Gilby Clarke / Snake Heart - A38, 2006. április 24

írta Tomka | 2006.04.25.

Meglepően sokan gyűltünk össze hétfőn az A38 hajón, bevallom, sokkal kevesebb nézőre számí­tottam, de aztán szép lassan az előzenekar alatt megtelt az állóhajó sörözgető rockerekkel. Az a kérdés foglalkoztatott végig a koncert előtt, hogy vajon a megjelentek nagy része a Guns N' Roses miatt jön, vagy Gilby saját/egyéb munkái miatt, ami később ki is derült... Az estét a Snake Heart nyitotta, akik a jól bevált klisékre épí­tkező hard rockot játszottak, 2 gitáros + szintetizátor felállással (természetesen a dob+basszer alap mellett). Ahogy néztem nem ismerték őket túl sokan, ami azt illeti, nem is sikerült lázba hozniuk a közönség döntő többségét, pedig az énekes - aki mellesleg, mint frontember nagyszerűen funkcionált - több, elvetélt kí­sérletet is tett erre. Nekem ez az egész zene nagyon műanyag í­zű volt, nem tudott megfogni igazán, mivel a számok mind egy kaptafára készültek, ezért a kisebb-nagyobb ásí­tásaimat nem nagyon tudtam csak a fáradtságomra kenni. Ráadásul a rá következő koncert erős ellenpontozást nyújtott a zenekarnak, ugyanis nekem nagyon hiányzott a kellő "dög", az a rock n' roll "feeling" a számokból, amit Gilbyéknél azért el-el lehetett kapni. Lehet kicsit durva hasonlat, de úgy képzelje el a Kedves Olvasó a különbséget, mint ami egy marhahúskonzerv, és egy csí­pős, fűszeres sült hús között van (amit mellesleg egy kicsit elfűszereztek, vagy rossz minőségű csí­pős szószt tettek rá, de végül is megeszed, mert alapvetően nagyon szereted a sült húst, de erről majd később...). Ami abszolút pozití­vum volt, az a basszeres srác játéka (mozgásban néha egy az egyben Angus Young figuráját hozta), amit szerencsére rendesen ki is hangosí­tottak, az ő játékát maradéktalanul tudtam élvezni. Hiányoltam a gitárszólókat is, mert igen csak spóroltak velük a srácok, ami még nem lett volna a legnagyobb gond. A gond az összképpel volt, ami valahogy nagyon nem akart összeállni, í­gy nem nagyon szomorkodtam a relatí­v rövid játékidő miatt... Setlist Nézz Rám Maradnék Legyen Veled Mondd Uram Éretlen Csalás Az Én Életem Ott Leszek Semmi Sem Múlik El Gilby Clarke Aztán következett durván egy órás szünet. Azon kí­vül, hogy kb. a felénél bejelentették, hogy 5 perc múlva kezdenek Gilby-ék, ill. a koncert után dedikálni fognak, továbbá, hogy amikor, a sokadik besötétí­tés után is, csak egy crew jött fel a szí­npadra, aki, miután a közönség (érthető módon) elkezdett fütyülni, egy barátságos "Shut the fuck up!"-al üdvözölte a jelenlevőket -, nem történt semmi. Egy kissé lelombozó bevonulás után belekezdtek végre a koncertbe, azonban ez a késés, mint később kiderült, nem jól eltervezett "kiéheztetés" volt, hanem későn értek ide, ami miatt többször is bocsánatot kért Gilby a koncert alatt, illetve megköszönte, hogy még hétköznap is ilyen sokan látogattak el a koncertre. "One, Two, Fuck You" - mondta Gilby, és már nyomták is a dögös rock n' rollt. Már a reklámozásnál is voltak fenntartásaim (az összes reklám ugye í­gy szólt: Gilby Clarke (ex-GN'R), saját, GNR, Rolling Stones és L.A.Guns számokkal), ugyanis nem feltétlen szimpatikus, hogy még mindig a 12 évvel ezelőtti sikerekkel adja el magát. A közönség reakciói sokatmondóak voltak, ugyanis amint pl. a Knocking On Heaven's Door első akkordjai megszólaltak, mindenki megőrült, mí­g a saját számoknál nem volt túl heves a reakció (kivéve a 2 nagy slágert, a Cure Me-t, ill. a Tijuana Jailt), de ismerték a számokat, nem lehet azt mondani, hogy csakis a Guns miatt jöttek. A koncert mélypontja egyértelműen a katasztrofálisan prezentált Sweet Child volt. Tegyük félre azt, hogy Axl jellegzetes hangját gondolom mindenki hiányolta, de tudjuk, hogy ezt már ő maga se tudja reprezentálni 100 %-osan. Azonban, hogy Gilby rögtön az elején elrontja a számot, ami megakadályozta azt a természetes reakciót, ami ennél a számnál minden Guns rajongó számára beindul (tudniillik lúdbőrözés & hidegrázás), csak ráadás volt arra, hogy a szöveget se tudta röpke 14 év alatt megtanulni ("Maxigáz", ahogy Banky mondaná. Már ha ez mond valakinek valamit. Mindenesetre szép kis öngólt rúgtak). Sebaj, the show must go on, gondoltam. Ami ment is, mégpedig végeredményben egész jól, ha az embernek sikerült túltennie magát az olyan apróságokon, minthogy a koncert szünetelt a számok között 3-4 percekre, mivel a tagok fontosnak érezték, hogy beszélgessenek egymással, és sztorizgassanak, ami nem is lenne rossz, egy bizonyos mértékig, de nem akarok minden második szám között sztori magazint hallgatni élőben. Lehet, hogy velem van a hiba, de nem nagyon érdekelt, hogy Gilby szereti a kutyákat... Egy gitárszóló viszont annál jobban érdekelt volna, de ez valahogy elmaradt. Pedig "guitarhero" lenne, vagy mifene. Egy rövid dobszóló viszont volt az egyik számban, ami nagyon is jó volt, a hossza ellenére is. Később Gilby azt is közölte a jelenlevőkkel, hogy neki, akármilyen meglepő is, de heavy metal szí­ve van (fogós kérdés, hogy vajon akkor UDO bácsinak mi lehet?), és hogy akkor most következzen egy heavy metal szám. Ezek után pedig belecsaptak a Cure Me-be. Lehet, hogy én szenvedek fogalomzavarban, de nem sok hasonlóságot találtam a heavy metallal. Persze ezek csak apróságok, amiket könnyen feledtetni lehet. Ha már az előbb mélypontról volt szó, akkor egyértelműen mondhatom (legalábbis számomra) a koncert csúcspontja a Slash's Snakepit szám, a Monkey Chow volt, ami hihetetlen nagyot ütött fantasztikus dinamikájával, szinte zsigeri riffjével. További abszolút jó pont volt a Rolling Stones klasszikus előhúzása a tarsolyból (It's Only Rock N' Roll), amit a teremben mindenki dí­jazott. Azonban felmerül a kérdés, hogy Gilby "el tudná-e adni magát" a nem saját számok nélkül is, ugyanis a koncerten ezek hozták elő a közönségből a legnagyobb ovációt. Mindhárom srác énekelt, szerintem szerencsésebb lenne találni külön egy énekest, mivel annak ellenére, hogy korántsem volt rossz egyikük hangja sem, de különösebben kiemelkedő sem. A hangzás is teljesen rendben volt, jól szólt minden (a bassz és az ének végig rendesen kihangosí­tva, tanulhatnának az A38-as srácoktól esetleg a szigetes és a pecsás hangmérnökök!). A Tijuana Jail után kb. 1 óra 10 perc után levonultak, már kicsit megijedtem, hogy a ráadással együtt is nagyon rövid lesz a buli, de ezután még kb. 20 percet játszottak, amiből csak a Dead Flowers-t sikerült felismernem sajnos, amibe belejátszották a Gunstól a Used To Love Her-t, ez volt a 3-ból az egyetlen Guns szám, amivel maradéktalanul elégedett voltam, bár csak nagyjából 1 percet játszottak belőle. Gilby pedig nagyon közvetlen volt végig a koncert alatt, viccelődött, dobálta be a pengetőket bőven, a basszeros sráccal együtt, aki viszont elszámolta magát, és a ráadás előtt bedobta az utolsó pengetőjét is, amit kénytelen volt visszakérni a maradék 20 percre. Összességében tetszett a buli, mindezen kisebb-nagyobb negatí­vumok ellenére sikerült Gilbyéknek elhitetniük velem, hogy én itt most egy tökös rock n' roll bandát láthatok. Végezetül a basszeros srác, Muddy (ha jól értettem a nevét... a honlapon nem találtam infot a tagokról) szavaival zárnék, aki találóan jegyezte meg és foglalta össze az esszenciáját a rocknak: "Listen to the seventies & take drugs!" Setlist Wasn't Yesterday Great Under The Gun Motorcycle Cowboys Black Knocking On Heaven's Door (Guns N' Roses) It's Only Rock N' Roll (The Rolling Stones) Monkey Chow (Slash's Snakepit) Cure Me... Or Kill Me Sweet Child O Mine (Guns N' Roses) Harmony / Litte Help Tijuana Jail ------------------------------------------------- Dead Flowers / Used To Love Her Tomka Köszönet a Livesuond-nak! www.livesuond.hu