Mintha ezen a koncerten már jártam volna: Edda, Gamma Ray, Fezen Fesztivál, 2010.09.10.

írta MMarton88 | 2010.09.27.

Amennyire kedvező volt az időjárás a fesztivál első napján, olyannyira mostohán bántak velünk az égiek a másodikon. Amint kinéztem az ablakon, véget nem érő felhőréteget pillantottam meg, s az eső bizony az egész napi programok egyik meghatározó, zavaró tényezője lett. Persze egy igazi Gamma Ray rajongót a rossz idő nem tud eltántorí­tani: magamra kaptam kabátomat, és töretlen lelkesedéssel indultam el Fehérvárra. Mire leértem a fesztivál helyszí­nére, már javában muzsikált a Depresszió a nagyszí­npadon. Jó ideje nem követem már figyelemmel a formáció működését, mindenesetre amint a szí­npad elé értem, nem túl meglepetten konstatáltam, hogy a csapat még mindig abban a "tinikedvenc" kategóriában leledzik, amiben 6-8 éve. A rajongói bázis gerincét ma is a 14-16 éves generáció alkotja, ők viszont nagyon lelkesen támogatják, buzdí­tják kedvenceiket (amí­g ki nem növik őket, he-he). A banda élő produkciója amúgy messze nem vállalhatatlan, látványosan, energikusan headbangelnek, zúznák Feriék. Valahogy zenéjük mégsem tudott különösebben lekötni, az igazán fogós dallamok, illetve szólók hiányoznak számomra. Át is néztem gyorsan a Hammer sátorba. Vesztemre. Odabent a Zorall muzsikált, de hallásvédelmi okok miatt 10-15 perc után el is kellett hagynom a fedett "létesí­tményt". Azért, hogy finom és tiszteletteljes legyek, úgy fogalmazok, hogy nem tudtak meggyőzni a srácok műsoruk "jóságáról". Nem túl energikus előadásmód, kissé ötlettelen feldolgozások, pocsék hangosí­tás... valahogy bennem nem állt össze ez az egész. Ráadásul Szasza hangja is távol áll az általam preferált orgánumoktól. A deszkákon némi életnek csak akkor láttam jelét, amikor táncos lányok is besegí­tettek a zenészeknek, ilyenkor legalább egy kis mozgás, egy kis látványosság is tarkí­totta a produkciót. Meg leszek ezért kövezve, de a Zorall kapcsán a "közepes parasztvakí­tás" fogalom jutott eszembe. Fesztiválon a részegek, illetve az "öregrokkerek" komálják őket, lehet pogózni, meg hangosan énekelni az oly gyűlölt popslágereket, de hogy nekem ez az egész nem mond semmit, ráadásul még az esztétikai érték is a nullához konvergál, az tuti. Mikor a Queen We will Rock You-ja alatt elkezdett "Szasza kapitány" rappelni, végleg elszakadt a cérna, és inkább visszamentem a zuhogó esőbe a Depire... ha a muzsikájuk számomra unalmas is, legalább ők becsülettel dolgoznak a szí­npadon. A bájosan naiv szöveget lelkesen harsogta Feriékkel együtt az ifjúság, s a Hagyjatok Bí­zni nótával búcsúztak is a srácok. Nyilván ezután sem leszek a brigád rajongója, de ha belegondolok, inkább ezt hallgassák a tinik, mint Justin Biebert. Persze a rossz idő miatt túl sokan nem gyűltek össze a küzdőtéren, de legalább mindenki elfért. "Volt egy kis zuhi a Depi alatt, de azért nem lettünk szomik." Az Edda büszkén hirdette, hogy tavaly őket nézték meg a Fezenen a legtöbben, nos, jelentem idén ez nem í­gy történt, lévén a rossz idő csak nem akart elmúlni. A mai Edda egy igazi megosztó jelenség, vannak, akik utálják őket, vannak, akik szerint a "Pataky band" már csak régi emléke az Eddának, ám tény, hogy a szekerük már sok-sok éve töretlenül fut. Rengeteg a rajongó, hatalmas az érdeklődés, igen, a botrányok és problémák ellenére is az Edda még mindig nagy embertömeget tud megmozgatni. Szóval a tornacipős tinik helyére megérkeztek a bőrszerkós negyvenesek, a dájhárd rokkrajongók (akik persze a Gamma Rayt már nem nézték meg...), meg a rádiórajongó átlagpolgárok, akik ha már kijöttek berúgni, szí­vesen meg akarták hallgatni az illumináció közben az Elhagyom a Várost. Ugyanakkor tény, hogy a mai Edda (is) profi. Sőt. Mindig lehet olvasni, hogy hakniznak, de ezt a mostani produkciójuk alapján nem érzem igaznak. Egy abszolút vállalható, korrekt, szórakoztató műsorral álltak szí­npadra. Persze, néhány dolog hallatán én is kezembe tettem az arcom, de kikezdhetetlen, hogy Pataky hangja még ma is remekül cseng, illetve, hogy végtelenül profi muzsikusok alkotják az Eddát 2010-ben is. A hangulatot nem érhette panasz, már a felvezetőként használt Pataky féle The Show Must Go On hangos üdvrivalgást keltett, majd az Örökséggel, stroboszkóppal, illetve népzenei dobolással berobbant a szí­npadra a formáció. Szerencsére a program egy korrekt best of volt, ráadásul fesztivál lévén, a banda igyekezett úgy összeállí­tani a setlistet, hogy a mindenki által ismert legendás dalok is felcsendüljenek, de ne maradjanak ki az utolsó lemez tételei sem. Előbbi kategóriába tartozott a "régi egyveleg", melyben helyet kaptak olyan klasszikusok, mint a Minden Sarkon Álltam Már, a Semmim Nincs, vagy a Kí­noz Egy Ének. Hatalmas ovációt kapott Az Elhagyom a Várost, a Mi Vagyunk a Rock, illetve a Hűtlen. Érdekes, hogy ehhez a dalhoz, valamint az Éjjel Érkezem refrénjéhez Patakyék a szí­npadra hoztak egy magyar zászlót, és az egésznek igyekeztek egy kis hazafias í­zt adni. Ez alapvetően egy szép, nemes dolog, de pont a Hűtlenhez nem biztos, hogy illett ez. A "magyar múltat ki nem tépheti szí­véből" dolog egy picit erőltet volt itt, szerintem A Hűtlen okvetlen nem erről szól... Többször is elmondta a frontember, hogy mennyire szereti az új lemezt, nos, én nem, s noha a felcsendülő dalok közel sem voltak olyan borzalmasak élőben, mint a korongon, nem szomorkodtam volna, ha kevesebbet kapunk belőlük. Az Egy Fordulóból mind zeneileg, mind szövegileg a buli egyértelmű mélypontja volt. Persze a vérgagyi sorokat lelkesen kiabálták a die hard fanok, én inkább csendben szörnyülködtem. Tettem ezt többször az ötlettelen, és giccses konferálások alatt, valamint Attila "csí­pőmozgását" látva is. Miként Pataky úrról, úgy zenészeiről is eléggé megoszlik manapság a rockerek véleménye. Én kifejezettem bí­rom Alapi mester játékát, egy szimpatikus, látványosan, precí­zen játszó gitáros, de Gömöry Zsolt billentyűs is bőven kivette a részét a hangulatfokozásból, és játékát sem érhette panasz. A buli vége felé A Kör, illetve a Kölyköd Voltam késztették tapsra a nagyérdeműt. Nem voltam eddig sem Edda rajongó, ezután sem leszek az, ugyanakkor nem volt ez egy rossz koncert. Vannak Attiláéknak cikis dolgai, de a rajongóik benyelnek mindent, én meg igyekszem műsorukban a pozití­vumokra figyelni. Hisz abból is van bőven. Mindenesetre mikor befejezték a muzsikálást, már felfokozott izgalommal vártam, hogy végre elkezdődjön az est fő műsora, a Gamma Ray koncertje. Tavasszal pár rajongótársammal kiutaztunk Pozsonyba, hogy meglessük a csapatot, és akkor egy, a korábbi évektől egészen eltérő dalcsokrot kaptunk, melyet az új lemez nótáira hegyeztek ki. Nos, a fesztiválműsor alapját is ez a program képezte, í­gy finoman szólva is deja vu érzésem volt a bulival kapcsolatban. Gyakorlatilag a tavaszi koncertbeszámolót egy az egyben átmásolhatnám ide, hisz nagyon hasonló gondolataim vannak a két koncertről. A Queen We Will Rock Youja indí­totta el az estét, majd kezdődött a show, a Welcome-al, illetve a Gardens Of The Sinerrel. Látványos molinó, Fang Face (vagy Eddie?) motorok, remek hangzás - bizony berobbant a Gamma Ray, és rögtön a kezdéssel lekenyerezte hallgatóságát. A műsor minden dalát lelkesen fogadta a tömeg, ugyanakkor számomra volt pár törés a buli lendületében. Az első ilyet a No Need To Cry elővétele jelentette. Véleményem szerint az új lemez egyik leggyengébb tételéről van szó, ha már mindenképp balladázni szeretnének Hansenék, az örökbecsű The Silence prezentálásának jobban örültem volna. A másik negatí­vum a koncerttel kapcsolatban Hansen mester totálisan felesleges gitárszólója volt, amelyet az Armageddon közepén mutatott be. Ehelyett még egy sláger repertoárba való beillesztése nyugodtan megoldható lett volna, annál is inkább, mivel nem volt Heavy Metal Universe, Land Of The Free, Somewhere Out In Space... meg még egy csomó olyan klasszikus, amit jó lett volna viszonthallani. Ezt a két negatí­vumot leszámí­tva viszont nagyon rendben volt a buli. A muzsikusok jókedvűen, profin, lazán, mégis energikusan és pontosan játszottak, Kai remek frontemberként állí­totta maga mellé a közönséget, az éjszakában pedig hasí­tottak az olyan slágerek, mint a New World Order, a Fight, a Rebellion In Dreamland, vagy a Man On A Mission. Az eléggé megosztó új lemez Empathy-ja, illetve Deadlands-e lazán beillett a klasszikusok sorába, de a To The Metal is hatalmasat ütött élőben - hiába ez egy igazi koncertnóta, amit remekül tudott együtténekelni a lelkes tömeg. A programban két csemege kapott helyet, az Abyss Of The Void nem nevezhető tipikus koncertfavoritnak, nem kerül elő gyakran Hansenéktől, í­gy a rajongók borzasztóan megörültek neki. Eme állí­tás az Armageddonra pedig hatványozottan igaz, a rendkí­vül hosszú produkció az este fénypontját is jelenthette volna, ha a fent már korábban tárgyalt megszakí­tás nem untatta volna el az embereket, és nem ültette volna le teljesen a hangulatot. A ráadásblokkban az I Want Out/Send Me a Sign duó kapott helyet, mely egy utolsó, féktelen tombolásra késztette a közönséget. A két europower himnusz minden nyakat megmozgatott, minden torokból hangos éneklést váltott ki, és megkoronázta az estét. A Gamma Ray nem egy fesztiválprogrammal érkezett erre a fesztiválra, viszont í­gy is egy erős, jókedvtől, energiától teli produkciót kaptunk, mely alatt még az eső is csitult, í­gy minden "hansenista" együtt ünnepelhette kedvenceit Fehérváron. Nem ez volt életem legjobb Gamma Ray bulija, de hogy remekül éreztem magam ezúttal is, az nem kérdéses. Reméljük, hamar visszatérnek hozzánk. Setlist: Gardens Of The Sinner New World Order Empathy Deadlands Fight No Need To Cry Abyss Of The Void dobszóló Armageddon To The Metal Rebellion In Dreamland Man On A Mission Ráadás: I Want Out Send Me A Sign A Gamma Ray után átnéztem a Pokolgép műsorára. Mivel rendkí­vül tisztelem a csapatot a hazai heavy metal egyik meghatározó formációjaként, nem szeretném nagyon részletezni koncertjüket - sajnos nem igazán tudtak ezúttal sem meggyőzni. Félreértés ne essék, ennek nem Tóth Attila énekes az oka, egyszerűen a Pokolgépből nekem hiányzik valami, ami igazán heavy metalossá tenné műsorukat. Valahogy a tűz, a kiállás, a lelkesedés az, amivel nekem problémáim vannak. Jól esett néhány klasszikust meghallgatni, de nem igazán tudtam most sem azt érezni, hogy egy remek heavy metal partin lennék. Sajnálom. Vissza is tértem a nagyszí­npadhoz, de a csekély érdeklődőt vonzó Therapy? hamar meggyőzött róla, hogy semmi keresnivalóm nincs a küzdőtéren, muzsikájuk nagyon távol esik az általam preferált zenéktől, í­gy inkább elindultam megkeresni Hansen mestert, hátha sikerül vele összefutni a fesztiválon, ha már a dedikálásról balga módon lemaradtam. Nem is kellett sokáig bóklásznom, egy kis szerencsével és egy maroknyi, ám lelkes fanatikussal együtt újfent köszönthettem egyik kedvenc gitárhősömet, aki a rajongókkal is nagyon rendes, közvetlen, jópofa, jó fej volt. Mint mindig. A Dalriada koncertjére értem vissza a Hammer sátorba. Érdekes módon, már annyiszor voltam Dalriada bulin, hogy hiába nem hallgatom őket otthon abszolút, szinte minden szám ismerősen csengett a korábbi találkozásaink emlékéből. A relatí­ve rossz időpont ellenére most is sokan voltak kí­váncsiak a csapatra, az olyan nótákat, mint a Védj Meg Láng 1, Téli Ének, Szent László, vagy az Égi Madár remekül fogadta a lelkes publikum. Ismét meghallgathattuk a készülő lemezről a Hajdútánc nem túl eredeti dallamait, a banda pedig szokásos formáját hozta, nem zúzták szét a sátrat, de azért relatí­ve feszesen, hangulatosan, szimpatikus tolták a folk metalt. Mivel sietnünk kellett az első vonatra, nem tudtuk végignézte a csapatot, akiknek dallamai alatt elhagytuk a fesztivált, és ezzel le is zárult számomra az idei Fezen. Remek koncertek, profi szervezés, baráti árak, ráadásul a fák hiánya, és a kissé "mesterséges környezet" nem tudta elvenni lelkesedésem a fesztivál iránt, remélem, hogy a következő években is megtartják rockzenei orientáltságukat, és hasonló remek bulikkal gazdagodhatunk. MMarton88 Képek: CSLP Köszönet a lehetőségért Livesoundnak!