Nosztalgia és örömzene: Dinamit, Zöld A Bí­bor Band, 2010.12.29., Diesel

írta Tomka | 2011.01.10.

A Dinamit 2010-es visszatérő lemeze, a 'Játszd, ahogy akarod' a zenekar rajongóit és ellendrukkereit egyaránt megosztotta: mí­g egyesek elmerültek az egyenes vonalú, szimpla rock zene élvezetében, másik haknit kiabáltak. A december végi, két ünnep közötti lemezbemutató koncert jó alkalomnak í­gérkezett, hogy megnézzük, hol is rejtezik - a Dinamit által is favorizált - igazság... Ám előtte egy váratlan örömzenélésbe csöppenhetett, aki időben érkezett a kií­rt (és betartott), 8 órai koncertkezdésre. Ugyanis egy rövid, ám annál velősebb koncertprogram keretében a Zöld A Bí­bor Band szórakoztatta az - egy-két kivételt leszámí­tva - szinte kizárólag 30-as és 40-es korosztály tagjaiból álló nagyérdeműt. Az együttes "létrejöttének" egy szomorú esemény adott okot: a Tunyogi Rock Band zenészei a nagyszerű énekes halála után indí­tották el ezt a projektet, amihez gyorsan leszerződtették a továbbra is rendkí­vül aktí­v Kiss Zolit a mikrofonállvány mögé, illetve Krecsmarik Gábor dobost. A Zöld A Bí­bor Band ennek megfelelően elsősorban Tunyogi-számokat játszik, de mivel olyan hí­rneves zenészeket is a soraiban tudhat, mint Kékesi "Bajnok" László és Fischer László gitáros, pár P.Mobil és Korál nóta is elő szokott kerülni koncertjeiken. Előbbit ezúttal a Miskolc c. örökzöld képviselte, ami alatt és után ment is a "Bajnok, Bajnok" skandálás a felső "tribünről", meg is érdemelten, hiszen az apró termetű basszusgitáros továbbra is hangszerének egyik legjobbja idehaza, és mozgástechnikája-grimaszai, egyénisége és természetesen néha egész virtuóz játéka már önmagában is élvezeti értéket képvisel. A másik "nagy öreg", Fischer László a szokásosnál talán kicsit visszafogottabban, ám rendkí­vül precí­zen játszott, baseball sapkája "árnyékába" burkolózva. Bajnok melletta Special Guestből ismerhető Nagy Zsolt is kivette a részét a vokálozásból, ám sajnos ezek a koncert alatt szinte egyáltalán nem hallatszódtak. Sebaj, mert Kiss Zolinak valami hihetetlenül jó napja volt - az Iron Maidnem, a Wisdom és EGO koncertek után talán most élveztem legjobban produkcióját. Tudjuk, hogy Zoli jól tud alkalmazkodni az adott zene és zenekar követelményeihez, kontextusához, akár heavy és progresszí­v metalt is jól énekel, ám ezúttal a hard rock terepén is bizonyí­tott. Különösen tetszett, hogy nem próbálta meg "utánozni" az igencsak nagy nevű elődeit, hanem tiszteletben tartva a dallamí­veket, gyakran próbálta itt-ott saját képére formálni a dalokat, azaz többször hozzáadott egy-egy magasabb hangot, vagy kitartott egy-egy remek részt, ami akár az eredetiben is visszafogottabban szerepelt. A középkorú közönségnek - aki feltehetőleg nem Kiss Zoli metal zenéin szocializálódott - koppant is az álla rendesen, amikor az "icipici társadalomkritikát tartalmazó" Álarcban vagy a Tunyogi-klasszikus Szabad Vérben kivillantotta "hangja fehérjét". A hangosí­tásban kissé háttérbe szorí­tott Nagy Zsolttal egyetemben talán ő élvezte legjobban a bulit, ráadásul ezúttal - többi zenekarához képest szintén egyedülálló módon - hangszeres tudását is megcsodálhattuk, a Vihar előttben ugyanis ritmusgitározott, és amikor csak tehette, "besegí­tett" billentyűs kollégájának, hülyéskedésből. Sajnos egy szervezési malőr folytán az első három számot csak kintről sikerült meghallgatni, ám az ezután leadott 5 dal igazán meggyőző volt, szí­vesen megnézném egy egészestés produkcióját is a gárdának, akik láthatóan élvezik a közös muzsikálást, még úgy is, hogy a koncert után rögtön siettek át egy másik bulira, ami mintha meg is látszott volna a zenészeken, és a két fiatal tagon kí­vül mintha nem oldódtak volna fel annyira. Ám Kiss Zoli most egyedül is elvitte a hátán ezt a nyúlfarknyi bulit, ami arra mindenképp jó volt, hogy a közönség több tagjának érdeklődését is felkeltsék a ZBB iránt - remélem hamarosan nagylemezzel is jelentkeznek, tekintve, hogy milyen kreatí­v dalszerzők alkotják a csapatot! Setlist: Öregesen / Tudom jól / Utolsó esély / Miskolc / Mondd, hogy újra / Álarc / Vihar előtt / Szabad vér A Dinamit renoméja mindig is problematikus, ellentmondásos volt, ám í­gy huszonévesként már az első "találkozáskor" is az ideológiai felhangoktól és a zenetörténeti megí­télésektől mentesen volt szerencsém a 80-as évek elejének két albumát, amik í­gy három évtized elteltével is képesek voltak kellemes perceket okozni. A tavalyi album is inkább jóra sikeredett véleményem szerint, amiben nem kis érdeme van Kálmán Gyuri orgánumának - keresve sem találhattak volna olyan torkot, aki jobban passzol ehhez a fajta rock zenéhez. Talán még jobban is jártak Vidikál visszalépésével, aki lehet, hogy 30 éve rendre a magyar könnyűzene csúcsteljesí­tményeit nyújtotta, ám 2010-ben Kálmán Gyuri valószí­nűleg jobb választás az énekesi posztra. Alázatosan, az eredetit szem előtt tartva interpretálja Vikidál melódiáit - néha túlságosan is. A koncert első felében ugyanis az volt az érzésem, hogy nem ad bele mindent a produktumba, képességeinek köszönhetően félgőzzel is jól teljesí­tett, ám valahogy a sodró erő, a magával ragadó lendület hiányzott belőle. A körülbelül 1 és háromnegyed órás koncert felénél elhangzó Igazság c. dalnál tűnt úgy, mintha kezdené felvenni a ritmust, és végre bátran kieresztette hangját, amit végül az utolsó 20 percben tetőzött be, amikorra már úgy bemelegedett az éneklésbe, ahogy az egy fiatal rockénekestől elvárható. Amit viszont abszolút nem értettem, hogy miért kellett papí­rról olvasnia egyes számok dalszövegét, pláne úgy, hogy igazán nincs olyan nagy repertoárja a Dinamitnak, hogy azt ne lehessen (ilyen fiatalon) memorizálni... Egyrészről kétségkí­vül jót tett a zenekarnak, hogy egy fiatal, tehetséges taggal erősí­tették meg soraikat, másrészről azonban a generációs hézag végig érezhető volt a koncert alatt: jó, hogy Gyuri nem akar úgy tenni, mintha ős-Dinamitos lenne, viszont elég gyakran elhatárolta magát a dalszövegektől ("Vissza a múlthoz egy dallal - nekik igen, nekem nem"), ami kissé furán vette ki magát, és arra enged következtetni, hogy nem tudja maradéktalanul a magáénak érezni a régi számokat. Lehet, hogy erről a dalszövegek is tehetnek, amiken könnyű lenne ironizálni - kissé fura is volt, amikor a Megszökök c. kocsmarockban azt énekelték a 30 feletti nők, hogy "az asszony már túl kövér, mindig csak enni kér". (Igaz, Gyuri ezalatt kiküldte a lányokat a "pulthoz sörért", majd a Hűvösek az éjszakák c. "pop dal" alatt a férfiaknak tanácsolta ugyanezt - nem véletlenül... Utóbbi egyébként kissé le is ültette a rock-bulit a koncert közepe táján.) Sebaj, bizonyára senki nem a filozófiai mélységeiért szerette a Dinamitot, hanem azért, mert egyszerű rock és roll zenéjükre jól lehet bulizni. Azzal pedig most se volt gond: az olyan régi örökzöldek, mint az epikus Tépd el az időt, a rendkí­vül fülbemászó dallamokkal megáldott Néma kőszobor vagy a zakatolós A pók garantáltan jó hangulatot teremtettek. A közönség is egyértelműen a régi dalokra indult be - nosztalgiázni jöttek, és a Dinamit maradéktalanul ki is szolgálta ezen igényüket. A koncert gerincét az első két lemez "best of-ja" alkotta, amik nagyobbik része még a mai dögösebb, jobban megdörrenő rock zenék között is megállja a helyét, főként fülbemászó, slágeres (ének)melódiáinak köszönhetően. Az új dalok már inkább felemásan teljesí­tettek, ahogy a lemezen is váltakozó volt a szí­nvonal: a Tűzkatonák például nagyon jól sült el, nagyon húzós dal, a lemezt záró Egy másik út pedig simán felér az első két lemez nagy dobásaival. A Dinamit koncertje alatt szerencsére már nem volt gond a vokálok hangosí­tásával (csupán alkalomadtán akadt egy kis basszusgitár-probléma, de hamar orvosolták), és az Egy másik út együtténeklése a koncert egyik csúcspontját jelentette. Ha pedig már basszusgitárnál tartunk: Zselencz "Zsöci" László "leigazolása" legalább olyan jó húzás volt, mint Kálmán Gyuri bevétele: a Buster Keaton kőarcával zenélő Zsöci rendkí­vül í­zesen pengetett, és karakteres kiállása mellett vokálozásával is segí­tette az együttest. Az alapí­tó tagok közül Szűcs Antal Gábor gitáros is láthatóan nagy örömmel tépte a húrokat, de csak úgy szolid Dinamit-módra: a szimpla riffek helyett inkább a szólók terén bizonyí­thatta a tudását, ahol szimpatikus módon nem zeneelméleti bemutatót tartott, hanem mindig az adott dal hangulatához passzintotta szólóját, és egy-egy gyengébb eresztést is megmentett. Papp Gyula billentyűs a tőle megszokott grimaszokkal és lelkesedéssel játszotta végig a koncertet - sajnos a Dinamit hangzásvilágában orgonája kissé háttérbe van szorí­tva, és csak ritkán kerül reflektorfénybe, amit személy szerint sajnálok. A dobok mögött Németh Gábor dobos magabiztosan hozta az alapokat, elbújva a tekintetek kereszttüze elől. Nem tagadom, jól szórakoztam a Dinamit koncertjén, de az is valószí­nű, hogy egy év múlva már nem fogom emlegetni ezt a bulit: még í­gy "öregen" is több potenciál lehet ebben a zenekarban, mint ahol most tartanak. Ügyesen szórakoztatják az ifjúságuk slágereit újra hallani kí­vánó közönséget, ám az a bizonyos plusz valahogy mégis hiányzik innen. 1 dal általában 1 ötletre épül, ami működik is, de csak egy darabig - az új lemezben is, úgy érzem, csak limitált hallgatási lehetőség van. Talán ha a Megszökök helyett az Egy másik út musicalesebb világát követnék, többen felfigyelnének a zenekarra - remélem, hogy hamarosan a tavalyinál egy még erősebb albummál biztosí­tják létjogosultságukat a hazai rock szí­ntéren, és ezúttal nem csupán 2-3 év nosztalgiázásra készülnek. Setlist: Dinamit a vérem / Senki se szóljon hozzám! / Tűzkatonák / Mire jó / Külvárosban születtem / Megszökök / Játszd, ahogy akarod / Egy álom / Igazság / Pók / Ĺ°zd el / Ott van a hí­d / Hűvösek az éjszakák / Neked adnám a világot / Néma kőszobor / Csontváz / Egy másik út / Tűz van / Tépd el az időt / Dzsungelharc / Mi ez az érzés / Tinédzser-dal /// Dinamit a vérem Tomka Fotók: Karancz Orsolya