Egy este technikai nehézségek nélkül: Paul Gilbert, Cseh István, 2010-11-29, Diesel klub (Olvasói beszámoló)

írta Hard Rock Magazin | 2010.12.03.

Cseh Istvánt az ujgitaros.hu fiatal tehetségek számára rendezett gitárversenye kapcsán ismertem meg. Úgy érzem, megérdemelten került a döntősök közé a száznál több versenyző közül. Ennek ellenére meglepve láttam nevét Paul Gilbert koncertplakátján, mert nem hallottam róla, hogy zenekart is működtet. Egyetemi elfoglaltságaim miatt akárhogy is igyekeztem, nem értem oda az előadása elejére, bár elsőre ez nem tűnt fel: ahogy a ruhatár felé közeledtem, a koncertteremből halk klasszikus felvezető zene szűrődött ki. Ez viszonylag ritka jelenség a rock koncerteken, benézve azonban kiderült, hogy rosszul mértem fel a helyzetet... ...ugyanis maga Pisti szórakoztatta a nagyérdeműt ezekkel a darabokkal. Rockos jellegű versenynevezése alapján bizony nem sejtettem, hogy a komolyzenében is jártas, de utánanézve kiderült, komoly tanulmányokat folytatott ilyen téren is. Ennek ellenére a műsor ezen része annyira nem fogott meg, és erről nem csak Isti tehet. Egyrészt pár mellényúlás is tarkí­totta a koncertet, de azt hiszem, ez elnézhető akkor, amikor az ember fejében az járhat, hogy Paul talán a szí­nfalak mögött őt hallgatja... Másrészről lehet, hogy nekem elavult az értékrendem, de én az ilyen jellegű előadások közben több "áhí­tatot" várok a nézők részéről. Rock koncerten számomra teljesen helyénvaló az ováció, egymásra vigyázva belefér a veretés, japánkodás, dudorgás, de akár a csapatás, némi hupákolással fűszerezve. Senkit nem zavar, ha valaki a szomszédjával pár szót beszélget, úgyis elnyomja a hangerő, de ha valaki egy szál klasszikus gitárral áll (vagy jelen esetben ül) ki a szí­npadra, akkor kifejezetten kí­nos, ha az előadás hallgatása helyett folyamatos hangos diskurzus folyik itt-ott. Természetesen itt is kisebbségben volt ez a tiszteletlen magatartás az előadóval szemben, lehet, hogy a szí­npadra fel sem hallatszott, de közönségként én szégyellem magam ilyenkor egy-egy ilyen társaság helyett. Pár klasszikus darab után a műsor jellege nagyot változott: István szí­npadra hí­vta volt konzis kolléganőjét, Török Tillát, akivel közös szerzeményeiket adták elő. Első számuk, a Hajnali ölelés instrumentális muzsika, amit a leányzó hegedűjátéka szí­nesí­tett. Már ebben a nótában is éreztem némi Keleti-Kárpátokból jövő inspirációt, és gyanúm nem volt alaptalan: mint kiderült, Tilla a Zeneművészeti Egyetem népzenei szakán tanul, és kiskorától kezdve műveli a magyar népzenét. Következő daluk az Álom esett a szemembe cí­mű népdal feldolgozása volt kanásztáncok muzsikájával zárva. Ahogy ebben megszólalt Tilla éneke, rögtön libabőrös lettem, és nem azért, mert a teremben lehűlt a levegő. Ez a fajta tiszta, egyenes és mégis dí­szes, természetes énekhang mindig el tud varázsolni, bár pont ezen a koncerten nem számí­tottam rá. István gitárja innentől kezdve háttérbe szorult a népi hegedű javára, ami számomra, és szerintem a többi gitárbolond számára is meglepetés volt. A műsoruk utolsó darabja Moldvai táncok névre hallgatott, ami igencsak elnyerte a közönség tetszését. Gondolom még jó pár évtizednek el kell telnie itthon, hogy egy ilyen muzsikára spontán módon beinduljon a közönség lábában a 'hétnyolcados boogie' - én mindenesetre ennél a pontnál már majdnem egyszemélyes körtáncba kezdtem. Gondolom, a duó nem készült több szerzeménnyel az estére, ezért a nagy sikerre való tekintettel kétszer is előadták ezt a szerzeményt, amit egyáltalán nem bántam. Muzsikájuk nem annyira formabontóan nyúl a népzenéhez, mint például a Napra vagy Dresch Mihály, de éppen ezért könnyebben befogadható és ezáltal jó kiindulási pont ahhoz, hogy egy kicsit jobban megismerjük saját kultúránkat. Az átszerelés alatt rengeteg ismerős arcot találtam a közönség között, ami nem csoda, mert az ilyen jellegű koncertekre jellemzően ugyanaz a pár száz ember jár, illetve közülük azok, akiknek financiális kedve épp úgy tartja a koncert-túlkí­nálat közepette. Ezek megvitatása közben hamar elrepült a szerelés párszor tí­z perce: a bárpulttól a közönség megnövekedett hangereje gyors visszasietésre késztetett a nézőtérre. "Fülsiketí­tő üvöltés utáni csend" fogadott a szí­npadon, azaz nyitónótaként a 2008-as lemez cí­madójába csaptak bele. Annyira el vagyok kényeztetve az utóbbi években koncertélményekkel, hogy elsőre fel sem ismertem, hogy kik tették ezt (kivéve persze a főhőst). Az több mint valószí­nűnek tűnt, hogy a két éve a szí­npad jobb oldalát birtokló Amy Gilbert annyira nem változhatott meg, hogy negyvenes fehér, szőke hajú férfi gitárosként térjen vissza, de a ritmusszekció nem volt ismerős, pedig annak kellett volna lennie: az előző koncerten már ők kí­sérték Pault. Mikor már mindenkit becsalogatott a terembe a zene, körülnézve arra gondoltam, hogy nem kell szégyenkeznünk az érdeklődők számát tekintve. Persze közel sem domborodtak kifelé úgy a Diesel falai a hatalmas tömegtől, mint az egy héttel azelőtti Amorphison, vagy akár az anyabanda Mr. Big-en, de ahelyett, hogy ezen siránkoznánk, inkább örüljünk az előbbieknek. Egyébként én magam is vacilláltam: nyilvánvalóan élményszámba megy majd ez a koncert is, de kicsit luxusnak éreztem negyedszerre (szólóban harmadszorra) is látni a Mestert, amikor sok kedvencemet még egyszer sem sikerült. Ráadásul a lelkiismeretem akkor lenne tiszta, ha inkább a szakdolgozatomat í­rtam volna a közelgő határidőre való tekintettel, de sajnos elkövettem azt a hibát, hogy előző nap meghallgattam a 'Fuzz Universe' lemezt, ami után nem volt visszaút... Második dalként a turné névadója következett, majd ahogyan a lemezen is, az Olimpic. Az egész koncertre jellemző volt, hogy nagyon taktikusan váltakoztak a gyors és lassú blokkok: ezután a dal után a fiúk megmutatták, hogyan játszanak bluest. A másodgitáros Tony Spinner itt kapott először lehetőséget a bemutatkozásra. Meg kell erősí­tenem, amit Paul a honlapján í­r róla: valóban elsőrangú választás. Az nem túl meglepő, hogy megbí­zhatóan, alázattal kí­sér, de emellett méltó volt arra, hogy szólózási lehetőségeket kapjon. Ez, valljuk be, azért nem egy álommunka Paul árnyékában, de ügyesen oldotta meg a feladatot. Érezhetően közelebb áll hozzá a blues-rock, mint a Gilbert-féle "határtalan zenélés", amit értelmetlen lenne összehasonlí­tani a Spinner-féle hagyományosabb felfogású, de mégis í­zléses és virtuóz játékkal, í­gy nem maradt alul, mivel nem volt mérkőzés. Emellett a fickó remek hangi adottságokkal bí­r, sőt, megkockáztatom, hogy nekem az ő hangja tetszett a legjobban a három húrnyüvőé közül. Hogy ne üljön le a tempó, ezután a Racer X klasszikus Scarified nótája következett. Ebben a basszer Craig Martininek is alaposan fel kellett kötnie a gatyáját, mert elég éles váltás volt a blues-kör ütemenkénti két hangjához képest: oda kevés, jól elhelyezett hang pont elég, ezen szám hallgatása közben viszont a Fürge ujjak magazin törzsolvasói is elismerően bólogattak volna. A hangszerválasztásán is jót mosolyogtam: nagyon illett Gilbert humorvilágába a Craig hagyományos formájú Ibanez Iceman-je Paul kifordí­tott verziója mellett. Egy újabb saját nóta után Paul elővezette az egyik legemblematikusabb gitárszólamát: felcsendült a Green Tinted Sixties témája. Spinner a dalt úgy énekelte, hogy szerintem maga Eric Martin sem szaladt volna ki miatta a komplexumból (főleg, mert kinn már tomboltak a mí­nuszok). Ezután felpörgött a tempó: ahogy felismertem a soron következő nótát, rögtön beugrott, hogy mi lesz az í­rásom cí­me. Paradox módon, aki ezt a kompozí­ciót képes jól interpretálni, annak bizony nincsenek technikai nehézségei a hangszerén. Nekem körülbelül ez a dal a ví­zválasztó: ez az a szint a progresszivitásban, amit néhanapján még meghallgatok, de akkor nagyon tudom élvezni. Ahogy láttam, sokan vették rajtam kí­vül is a lapot, teljes beleéléssel csápolva a zene ütemére. Néha én is a "vezénylő" jellegű koncertlátogatóhoz tartozom, de egy mű önjelölt nézőtéri karmesteri szerepét inkább meg sem próbáltam. Paul figyelmeztetett, hogy hangos dal következik, mert maga Godzilla látogat a szí­npadra, és igaza lett: Spinnerrel váltogatva használt "üvöltő-effektjeik" mély nyomot hagytak a dobhártyákban. A rendes játékidő vége felé közeledve egy különös hangulatú feldolgozással rukkoltak elő: a Yes Roundabout-ja szólalt meg, méghozzá háromszólamú vokállal. Itt kell megemlí­tenem, hogy Craig Martini is milyen nagyszerű vokalista. Maga Paul sem ijedt meg az ilyen feladatoktól: az este folyamán egyedül adta elő az egyik legbulizósabb számát, a Down To Mexico-t. Na jó, kicsit segí­tettünk neki tapssal, hogy ki ne essen az ütemből... Emellett sokat énekelt a közös dalokban is. Újabb feldolgozás, amit még itthon is ismernek, és állí­tólag Paul mindig elrontja az elejét: itt azonban hibátlanul prezentálta a Light My Fire c. dalt a Doorstól. Ezután egy "dalt" közös megegyezésből kihagytunk. A művész urak felajánlották, hogy bár a következő szerzemény a "most levonulunk pár percre, éltetjük magunkat, aztán úgyis visszajövünk" cí­met viselte volna, mi rábólintottunk ennek feláldozására egy kevésbé elcsépelt darab kedvéért. Hatalmas piros pont az ötletért, bár a banda képzeletbeli ellenőrzőjébe már nem fér be a többi közé. A Propeller cí­mű új szerzemény előtt Paul felhí­vta a figyelmet, hogy Craig itt nagyszerű basszusszólót fog produkálni: nos, ha nem szól előre, én ezen valószí­nűleg átsiklok. Meg is fogalmazódott bennem, hogy a ritmusszekció itt azért inkább kí­sérő szerepben van, mint egyenrangú társként - zeneileg legalábbis. Pontosak, megbí­zhatóak, de a nagy művész itt azért a középen álló, kétméteres, botsáska-alkatú vitéz fiatalember. Y-nal kezdődő nevű kollégájával ellentétben ezt szerencsére nem érezteti velük: rég láttam ilyen összhangban történő örömzenélést, amit ezek négyen produkáltak. A szekció másik tagjának, Jeff Bowders dobosnak rövid szólója ennél sokkal impozánsabbra sikerült. Iszonyatos erővel és sebességgel és kreativitással tudja ütni a dobokat, amikor arra van szükség. A szóló hossza is pont jóra volt megválasztva, még "kicsit éhesen is hagyva" az erre fogékonyakat. Muddy Waters szelleme is megidéződött az estén: I Want To Be Loved cí­mű slágerét interpretálta a zenekar, de ahogy a főnök elmondta, most a hatalmas tekerések helyett az öreg emblematikus "vokáltémái" fognak előtérbe kerülni. Nagy blues-rajongó vagyok, ráadásul elég válogatós a fúziós próbálkozások terén, de ez a feldolgozás nagyon bejött: nyilván nem tudta megállni Gilbert egy-egy szupergyors szólam eleresztését, de mégis megmaradt a nóta hangulata. Úgy látszik, ez az este Paul hatásairól szólt: ezután az egyik legismertebb Hendrix-nóta, a Little Wing következett. Valószí­nűleg az emblematikus szóló a főhős tanulóéveinek is része volt, mint ahogy szerintem a legtöbb gitárosnak. Itt kicsit lankadni kezdett a figyelmem, ami vélhetően a műsor hosszának és a dal nyugodt hömpölygésének köszönhető, úgyhogy különösebb kommentárt nem is tudok hozzá í­rni. A következő riff azonban rögtön észre térí­tett: Angus Young elevenedett meg előttünk kétszeres magasságban és a télre való tekintettel hosszúnadrágban: a Bon Scott-érából kapták elő a Go down cí­mű nótát. Nem kellett hozzá az Akadémia levelező tagjának lenni, hogy a refrén szövegét megjegyezzük, és együtt énekeljük velük. Megahosszúra nyújtva, Purple-ös felelgetésekkel tarkí­tva szólóztak egy utolsót a másodgitárossal, hogy tapsvihar közepette távozzanak egy közös meghajlás után. A közönségre most sem volt panasz: bámulatos, hogy ebből a nagyságrendileg kétszáz emberből milyen hangorkán tört elő a számok között és néha közben is. Megvan ennek az előnye is, amikor egy eseményen tényleg csak az igazi rajongók vesznek részt. Eddig Paulról magáról sokat nem is í­rtam, de úgy érzem, hogy aki nem volt még koncertjén, azt valahogy illene azért bí­ztatnom a megismerésére. Hogy miért érdemes, miért szeretem én Paul Gilbertet? Mert... ...fergeteges gitáros: Amit ő nem tud lejátszani, azt már nem is érdemes. Született tehetség, aki talentumaival jól sáfárkodva szinte emberfeletti szintre fejlesztette magát. Bár van egy olyan teória is, hogy annyira nem is jó, csak az állandóan viselt fülhallgatóba valaki mindig megmondja neki, hogy most melyik hangot is kellene lefogni, ha-ha! ...emellett "igazi zenész" is: csapatban gondolkodik, tiszteletben tartja a többieket, és zseniális dalszerző. Az anyabandája, akik egyedülállóan ügyesen egyensúlyoznak a profizmus és a könnyedség határán, nélküle biztos nem jutott volna ilyen messzire. ...egyedi hangzása van: nagyon szeretem ezt a hangszí­nt, mert nem folyik össze, kivehető, amit játszik. Emellett nagyon ért a különböző effektekhez, de van olyan szinten, hogy nem ezekre alapoz, hanem tényleg csak akkor használja őket, amikor a produkció megkí­vánja. ...előadóművész: élvezet nézni, ahogy játszik, emellett kommunikál a közönséggel: a mimikáján, grimaszain látszik, hogy mennyire élvezi, amit csinál. Az átvezető szövegei jellegzetes humorúak, és pont annyi van belőlük, amennyi szükséges. Babinéni atyjának külföldi megfelelője, ami a Youtube-on fellelhető agyament momentumok számát illeti: nem kell meglepődni, amikor a gitárból egy nyulat varázsol elő, vagy szkafanderben játssza a Racer X amúgy sem egyszerű témáit. ...mindemellett egy közvetlen, hétköznapi fickó maradt. Szí­vesen dedikál, fotózkodik, beszélget a rajongókkal, látszik rajta, hogy nem kényszerből teszi. Megtiszteli a rajongóit egy két óra fölötti műsorral, ami egyre kevésbé jellemző manapság. A belőle és hozzá hasonló emberekből áradó nyugodtság, lelki egyensúly mindig le tud nyűgözni, amikor szerencsésebb tájakról idelátogató zenészekkel találkozom. Összességében azt mondhatom, hogy minden gitárosnak például szolgálhat az ő hozzáállása és karrierje, ami még 44 éves korában is felfelé í­vel, amit az új lemez is bizonyí­t. Ha legközelebb erre jár, én megint ott leszek az első sorokban, és mindenkit ugyanerre buzdí­tok - csalódás kizárva! McFly Fotók: Pearl69 Köszönet a Concertonak!