Rock The Nation 2006 Oberhausen - 2. rész

írta szakáts tibor | 2006.06.18.

A Journey által okozott sokkhatás után, Brinyó barátommal összeölelkeztünk (semmi rosszra ne tessék gondolni) a küzdőtéren, és elindultunk a büfé irányába egy jó hideg komlószörpiért. Mivel az előző két zenekar annyi energiát ki vett belőlünk, és még vissza volt a Whitesnake, úgy döntöttünk a Def Leppard műsorát a lelátóról nézzük. Itt derült ki először számunkra, hogy gyakorlatilag a legfelső kakasülőt leszámí­tva, megtelt a hely. Def Leppard: Előre is bocs... Egy számomra nagyon kedves dallal a nemrég megjelent feldolgozás lemezen is hallható, Sweet örökzölddel a Hell Raiser-el kezdtek. Na, gondoltam ez is jó bulinak í­gérkezik. Sajnos nem az lett. Illetve azt hiszem rosszul fogalmazok. Biztos nagyon jó koncert volt annak, aki szereti a Def Leppardot. Számomra ennyi év után, és ilyen messze az otthonomtól derült ki, hogy nem nagyon kedvelem Őket. Pedig még azt sem lehet mondani, hogy nem tettek ki magukért. Igazi Best of... programot nyomtak. De hiába. Nem is igazán értem minek ebbe a zenekarba két ennyire jó gitáros, mikor, egy tényleg szuper uniszólót leszámí­tva, szinte semmi dolguk. A másik. Nagyon tisztelem az elhatározásukat, hogy annak idején, amikor az a szerencsétlen baleset érte Rick Allen-t nem rúgták ki, hanem egy különleges dobszerkón tovább folytathatta a zenekari tagságát. De! Ez a fajta dobolás, hallhatóan tele effektekkel, nem igazán meggyőző, főleg nem egy Scott Rockenfield és egy Dean Castronovo után. És akkor, hogy mindenféleképpen megkövezzenek engem, azt is el kell mondjam, hogy Joe Elliott bizonyult a leggyengébb énekesnek ezen az estén, és egy teljesen fölösleges és unalmas basszusszólót is hallottunk. Ettől függetlenül, aki szereti a Leppardot, biztos mindent megkapott ezen az estén, mert tényleg a legjobb dalokból válogattak egy csokrot. Volt Rock Rock, Rock It, Let's Get Rocked, stb... Whitesnake:Hab a tortán A Def Leppard programja alatt kis stábunk a lelátón ülve készült a következő "ütközetre". (Itt megtehette bárki, hogy akkor is leülhetett pihenni, ha a küzdőtérre szólt a jegye. Egy ilyen hatórás programnál ez nagyon fontos dolog!) Az előre meghirdetett időpontnak megfelelően pontosan 22 óra 50 perckor szí­npadra lépett az est abszolút legendája, a Whitesnake. A "Still Of The Night" DVD-ről ismert intró után megszólaló Burn első hangjainál megismétlődött az az eset, ami a tavalyi balingeni fesztivál Dio bulijának Heaven and Hell-jénél fordult elő velem. Eleredtek a könnyeim. Tibi barátomra néztem és láttam, hogy az ő szeme is párás. Nem lehet leí­rni azt az érzést, amikor gyermek és persze felnőtt korunk egyik legnagyobb dala megszólalt. Mit megszólalt? Olyan erővel tódult a rock and roll az arcunkba, hogy nem volt más választásunk, mit artikulátlanul végigüvölteni a dalt. De nem csak ezt az egyet...Egymás után sorjáztak a nagyobbnál nagyobb slágerek. "Slide It In", Love Ain't No Stranger, Ready an' Willing, Is This Love, Give Me All Your Love, Blues For Mylene, Snake Dance, Crying In The Rain, Ain't No Love In The Heart Of The City, Fool For Your Loving, Here I Go Again, Take Me With You, Still Of The Night. Még leí­rni is gyönyörűség ezeket a cí­meket, nem hogy végighallgatni. Akinek birtokában van a 2004-es DVD, az láthatja, hogy a műsor nagyjából megegyezett az ott látható, hallható dallistával. Az előadás profizmusa, lendülete természetesen í­gy élőben még észveszejtőbb volt, mint a képernyő előtt. David Coverdale hangja ezúttal nem volt hibátlan formában, de az vesse rá az első követ, aki ennyi idős korában jobbat tud teljesí­teni. Fantasztikus megjelenése, a nézőkkel való tökéletes kommunikációja lenyűgöző volt. ...és a mögötte játszó zenekar! Eddig az 1987 cí­mű album turnéjára összegyűlt zenészgárda adta a legerősebb Whitesnake-ot. Azt hiszem, jogos az eddig szó! Mert amit ez az öt muzsikus tud, az tényleg a csúcs. Reb Beach gitáros megbí­zhatóan tolta a riffeket, és szólói is kiválóak voltak. A Marco Mendoza bőgős helyére érkezett Uriah Duffy fiatal kora ellenére láthatóan mindent tud hangszeréről, amit csak lehet. Kicsit kevéssé karizmatikus egyéniség, mint Marco, de tudása, "hangszeres lazasága" lenyűgöző. Timothy Drury billentyűs a szőnyegeken kí­vül egy-egy szólóra is ragadtatta magát. Tette mindezt hibátlanul. Tommy Aldridge! Dobos körökben fogalom ez a név! Gyönyörű Yamaha cucca mögött eszméletlen vehemenciával püfölte a bőröket, és tanúi lehettünk a DVD-n is megcsodálható "kézimunkájának" is, ala Bonzo Bonham! ...és végül, de persze elsősorban Dough Aldrich, a gitáros mágus. Egyszerűen hihetetlen, ahogy játszik. Lehengerlően könnyed és brutálisan technikás. Nem csoda, hogy Dio és Coverdale versengenek kegyeiért! Az amúgy hidegnek tartott német közönség a közel másfél órás buli alatt szinte kivetkőzött önmagából. Hömpölygött a tömeg, üvöltött mindenki, de mindezt mosolyogva, vigyorogva, az örömtől sí­rva. Lehet, hogy nagy szónak tűnik, de ez után az előadás után az ember már semmit nem szeretne látni! A Whitesnake maga a tökély! A rock! Aki nem hiszi, járjon utána. 2006. augusztus 1. Petőfi Csarnok. KÖTELEZŐ!!! Egy újabb hatalmas élménnyel lettünk gazdagabbak! Láttuk fiatal korunk meghatározó bandáit, egy este, együtt. Láttuk, hogy kell lebonyolí­tani egy ilyen fesztivált, profin. Láttuk, hogyan kell eljátszani ezeket a dalokat, profin. Láttunk nagyon sok boldog és vidám arcot, akiket ezen az estén is a rockzene tett jókedvűvé. Ja, és láttuk azt a zenekart, amire Európa 26, (mi egy kicsivel több) évet várt. Mindezekről, az utazás, valamint a koncertkörülményekről, és néhány szerencsés emberről, egy következő befejező részben í­runk. Szakáts Tibor, Brinyó Folyt. köv....