NO More?!: Slamo Band, ARC - 2011. 02. 19. Pecsa Café

írta szakáts tibor | 2011.02.23.

Napok óta hezitálok, hogy megírjam-e ezt a cikket. Hezitálok, mert egyrészt nem szeretnék magamra haragítani, vagy óhatatlanul megsérteni olyan embereket, akiket kedvelek és akik velem szemben is hasonló érzéseket táplálnak, másrészt erre a szombat estére nem úgy készültem, hogy írni is fogok róla, sokkal inkább egy kis kikapcsolódásnak szántam a bulit. Viszont, ha már leültem a klaviatúra elé, mást nem tehetek, minthogy megosszam az érzéseimet a látottakkal és a hallottakkal kapcsolatban…

…ami nem biztos (sőt biztos, hogy nem) fog egyezni a közönség nagy többségének véleményével, mivel az összegyűltek jelentős része ovációval és háromszori visszahívással ünnepelte a bandát. Előljáróban csak annyit szeretnék megemlíteni - főleg azoknak, akik személyesen nem ismernek -, hogy majdhogynem fanatikus No rajongónak vallhatom magam, aki a csapat indulása óta figyelemmel kíséri minden mozdulatát a gárdának. Ott voltam örömben-bánatban, elejénél-végénél, szakadásnál és összeborulásnál egyaránt. Személyes ismeretségem révén sok mindent megéltem a bandával és volt, mikor a zenészek lelki szemetesládájává is váltam a szó jó értelmében. Azért tartottam fontosnak leírni ezeket a tényeket, mert soha nem egyszeri koncertlátogatóként, vagy Slamo rajongóként veszek részt egy-egy bulijukon, ami miatt talán a szavaim is nagyobb súllyal bírhatnak, persze az is lehet, hogy pont az ellenkezőjét válthatják ki az olvasóból, de ezt már mindenki döntse el maga. Viszont mielőtt belekezdenék a Slamo Band koncertjének ecsetelésébe, volt szerencsénk egy másik bandát is látni ezen az estén.

A programot az ARC zenekar nyitotta, akikről eddig fogalmam sem volt, hogy kik. A koncert után néztem utána honnan is jött és hova tart a banda. A teljes nevén Action Rock Companyként futó zenekar 2006-ban alakult Budapesten és a látottak és hallottak alapján azt kell mondjam, nem nyeretlen kétévesekkel van dolgunk. A hangszeresek képzettsége azonnal kitűnt és Garai Máté énekes sem panaszkodhat a hangtartományára. A repertoárban a saját számok mellett a csapatara érezhetően nagy hatással bíró Deep Purple Highway Starja is felcsendült. A bandának már csak az előadásmódján kell változtatnia, hogy kikerüljön a középszerű előzenekarok sorából. Hogy egy klasszikust - nevezetesen Lőrincz Tibi barátomat - idézzek, „jó kis epokit banda volt ez” (az epokit egy kétkomponensű ragasztó volt, a maga korában a legerősebb). Tibi azokra a zenészekre szokta ezt a címkét ráakasztani, akik egy mozdulatot nem tesznek a színpadon, csak állnak, mintha epokittal ragasztották volna őket oda. Nos, Máté kivételével a banda összes tagja beleléphetett a fent nevezett ragasztóba a koncert előtt, mert egy mozdulatot nem tettek a közel 40 perces műsoridő alatt. Tudom nem az Aréna nagyszínpadán álltak, de ez még egy klubban is hozzátartozik a (rock)zenéléshez.

Egy kicsit hosszabbra nyúlt átszerelés után, az addigra szépen megtelt klub színpadára érkezett a Slamo Band, akik rögtön három örökzöld Edda nótával nyitottak, fantasztikus alaphangulatot adva ezzel a bulinak, ami nálam azonban egy pillanat alatt elszállt, mikor belecsaptak az első No dal prezentálásába. Olyan hidegzuhany ért, amire nem számítottam és ezt a Valahova tartozom átirata csak tetézte. Ennél a pontnál nagyon elgondolkodtam azon, hogy elindulok a kijárat felé, de miután társasággal voltam, ez mégiscsak neveletlenségnek tűnt volna. Így maradtam és a továbbiakban, mintha hullámvasúton lettem volna, úgy ingadozott a lelkiállapotom a koncert közben. Egyszer fent, egyszer lent, de néha nagyon lent. Azzal tisztában vagyok, hogy a szerző bármikor belenyúlhat, megújíthatja, átírhatja a saját művét, de kérdem én, ennek mi értelme? Ráadásul ezek az átiratok teljesen feleslegesek és gyengére sikerültek. A No dalok még most is olyan tökéletes harmóniát alkotnak minden lemezükön, hogy sem elvenni, sem hozzátenni nem kell, mert úgy tökéletesek, ahogy annak idején megíródtak. Slamo jó egy évvel ezelőtt tért vissza a magyar színpadokra és azóta kísérletezik a megfelelő énekes megtalálásával. Már követni sem lehet, hogy e rövid idő alatt hányan és kik fordultak meg a bandában, de eddig a jelenlegi frontember, Szentesi Jani bírta legtovább és ahogy látom, egyelőre nem is szándékoznak ezen változtatni. És itt álljunk meg egy szóra. Szentesi Jani az egyik legjobb magyar metal énekes, aki hosszú évek óta bizonyítja már képességeit, ahogy az hallható volt a III. Budapesti Hard Rock Farsangon is, amikor a RoToR zenekar élén tért vissza a színpadra. Nem beszélve arról, hogy egy igen jólelkű embert ismerhettem meg a személyében - ami most is csak úgy sugárzott a világot jelentő deszkákról a közönség felé - és ami még mellette szól, hogy az Edda dalokat hibátlanul, mondom hibátlanul adaptálta a nagyérdemű elé. Ráadásul az Ő szájából teljesen autentikusak és hitelesek a sorok, hiszen miskolci lévén minden szó az Ő életéről is szól egy kicsit. Viszont a No dalok nem mennek neki és ezt annyira tudja a zenekarvezető is, hogy a Hallottalak sírni verzéit már magára vállalta, amivel még rosszabbat tett a dalnak.

Itt egy újabb pont, ahol meg kell állnom ismét egy pillanatra. Úgy gondolom, Szatai Gábor valóban egy istenadta tehetség, de azt nem tudom elhinni és elfogadni sem, hogy nem lehet Őt pótolni. Egy No rajongó kénytelen elfogadni, hogy ez a két ember (Szatai-Slamo) nem tud meglenni egymás mellett, de azt már nem, hogy nem lehet egy megközelítő hanggal helyettesíteni az eredeti énekest. Volt már a világtörténelemben olyan, hogy egy csapat elvesztette az eredeti hangot, de az okosok általában egy megközelítő adottságú vokalistával pótolták a hiányzó láncszemet, sőt időnként még jobbal is... Lásd, Judas Priest-Ripper, Journey-Pineda, de mondhatok hazai példát is a Dinamit-Kálmán Gyuri párosítással. Viszont, ha ezt az egyszerűnek tűnő - bár a képlet alapján a legnagyobb problémát jelentő - dolgot mégsem sikerül meglépni, akkor marad egy kényszerű megoldás, méghozzá, ha már megkerülhetetlen Slamo munkásságának összegzésénél a No zenekar dalainak elővezetése, akkor azon dalok felvonultatása, amit maga a szerző ad elő eredetiben is. Néhány példa a teljesség igénye nélkül: Felszáradnak a könnyek; Ne hidd, hogy elveszett; Titkos napló; Korai eső; stb… Barátaim – remélem még így hívhatlak Benneteket -, jelen sorokat kizárólag jobbító szándékkal körmölöm, hogy egy mindenki számára élvezhető és kiváló repertoárral kiálló csapat lehessen a Slamo Band. Merthogy kérem a muzsikusokkal semmi baj nincs, sőt élvezet hallgatni ezt a bandát. A két régi bajtárs (Fuki és Gajdán Szabi) már minden mozdulatát ismeri Slamonak és bizonyára az időnként még erdőben járó Földes Gábor is hamarosan ráérez az együttmuzsikálásra, de persze ehhez kell a sok koncerttapasztalat.

A leírtaktól függetlenül azon a bizonyos hullámvasúton eltöltött szép pillanatokat nagyon köszönöm, mert a Hűtlennel és az Álmodtam egy világot magamnak című dalokkal sikerült könnyeket csalni a szemem sarkába, a Minden sarkonnal és a Kölyköd voltammal pedig kiadós fejrázásra bírni, még akkor is, ha annyi füttyöt még maga Rumcájsz sem hallott a rejtekadó jicsini erdőben, amit itt nekünk el kellett viselnünk a gerjedések okán. Remélem, a keverő-technikus nem ebből tartja el a családját, mert akkor igencsak felkophat az álluk, legalábbis én a szombati teljesítményéért nem adtam volna honoráriumot.

Információim szerint a Slamo Band az elkövetkezendő időkben több klubban, motoros találkozón és fesztiválon is fel fog tűnni, így a széles publikum is meggyőződhet arról, vajon az itt leírtaknak lesz-e valami foganatja, vagy csak egy No rajongó kissé elkeseredetten kiáltó szavai maradnak a pusztában…

Szakáts Tibor

Fotók: László András