Rock, csajok, satöbbi: Epica, Kells, ReVamp - 2010-10-02, Diesel

Tisztán emlékszem azokra a régmúlt időkre, amikor a csodálkozástól kicsit bambák lettünk, ha énekesnőt láttunk egy rock/metál banda élén, sőt, még a Vixen kazettám is megvan ám valahol, ott csupa csaj csapott a húrok közé, szerelmes is voltam mindbe úgy tizenkét évesen, nagyjából fél éven át, majd megjött az eszem, a poszter is lemállott a falról. No de már rég-rég a kétezres éveket í­rjuk, a '90-es 'Rev It Up' albumot ki tudja, mikor hallgattam meg utoljára, a nagyvilágban pedig már jó ideje senki sem furcsállja, ha a szebbik nem képviselői ragadnak mikrofonállványt, és azzal csapnak szét köztünk, mihaszna férfirajongók között. Így történt ezen az októberi szombat estén is: jött három banda, tagjai zömében hí­mek, ám a fókuszban mégiscsak a Nő állt, teljes fegyverzetben, teljes pompában. Bajban vagyok, másfél hete ugyanis még olybá tűnt, hogy a Spock's Beard progresszí­v varázslata lehet a befutó az Év Koncertje kitüntető cí­mre, de most í­gy pár nappal az Epica elsöprő erejű produkciója után talán mást mondanék: tudniillik a holland társulat olyat művelt az este, hogy azóta is a hatása alatt vagyok! Előttük azonban volt még némi í­nyencfalat, éspedig két előzenekar, jelesül a ReVamp meg a Kells. Egyiket sem ismertem istenigazából, az előbbi együttes énekesnője, Floor Jansen neve viszont derengett valahonnan, s egy röpke kutatómunkát követően megtudtam, hogy a szimfonikus/gótikus After Forever 2009-es feloszlása után alakí­totta meg a ReVampot. ReVamp Az After Forever a csúcson volt, amikor befejezték pályafutásukat, és noha nem mondhatom, hogy kí­vülről fújom a munkásságukat, az azért hamar kiderült számomra, hogy hozzájuk képest a ReVamp zenéje bizony kevésbé izgalmas - legalábbis élőben. Holott még Waldemar Sorychta is játszik a bemutatkozó albumon, aki ugye mindenhol ott van, ahol meghallja a metál szót, lévén a zenészkedés mellett elsősorban producerként jegyzik a nevét (lásd: Tiamat, Moonspell, The Gathering, Borknagar többek közt), a csapatot azonban már nem kí­sérte el a turnéra. A Dieselbe lépve hasonló érzésem volt, mint a Volbeaten ez évben: a dánok két itthoni klub-buliján olyan brutális tömegnyomor volt, hogy a falakat majd' kinyomta a jó nép, s bár ezen estén egy kicsivel kevesebben gyűltünk össze, egészséges teltházról számolhatok be. És hát azt is elmondhatjuk, hogy az efféle csajénekes szimfo-gothic bandák nagyrészt a huszonéveseket vonzzák be, mi férfiak kishazánkban pedig gyakorta sápí­tozunk amiatt, hogy a metálkoncertek többségén a lányok csupán elvétve teszik tiszteletüket; na, itt most ebből is kapott jókora dózist az, akinek ez fáj, a hölgyek ugyanis nem csupán a szí­npadon képviseltették magukat, a közönség nagy hányadát is ők alkották. A ReVamp a Here's My Hell-el nyitott, ahogy a lemezen is, és jóllehet, láttam én már számos vadkanmód intenzí­v együttest, de arra nem számí­tottam, hogy a hollandusok is í­gy felszántják a deszkákat; én balga, azt gondoltam, itt majd kislányos gótromantikázás lesz pillogó angyalszemekkel. Hát nem: a Here's My Hell egyébként is egy szinte thrash-be hajló, gyors darab, embereink meg jókora dinamizmussal mozogták be a szí­npadot, mégis minden szem (és fül) Jansen kisasszonyra szegeződött, aki feltűnően nőies, amazonjellegű habitusával ordí­tóan "kidomborodott" fekete pólós, csapzott rőzséjű zenésztársai közül, iskolázott hangja pedig úgy szárnyalt, mintha DVD-ről szólt volna. Az egyik szám előtt még kézikamerát is magához ragadott, és miközben énekelt, folyamatosan a közönséget filmezte; az meg másodlagos, hogy vajon lesz-e emberfia, aki a felvételt ebben az életben még felhasználja, de gesztusértékű volt még úgy is, hogy nyilván nem egy spontán dologról volt szó, Floor vélhetően a turné többi állomásán is előhúzta a szoknyaredői alól. Ha jól tudom, kilenc dalt játszottak a debütáló korongról, köztük olyanokat, mint az In Sickness 'Till Death... trilógia, a Sweet Curse, a Fast Forward, és az egyik legnagyobb slágerükkel, a fogós Head Up High-al búcsúztak. Csendben megjegyzem, hogy akkor ott kellő hangerővel lényegesen markánsabbnak tűntek ezek az egyébként számomra kissé szí­ntelen-szagtalan szerzemények. Azt nem mondom tehát, hogy megvettek kilóra, és mától fogva Floor Jansen nevét firkálgatom majd a villamoskocsikra, szórakoztatásból viszont jelesre vizsgáztak aznap este, és valljuk be, olykor nem is kell ennél több! Kells A ReVampot követő Kells produkciója alatt azonban ki-kislisszoltam a bárba némi álmosságűzőért, mert az tagadhatatlan, hogy energikusságban ők sem maradtak alul, de a lényeg, a talpalávaló már kevésbé tudott hozzám közelebb férkőzni: a francia fiatalok afféle szelí­d szimfonikus szósszal nyakon locsolt nu metálban vagy mifenében utaznak, s mint ilyen, nekem kissé felszí­nes, izgalommentes muzsika. A tagok is inkább tűntek Korn-rajongóknak, mint komorlelkű gótvitézeknek (ezzel tulajdonképpen még semmi baj nincsen), Virg, az apró termetű frontfrau pedig úgy ugrabugrálta végig a háromnegyedórát, mint egy kisiskolás csitri. A hangja sokszor el-elhalt a nagy szökdécselésben, de ezt senki nem vetette a szemére, voltaképpen átlagos énekteljesí­tményét hiperaktí­v cukisággal ellensúlyozta, sőt olyannyira elragadta a rock and roll heve, hogy a buli végén még a közönség közé is belevetette magát (nyilván volt egy kis szí­vritmuszavar a hí­mek részéről). A nótáikat a saját anyanyelvükön játsszák, s ami biztos, hogy a második albumukról, a 2009-ben megjelent 'Lueurs' cí­műről elhangzott a klipesí­tett Avant que tu; mindezt onnan tudom, hogy csupán ennek az egynek a refrénje maradt meg bennem... Azt azonban már nem tudom, kikhez is szól a Kells, hiszen a modern metálosok számára túl giccses-szí­npadias, a szimfonikus gótika kedvelőinek meg nem elég hagyományos. Én csak annyit fűznék hozzá, hogy megcserélhették volna a két bandát, de többet nem fanyalgok biz isten. Epica Az Epicát eddig még sosem sikerült elcsí­pnem élőben, holott már több í­zben jártak nálunk (a Miskolci Operafesztiválos fellépésük elmulasztásáért azóta is penitenciázom), és a tavalyi 'Design Your Universe' csúcslemezük énnálam csupán egy paraszthajszálhí­ján maradt le az Év Albuma cí­mről, a Dredg-korong javára. Ezúttal természetesen már ott kellett lennem, jöhetett bármi, 40 fokos láz vagy maga az Apokalipszis negyvennégy lovassal egyetemben, apelláta nem volt. Mondom ezt úgy, hogy az Epicát nemrég fedeztem fel magamnak, korábban valahogy elkerültük egymást, én voltam a cinikus gazember, aki felszí­nesen belefülelt a korai CD-ikbe, aztán gyorsan elintézte egy "tizenkettő, egy tucat" kijelentéssel, majd az emlí­tett 2009-es mestermű bizony hamar helyre rakott egy jól irányzott power metálos seggberúgással. Merthogy a 'Design...'-ra mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy rózsaszí­n cukormázos szenvelgés Alkonyat-függő tiniknek: a banda tett egy jókora lépést előre, és a korábbi anyagaikon hallható szimfonikus alapokat igencsak felturbózták szinte Dimmu Borgir-szerű súlyossággal, úgy, hogy közben a power metalos elemeket is előtérbe helyezték. Hála az égnek, teszem hozzá, kell a fenének egy újabb Nightwish-klón! Az Epica-varázslat a bombasztikus, filmzene-jellegű Samadhi intróval vette kezdetét, és ahogy az albumon, itt is a Nevermore-os riffelésű Resign To Surrender volt a nyitószám. Simone bazsalyogva jó estét kí­vánt magyarul, amit maradéktalanul meg is kaptunk tőlük: mind a tiszta, monumentális hangzás, mind a zenészek lelkesedése, s mind a kiváló dalválasztás a tökéletes hangulat malmára hajtotta a vizet. Egy szemrevaló énekesnő önmagában kevés az üdvösséghez, mert noha a promóciós fotókon kétségkí­vül jól fest, egy esetleges gyenge teljesí­tményt, hamiskás énekhangot nem lehet vele elfedni; effajta problémák azonban nem akadtak, a talpig feketébe öltözött, roppant dekoratí­v Simone kristálytisztán dalolt, és mint frontember is helytállt, jóllehet az előtte fellépő két hölgyemény fölényes lendületét nem tudta, és nem is akarta túlszárnyalni: ő inkább a szelí­d-törékeny nőtí­pust képviselte azon az estén (láttunk hát háromféle zsánert: az amazont, a tűzrőlpattant hebrencset és a misztikus nőt). Bizony óriási volt a kontraszt Simons és a feketeatlétás zenésztársak között, haha! Ám a férfirészleg korántsem játszott alárendelt szerepet, még ha a főhős kiléte mindenki számára egyértelmű is volt, azonfelül, hogy a zenészek végigbohóckodták a bulit, lehengerlő energiával és szenvedéllyel nyúzták a hangszereket (a félmeztelen Mark Jensen maga volt a Metál!), s ha valaki netán arra számí­tott, hogy a helyiséget majd egyfajta őszillatú gótikus mélabú lengi be, az nagyot tévedett! A közönség pedig igen hálás állatfaj, ha szórakoztatják, bőszen tapsol, énekel, ahogy kell: tényleg jó volt látni a rajongók reakcióját, a magasba nyúló kézerdőt, a hangos éneklést... A műsor javarészt a 'Design Your Universe'-re épült, de a második szám (Sensorium) megidézte a 2003-ban napvilágot látott bemutatkozó nagylemezt, a 'The Phantom Agony'-t. A "maharadzsás", azaz keleties dallamokkal kí­sért Fools Of Damnation pedig az előző anyagról, a 'The Divine Conspiracy'-ről hangzott el, s Mark volt a hörgésfelelős; majd újfent friss darabok kerültek terí­tékre, úgymint az ünnepélyes Unleashed és a power/speed Martyr Of The Free Word - a koncert egyik csúcspontjaként! A földöntúli Cry Of The Moon talán az Epica legismertebb szerzeménye, kihagyhatatlan a repertoárból, s a Diesel alig-huszonéves közönsége evett is a németalföldi tenyerekből. A Tides Of Time a lemezen számomra egy kissé sziruposan szépelgő lí­ra, ezen estén azonban megérintett, köszönhetően Simone grandiózus énekteljesí­tményének (az a nagy í­vű refrén igazán csodaszép!). A Csillagok háborúja űreposz a korosztályom (és felmenőink) Mozgóképes Bibliája, csak arra nem volt valaminő hatással, aki egy barlangban élte mindennapjait: Epicáék egy ideje játsszák már a film talán legközkedveltebb tételét, az Imperial March-ot, s ezúttal is előkapták, ráadásul még Darth Vader klasszikussá érett légzéshangját is rákeverték, hogy teljes legyen az öröm! Aztán a "szimfonikus death himnusz", a The Obsessive Devotion következett a 'The Divine Conspiracy'-ről, majd a friss anyag kifejtős cí­madójával zárták a rendes műsort, s azzal elköszöntek. Természetesen visszajöttek még, Coen pedig kifejtette, hogy csak pisilni mentek el, aztán magyarul megkérdezte, hogy "kell még?". Kellett persze. Két szellősebb, romantikusabb hangulatú dallal folytatták: előbb a Sancta Terra hangzott el, utána a légies Quietus, s a tí­zperces Consign To Oblivion...-nal búcsúztak el végérvényesen. Noha nem volt rövid az előadás, én mégis annak éreztem, ha kétszer ennyit játszanak, azt sem bántam volna, és alighanem ezzel nem voltam egyedül; a közönség szűnni nem akaró tapsviharral köszönte meg a produkciót, a zenészek pedig széles mosollyal fogadták - igazán hálás rajongókat sikerült megnyerniük maguknak. Így hát nyugodtan kijelenthető, hogy ez az este bizony a Nő diadala volt! Mike Fotók: Pearl69 Köszönet a Concertónak a szervezésért!