Kórház a város szélén és a Mágikus kör: Masters Of Rock 2. nap, 2010.07.16. - Vizovice, Csehország

írta Hard Rock Magazin | 2010.08.08.

Első napi beszámolómat ugyan még azzal zártam, hogy egyik barátunk bár sántikálva, de elindult a kocsihoz, másnapra azonban már a reggelihez sem tudott lejönni óriásira dagadt, több szí­nben pompázó lábától. Hosszas telefonálgatás és intézkedés után a közeli Zlin város egyik kórházában kötöttünk ki, ahol lelki szemeim előtt már Szova doktort és csapatát láttam. A mentőautók részére fenntartott helyre befordulva, gyorsan kerí­tettünk egy tolókocsit - ami bizony nagy művészet volt, mert a kórházban nem az angol a hivatalos nyelv -, majd a betegváróba igyekeztünk; itt szabályosan elfogott a nyolcvanas évek feelingje, mert a kórházban mintha megállt volna az idő... Barátunkat hamar elkapták és a Vizovice, valamint a Masters Of Rock szavak megemlí­tése után a betegfelvevő hölgy már tudta, mi a dolga. A csinos nővérkék a tolókocsi háttámlájára í­rt jelzésnek köszönhetően, kérdés nélkül tolták a megfelelő szobába a magyar rockert, úgyhogy pillanatok alatt a röntgengép alatt volt a megdagadt boka. Úgy működött a dolog, mint egy csomagküldő szolgálatnál, ráadásul most már abban is biztos vagyok, hogy a kórházi nővérkék a cseh topmodellek közül kerülnek ki. Alig egy óra leforgása alatt végeztek, igen profi és gyors "kiszolgálásban" volt részünk, aminek eredményeképpen gipsz került egy el nem tört bokára és még két mankót is kaptunk a kézbe. Metalforce Egy gyors beteglerakást követően nem sokkal, már a német Metalforce programját hallgathattuk, ami az eredeti menetrendhez képest bizony jócskán megcsúszott. Később kiderült, hogy az általunk nagyon várt holland Delain zenekarban szenvedett balesetet az egyik zenész és í­gy minden zenekar később kezdett. A német "babyManowar" programja egyébként messze nem győzött meg afelől, hogy miért Ők járják be a Földet a Manowar állandó előzenekaraként. Talán azért, mert a tagok fele kí­sértetiesen hasonlí­t a nagy banda tagjaira, csak német és vagy harminc évvel fiatalabb kiadásban. Azt nem mondom, hogy rossz zenészek, de semmi különleges nincs bennük. Destruction Bezzeg az Őket követő, szintén német thrasherek! A Destruction igazi "best of" programot nyomott a tűző napon aszalódó nagyérdeműnek, akik óriási elismeréssel konstatálták a zenekar ellentmondást nem tűrő szegelését. Schmier lassan a kötelező "tartozéka" lesz valamilyen formában a fesztiválnak. Ha már itt tartok, meg kell emlí­tsem, hogy a programbeosztásnak nemcsak előnye, hanem hátránya is volt. Bár a közelség miatt szerencsére nem kellett túl korán kimenni a fesztiválra - ahol akkor még csak helyi bandák bazseváltak -, de ha végül kiment az ember fia, tuti, hogy már nem is tudott szabadulni a szí­npad elöl az egymást követő nagyobbnál nagyobb nevek miatt. Mivel pedig az átszerelésre szánt idő nem volt sok, nekem meg át kellett valahogy verekednem magam a tömegen a koncertek kezdetére (a fotósok csak és kizárólag a koncertek első három számára mehetnek be dolgozni) nem volt időm táplálkozni. Így nem maradt más, minthogy a német banda alatt ejtsem meg az elmaradt ebédet. Epica Az Epica koncertjét nagyon vártam, mert a fantasztikus miskolci koncert óta nem volt szerencsém látni a zenekart, ahol azóta lezajlott egy tagcsere, illetve egy igen erős albumot is kiadtak. Sajnálatomra azonban, a hétvége legnagyobb technikai malőrje pont az Ő koncertjüket érte el: a kezdő 'Resign to Surrender' tétel alatt nem működött a gyönyörű Simone mikrofonja, csak Mark Jansen hörgése maradt meg a dalból. Legalább í­gy Simone kisugárzása nem vonta el a figyelmemet és jobban meg tudtam figyelni, hogy az új srác, Isaac Delaheye mennyire illeszkedett be a zenekarba. Szerencsére olyannyira megtalálta a helyét a bandában, hogy egy nem naprakész koncertlátogatóban fel sem merült a gyanú, hogy nem évek óta nyomul együtt a zenekarral, ráadásul elődjéhez képest kellően őrültebb és fizimiskája is jobban illik a csapatba. Őrültségben azonban nem volt egyedül Isaac; a 360 fokban forgatható - amit persze előszeretettel forgatott is - billentyűjét nyűvő Coen Janssen igyekezett szinte követhetetlenül felbukkanni a szí­npad minden pontján. Bár sok férfitársam bí­zott abban, hogy a nagy melegre tekintettel, a pár hónapja ezen az oldalon is látható szexis szereléshez hasonlóban lesz Simone, egy nyakig zárt fekete felsőben jelent meg, csillámló zöldre festett szemekkel. Így is dögösen nézett ki, csak hát bí­ztunk benne... A kezdeti probléma megoldása után azonban igazán erőre kapott a zenekar; egymás után jöttek a jobbnál jobb dalok, Simone is remek formában volt, az meg csúcs látvány volt, amikor a zenekar tagjai egyszerre kezdtek headbangelni a hatalmas ventillátorok felett, a nagy loboncok pedig csak úgy szálltak a szélben... Nagyon aranyos volt az is, ahogy Simone, a dobost kivéve, végig kokettált a zenekar tagjaival:-). Kitűnő koncert volt, remek felvezetése a nap fő attrakciójának, ami előtt, a Tublatanka alatt kimentünk a kocsikhoz egy kis pihenőre. Egy biztos, nagyon várom már az őszi önálló pesti bulit! Setlist: Samadhi (Intro), Resign to Surrender, Sensorium, Unleashed, Martyr Of The Free World, The Obsessive Devotion, Quietus, Cry For The Moon, Sancta Terra, Consign To Oblivion Queensryche Az utánuk következő Queensryche koncerttel nagy bajban vagyok. Bár a zenészek vérprofik voltak és az előadás is nagyon erős volt, mégis van bennem egy kis negatí­vum. Mégpedig az, hogy ez a produkció nem biztos, hogy fesztiválra való; nem lehetett ugyan hibát találni az előadásban, de talán túl bensőségesre sikeredett a koncert. A teljesen kopasz Geoff Tate minden dalt előadott, de nemcsak énekesnek, szí­nésznek sem volt utolsó, minden érzelmi megnyilvánulása "lejött" az arcáról. A Kamelot énekes Khantól láttam hasonló megnyilvánulásokat, mintha minden egyes szám egy külön szí­ndarab lenne. Az is igaz, hogy ennyire elegáns zenészt sem láttam még szí­npadon... A fények szépen alátámasztották az előadást, de a hangszeres szekció nagyon megbújt az árnyékban, alig merészkedtek ki onnan. A programban egyébként megpróbálták megtalálni az egyensúlyt a régi és az új számok közt, ami nagyrészt sikerült is, persze az igazi ováció a koncert záró részét érte. Itt jöttek az olyan klasszikusok, mint a Silent Lucidity, aJet City Woman és az Empire! Setlist: Hit The Black, Sacred Ground, Man Down, The Hands, Damaged, The Thin Line, Breaking The Silence, Silent Lucidity, The Right Side Of My Mind, I Don't Believe In Love, Jet City Woman, Empire Manowar A "True Metal Warrior"-ök napközbeni megnyilvánulásai miatt kicsit féltem a fesztivál főbandájától. A Manowar dedikálásnál a fényképezőgépét felemelő és azt elsütni igyekv/ő rockert úgy leteremtették, hogy nem állt meg a lábán és természetesen nem csinálhatott képet a sztárokról. Elbeszélésből tudom, hogy a sajtótájékoztatójuk is igen furcsára sikeredett; kezdésként megmondták a sajtó munkatársainak, hogy "No photo! és No question!", majd pár perc elteltével Joey bevonult és belefogott majd tí­z oldalas irományának felolvasásába. Majd miután befejezte, távozott a sajtósátorból, arra hivatkozva, hogy az elmúlt időszakban annyi valótlanság jelent meg Velük kapcsolatban (Colombus ügy, Dio lemez), hogy egy esetleges újabbat megelőzendő mindenki kapott egy kommünikét. Ezt osszátok be! Ehhez képest egy problémamentes és igen erős bulit nyomtak a Fém Harcosai. Még az általam nagyon kedvelt, de eddig élőben sosem hallott 'Sleipnir' is terí­tékre került. A kezdő 'Hand of Doom' alatt még nem szólt tökéletesen minden, de már akkor is lobogott a gatyám a fotósárokban. Aztán a második számra már minden a helyére került és végig kifogástalanul szólt a cucc, ami szerencsére egyébként az egész fesztiválra jellemző volt, kellően megdörrentek a zenekarok és nagyon jól is szóltak! Hamarosan az első "kötelező" szünetet is megkaptuk, Eric énekeltette meg a közönséget, akinek még ennyi idősen is erős és hibátlan a hangja és szinte mindent ki tud énekelni, amit anno lemezre vettek. Sajnos általában elmondható, nemcsak erre a koncertre érvényes az a fájdalmam, hogy nem értem, miért kell a nagy bandáknak ezeket a különböző időhúzásokat erőltetni, ahelyett, hogy zenélnének, ami megy Nekik! Ezekkel a pilinckázásokkal nem csinálnak mást, mint időt vesznek el a tuti nótáktól. Amikor ugyanis a négy hangszeres adta a tudását, akkor eszméletlen jó buli kerekedett ki a koncertből! Elsősorban az utóbbi idők albumait erőltették, mintha régen nem is csináltak volna király lemezeket. Igaz, megemlí­tették, hogy ebből a felvételből DVD-t fognak megjelentetni, úgyhogy talán ennek volt köszönhető a furcsa setlist; meglepő módon, olyan alapművek (is) hiányoztak a programból, mint pl. a 'Manowar'. Viszont mindenképpen meg kell emlí­tenem, hogy a Scott Colombus helyén ülő Donny Hamzik eszméletlen nagyot produkált, végig látványosan, pontosan és erőteljesen teljesí­tett! Karl is nagyot szólózott, Joey pedig nem sokkal ezután fölösleges szólózásra ragadtatta magát. Az eléggé rövidre sikeredett koncertet és némi intermezzót (még valakit lehülyézett a technikusi stábban, mert valami apróság nem stimmelt) követően kiselőadást tartott Joey és elmondta, hogy aki nem szereti a zenét, a heavy metalt, a Manowart és a sört (ezt bizony tényleg nem szeretem) annak "F..ck you!" Köszönjük Joey, ez jólesett:-)! Amúgy az egész bulit Eric vezényelte le, a két gitáros mozgása pedig, már-már AC/DC-i magasságokba emelkedett, azaz szinte semmit sem mozogtak, csak nagyon jól és hangosan játszottak, ahogy az a világ leghangosabb metal zenekarától illik. A koncertet követő, magnóról játszott outro teljes egésze alatt látványos tűzijátékot kapott a nagyérdemű. Setlist: Hand of Doom, Call to Arms, Die For Metal, Sons Of Odin, Thunder In The Sky, Sleipnir, Bass solo, Swords In The Wind, Loki God Of Fire, God Or Man, Let The Gods Decide, Warriors Of The World United, King Of Kings, House Of Death, Heaven and Hell, Black Wind, Fire And Steel, Army Of The Dead HolyHell Terveink szerint a nap zárásaként csak belekukkantottunk volna a szintén Magic Circle istállóba tartozó HolyHell zenekar koncertjébe, de annyira élvezetes bulit nyomtak, hogy mégis megvártuk a végét. Bár a zenével semmi gond nem volt, a csapatnak volt egy gyenge pontja, Maria Breon énekesnő személyében. Nekem úgy tűnt, nem tudja eldönteni, hogy Ő most rockénekesnőként produkál vagy inkább az áriázós vonalat erősí­ti, az í­gy kapott "közép semmi" pedig igen gyér volt. Szerencse, hogy a billentyűkben megalomán Francisco Palomo, általunk csak a "The God Of Keys" cí­met kapó billentyűs elvitte a hátán a bulit; látványos játéka és a magát öt-hat billentyűvel körberakott emelvénye szabályosan vonzotta a szemeket. Persze az ex-Manowar dobos, Rhino is remekül produkált, mint ahogy a fizimiskájában Nikki Sixre hajazó glamster gitáros, Joe Stump is remek szólókat rittyentett. Folytatjuk... Cikk: Savafan, Szöcske Képek: Savafan További képek a fesztiválról a ITT találhatóak.