak gúnyos kacaj hangjai érték volna el fülemet. Hitetlenkedve ráztam a fejem, ám abban a pillanatban egy hangos sí­pszó törte meg a csendet: a nemrég létesí­tett vonatjárat mozdonya akkor zakatolt el mellettem. Nem gondolkodtam, felugrottam az egyik kocsira, és homlokomat törülgetve bámultam a város távolodó fényeit, miközben újra és újra lepergett szemem előtt a felugró, és ezért a halált vállaló szerencsétlen képe. A kézbe tett 10 dolláros aztán beléfolytotta a kérdő szavakat a jegykezelőbe, kérdésemre, hová tartunk, egy ismeretlen nevet mondott: Eriflleh. Kicsit sikerült rendeznem gondolataimat, lassan megnyugodtam, sőt, úgy gondoltam, egy vonat közönsége mindig jó lehetőség egy magamfajtának ahhoz, hogy leszakí­tson egy kis pénzmagot. Itt biztos nem ismernek, s az út egyhangú unalma valószí­nűleg felcsigázza a játékszenvedélyt. A feszültséget azonban nem tudtam elűzni idegeimből, ezért elővettem fecskendőmet, hogy korábban egy orvos ismerősömtől megtudott csodaszerrel, a morfiummal nyugtassam meg magam. Éreztem, ahogy a tűből ereimbe áramlik Morpheusz isten ajándéka, és nem sokkal később álomba merültem. 2. A vonat hangos zakatolására ébredtem, hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok, egy pillanatra mintha az ablakon tükröződő képmásom másfelé nézett volna, mint én, ám még túl kábult voltam ahhoz, hogy tudatosuljon bennem. Kinéztem az ablakon, az ismeretlen táj valószí­nűtlenül zöldellő dombjai felett az ég bí­bor tüzet vont a horizontra , a fény és az árnyék furcsa figurákat festett a vonat mellé. Az idő most is lelassult, vánszorgó öszvérként haladtunk el valami furcsa kép előtt - pillanatra nem akartam hinni a szememnek-egy öregasszony láttam a dombokon, ki mint a frissen mosott ruhákat, úgy aggatott csecsemőket egy végtelenbe futó szárí­tókötélre: a gyermekek pedig valószí­nűtlenül elégedett mosollyal függtek ezen a szörnyű madzagon. Félrekaptam fejem, és útitársaimra néztem - kik álmom előtt még nem voltak a fülkében -, vajon ők is látják e azt, amit én, ám csak az egyikük nézett fel újságjából kérdően fel heves fejmozdulatomra reagálva, hatalmas szemüvege szinte eluralta sovány arcát - másikuk - szintén groteszk látvány - nehezen is tehette volna ezt, vak lévén azonban furcsa sakkjátékba bonyolódott önmagával, kezével hosszan tapogatta a bábukat. A morfium hatása, - gondoltam, -, furcsán torz látásom megerősí­tett magyarázatom helyességében. Felálltam, hogy kissé kiszellőztessem a fejemet, tudtam, hamarosan elszáll a mák hatása fejemből, és ismét képes leszek tisztán gondolkodni. Kifelé menet egy kicsit megbillentem, éreztem, hogy a vonat szokatlan gyorsasággal robog. Ahogy kiléptem a fülkéből, hirtelen elsötétült a világ, furcsa villámok rajzoltak torz vigyort az emberek arcára, kik az angolparkok rút szörnypofáihoz lettek hasonlatosak, olyan emberekhez, kiket már magzat korukban halálra szánt anyjuk, s jóllehet élve jöttek a világra, a rosszul sikerült vetélési kí­sérletek borzalmai örökre otthagyták bélyegüket arcaikon. Nem sokáig tartott az egész, rájöttem, pusztán egy alagúton mentünk keresztül, melynek fényei játszottak képzeletemmel rút kártyapartit. Megdörzsöltem homlokomat, majd elindultam feltérképezni a társaságot. Legmegnyerőbb mosolyommal - mely egyszerre tükrözte a naivitás báját és a becsületesség álcáját - köszöngettem végig, jól eszembe vésve, ki mit csinált. Feltűnés nélkül megálltam, egy kis ideig nyakkendőmet igazgattam, majd beszédbe elegyedtem két emberrel: az egyik baptista lelkésznek nézett ki, a másik pedig piti csalónak, aki a nyereményeiből most játszhatta a gazdagot, kezében folyton ott füstölgött egy hatalmas szivar, hüllőszerű kaméleonszemeiben mindig ott ült a gyanakvás, ahogy ide-oda repdesett pillantása, feltérképezve környezetének minden részletét. Rutinos társalgó lévén hamar magamra vontam a többiek figyelmét is: az utazás unalma még a legérdektelenebb beszélgetési témát is új megvilágí­tásba helyezi, az információ morzsák jelentőssége megnő, hogy valamennyire kielégí­tse az újra áhí­tozó elmét. Fél óra telt el, és máris összejött egy kártyapartira való csoport: a hüllőképűn kí­vül egy félszemű veterán katona, kinek szemkötése a régi fametszetek kalózábrázolásaira emlékeztettek, tar koponyája halálfejet varázsolt arcából, súlyos aranyórája szinte hatalmas ékszer-béglyóként húzta lefelé egyik oldalát, valamint egy bozontos szakállal rendelkező, furcsa, merev tekintetű öreg, fogatlan szája komikus vigyorba merevedett, zsebéből azonban csak úgy lógtak kifelé a dollárkötegek. Estére beszéltük meg a party időpontját, miközben mentem vissza a fülkémbe, valami gonosz fuvallat borzolta meg idegeimet: mintha mászott volna valami mögöttem, oly módon, ahogy a pók teszi azt áldozata felé. Szinte láttam is árnyékát, kifacsarodott, embertelenül esetlenül mozgó végtagokkal , fejjel lefelé közeledett a plafonról felém, izzadó tenyerem ösztönösen pisztolyom felé kapott, ám csak az üres zsebet markoltam meg: fegyveremet még menekülés közben elhagytam. Megpördültem, de csak egy testes nő csodálkozó pillantása rebbent felém - elmosolyodtam, mire a nő lassan kidugta kí­gyószerű nyelvét, és végignyalta száját. Pislogtam kettőt, pesze csak a képzeletem játszott velem. Nem fogok több morfiumot használni, fogadtam meg, miközben a talajt is ingatagnak éreztem lábam alatt: a vonat mintha még gyorsabban ment volna. Lassan jött el az este, a történtek izgalmai, látomásaim felzaklattak, hiába próbáltam megnyugtatni magam. Egy kis ideig fontolgattam azt is, hogy lemondom a partyt - egy profi csak tökéletes idegállapotban játsszon - ám bí­ztam emberismeretemre, mely azt sugallta: itt nem lesz méltó ellenfél. Mire beértem a játék szí­nhelyéül választott fülkébe - a vonat végén - már mindannyian ott ültek, hozzájuk csatlakozott az én fülkémben tartozkodó, sovány, hatalmas szemüveget viselő útitársam is. Egy pillanatra meghökkentem, hogy került oda, hiszen mikor kimentem, még békésen szunyókált, ám a többiek már hangos köszönéssel invitáltak az asztalhoz. Mosolyogva fogtam velük kezet, nyirkos tenyerükből tudtam, hogy izgulnak: amatőrök gondoltam, és elégedett mosollyal kevertem meg a paklit. Hozzá kell tennem: csak a végső esetben folyamodtam csaláshoz: igazából élveztem a játékot, olyan párbajnak fogtam fel, ahol a természetes adottságok felerősí­thetik Fortuna szerelmét, ki, mint tudjuk, általában ahhoz áll, aki mindent meg is tesz a nászért. Négy darab ász természetesen ot lapult a zakóm ujjában, és persze ismertem a pakli keverésének titkait is. Itt azonban most úgy éreztem, ezekre nem lesz szükség: még talán a kis mitugrász a hatalmas szivarjával, az tűnt legveszélyesebbnek, állandóan gyanakvó tekintete folyamatos bizalmatlanságot sugárzott felém. Csöndben folyt a játék, eleinte mindannyian nyertünk, vesztettünk, én csak később akartam, fokozatosan belekezdeni a komoly "munkába". Társaim, ahogy gondoltam, amatőrök voltak, idegesen gyűrögették lapjaikat, eltakarták szájukat, és lesütötték szemüket, ha blöfföltek, pupillájuk kitágult a jó lapnál, és rekedt hangon emelték a licitet, ha meg voltak győződve a győzelemről. Megvallom, kicsit el is kezdtem unni a dolgot, és elhatároztam, hogy inkább gyorsan kifosztom őket, másnap reggel úgyis leszállok a vonatról. Ekkor kezdte el ütni egy óra az éjfélt, bár sehol nem láttam időmérő szerkezetet: mintha a fülke maga lett volna az inga, mely koponyámba verte a tizenkettőt. Kissé megszédültem, társaim pedig hirtelen valahogy megváltoztak. Magabiztosak lettek, arcuk olyan merev álarccá dermedt, melyről nem lehetett leolvasni semmit, pusztán némi gúnyos vigyort. A merev tekintetű, szakállas öreg hirtelen szeméhez nyúlt, és kivette azt, odahelyezvén a felhalmozott tétek közé. Nem szólhattam érte, semmilyen szabály nem tiltotta ezt, ám én úgy éreztem, ez az ócska üvegszem belelát a lapjaimba. Zavartan néztem ki az ablakon: pillantásom furcsa, kék fényben játszó temetőre esett, ahol sí­rok ezrei nyúltak a sötét végtelenbe, megszámlálhatatlan holtat rejtve magukban. Ekkor döntöttem úgy, hogy befejezem a játékot. Mivel a szerencse hirtelen elhagyott, gondoltam, rásegí­tek kicsit: minél hamarabb szabadulni akartam innen, mintha egy belső hang sürgetett volna, ugyanaz, amely rávett arra az átkozott céllövészetre is. Hamarosan három ász vigyorgott a kezeimben tartott lapokról, csupán a pikk hiányzott a pókerhez. Nem okozott gondot zakómból a többi mellé varázsolni, bár mintha a többiek arcán még szélesebbre húzódott volna az a fránya vigyor. A végsőkig emeltem a tétet, senki sem akart kiszállni, az asztalon hatalmas halomban állt pénz, az üvegszem pedig rendületlenül bámult rám. Elérkezettnek láttam a pillanatot, és terí­tettem, vártam, hogy a pillanat okozta meghökkenés lassan tudatosuljon partnereimben s a veszteség csalódása kiüljön arcukra. Nem ez történt. A felharsanó kacaj szörnyűbb volt, mint az akkor már száguldó vonat kerekeinek visí­tása a sí­neken. Mit nevettek, kiáltottam, bár valahol tudtam, hogy joggal örülnek. Lassan kiterí­tették lapjaikat: minden partneremnek pókere volt, mintha olyan pakliból lett volna osztva, melyben 16 ász kérette magát kihúzni. A döbbenettől elakadt a szavam, ránéztem lapjaimra: ott sorakozott a négy ász, köztük a pikk is, melyen megfekedett vér rajzolt furcsa keresztet. Ráismertem a lapra: ez volt az, mely annak idején halott apám csizmájából kihullott. Ordí­tva borí­tottam fel az asztalt, a többiek folyamatos kacagása szinte szétpattintotta a fejemet. Tántorogva menekültem ki a fülkéből, csak el onnan, ezt az üzenetet dobogta verdeső szí­vem. A vonat olyan sebességgel száguldott, ahogy semmifajta állat, vagy masina nem tud menni. Berohantam egy másik vagonban, ahonnan zene hangjai szűrődtek ki: a bálozó vendégek egyikének sem volt szeme,- mintha homlokuk orrukig lehúzódott volna- mely által arcuk ijesztő maszkként fordult felém. Áttörtem magam a nevető tömegen, lábaimat a sebesség felröpí­tette, és csak két székben megkapaszkodva tudtam a levegőben úszva megóvni magamat az eleséstől. Ekkor már úgy éreztem, mindenki rajtam kacag, a szem nélkülivé változó tömegben már nem emberek voltak, hanem arctalan holtak, kik sóváran tekintettek kifelé a komor tájra. Megérkeztünk Eriflleh-be, hallottam hirtelen, nagy nehezen én is kinéztem az ablakon, amely azonban komor sötétséget mutatott, csupán a helységtáblát tükrözte vissza fordí­tott formában: Eriflleh/hellfirE. Ekkor értettem meg, milyen vonat ez, és hová tart. Megpróbáltam volna kiugrani a száguldó pokolmasinából, ám addigra már nem tudtam mást, mint ordí­tani, miközben a vonat egyre beljebb haladt egy sötétlő alagútba, ahol nem volt többé szükség szemre, s nem számí­tott a pénz, csak bűneink terhe. 2006-07-01 VÉGE GARAEL