Egy este a szintetizátorok mesterével: Jean Michel Jarre, Papp László Sportaréna, 2010.05.24.

írta JLT | 2010.06.02.

Szinte hallom lelki füleimmel fémszí­vű olvasóink riadt kiáltását, és látom magam előtt elborzadt arcukat amint meglátják ezt a cikket. Elképzelem, amint megjegyzik, hogy ez a JLT már megint hol volt és milyen zenéket hallgat?! Nos, igen, nálam az már csak egy megszokott dolog, hogy olyan előadók koncertjére is ellátogatok (mi több, hallgatom is a muzsikájukat), akiknek nem sok, vagy egyáltalán semmi köze sincsen magazinunk profiljához. Mégis kérném a mélyen tisztelt publikumot, hogy ne í­téljen el engem ezért, hanem próbáljon meg nyitott füllel és szemmel járni a világban, hiszen roppant érdekes és értékes dolgokkal találkozhat az ember. Jean-Michel Jarre pedig különösen közel áll a szí­vemhez, kis túlzással mondhatom azt, hogy azóta van jelen életemben a zenéje, amióta az eszemet tudom. Hiába, hogy rock barát családba születtem, és ez a stí­lus uralja életemet, mégis a francia zseni az, akit bármikor szí­vesen és roppant nagy élvezettel hallgatok. Nem is volt kétséges tehát, hogy ezt a koncertet nekem látnom kell, és azt kell mondjam, hogy minden várakozásomat felülmúlta. Az időjárás szerencsére kegyes volt hozzám, sem az oda, sem a visszaúton nem áztam el, í­gy jó hangulatban érkeztem meg az Arénához. Gyorsan és zökkenőmentesen bejutottam a helyemre, ahol egy kollégával elbeszélgetve (valamint a szí­npadon lévő hangszereket nézegetve) ütöttem agyon az időt a kezdésig. Tőle tudtam meg többek között azt, hogy a Művész hangszerei nyolcvan millió dollárra (!) vannak biztosí­tva, és a koncert előtti beálláson egy hangszert kicseréltetett, mert nem volt megelégedve annak hangjával, ill. még pár kulisszatitkot. Ahogy í­gy beszélgettünk, hirtelen kialudtak a fények és megjelentek a zenészek a szí­npadon. A főhős azonban akkor még nem volt sehol! Senki ne ijedjen meg, nem tévedt vagy nem aludt el az öltözőben, hanem - ahogy a múltkori koncerten már megtapasztalhatták a jelenlévők - a közönség sorai között sétálva jutott el a szí­npadra. Csodálatos gesztus ez, árulkodik arról, hogy Jean-Michel Jarre nem az a magától elszállt figura, hanem egy roppant barátságos és nyitott ember. Mikor felért a szí­npadra, magyarul köszöntötte a nézőket, és elmesélte, hogy egy szomorú apropója is van ennek a koncertnek. Édesanyja nem sokkal korábban hunyt el, és az Ő emlékének ajánlotta az előadást. Borzasztó érzés lehet í­gy szí­npadra állni, de emberi nagysága itt is megnyilvánult. Elmondta, hogy ha édesanyja itt lenne, akkor azt kí­vánná, hogy mindenki érezze jól magát, és élvezze a koncertet. Megható pillanat volt, én pedig gondolatban kalapot emeltem Jean-Michel Jarre, az EMBER előtt. Utána rögtön tovább folytathattam volna fejfedőm emelgetését, hiszen Jarre mint ZENÉSZ is megérdemli. Rögtön az Oxygene 2-vel nyitotta a programot, aminél hatásosabbat nem igazán lehetne elképzelni. Valahol azt olvastam erről a dalról (és a lemezről), hogy "this music is timeless" azaz "ez a Zene időtlen". Nagyon igaz ez a kis megjegyzés, hiszen az emlí­tett album több mint három évtizede jelent meg és mind a mai napig őrzi szépségeit és gondolatait. Igen, gondolatokat is, hiszen olyan dolgokra hí­vta fel már akkor a figyelmet a szerző, amik mára égető és létfontosságú problémákká váltak, és Ő mindig is foglalkozott ezekkel a témákkal. Ebből is látszik, hogy nemcsak zeneileg előzte meg a korát. Most azonban maradnék a zenénél, hiszen végül is ez a Hard Rock Magazin profilja. A folytatás is parádésra sikerült, hiszen a Magnetic Fields 1 érkezett, ami szintén egy a mester klasszikusai közül. Persze, ezeknek a remekműveknek az előadásához szükséges a tökéletes hangzás és a tökéletes hangszeres tudás. Itt szerencsére minden a legnagyobb rendben volt, úgy szólt minden, ahogyan a nagykönyvben meg van í­rva. Pedig nem a legegyszerűbb az ilyen jellegű muzsikát keverni, főleg nem azt, ahol ennyi hangszer van jelen, de a technikusok remekül oldották meg a feladatukat. Akárcsak a zenészek, akiket a Maestro be is mutatott a nagyérdeműnek. Francis Rimbert régi társa már a mesternek, aki itt is igazolta, hogy nem véletlenül dolgoznak már együtt hosszú ideje. Claude Samard sem teljesen kezdő, már ami a zenekari tagságot illeti. Ami pedig a múltját illeti, hát... A Berkeley-n végzett, otthonosan mozog bluesban, jazzben, világzenében, játszik gitáron, zongorán, dobon: egyszóval multifunkcionális zenész. Meg is látszott a rajta a nem mindennapi tudás. Nem csoda, hogy ezen az estén Ő volt a "zenei koordinátor" a csapatban. Emellett az elektromos ütős hangszereket és a mély hangokért felelős szerkezeteket is Ő kezelte. A legújabb arc a csapatban Jerome Gueguen volt, aki társaihoz hasonlóan szintén hozta a szintet, időnként pedig egészen jó futamokat is bemutatott valamelyik hangszerén a sok közül. Jean-Michel Jarre-ról nehéz bármit is í­rni. Ebben a hatvankét (!) éves emberben olyan lelkesedés és energia van, ami nála jóval fiatalabbaknak is a becsületére válna. Időnkét körberohangálta a szí­npadot, izzí­totta a hangulatot, kommunikált a közönséggel, vagyis "frontemberként" is tökéletesen helytállt. Azt már mondanom sem kell, hogy a körülötte tornyosuló szintetizátor, mellotron és egyéb "kütyük" alkotta hangszertömegen is briliánsan játszott. Kedvenc részem az úgynevezett "Lézerhárfa" megszólaltatása volt, ennél extrémebb hangszert én még az életben nem láttam. Ritka látványos dolog ilyenen játszani. Apropó, látvány. Grandiózus zenéhez, grandiózus látvány is jár. Nagy cécóra és Kiss-féle dolgokra azért nem kell gondolni, de itt is volt minden, ami szem-szájnak ingere. Az óriási kivetí­tőn megjelenő képkockák, a lézerjáték mind-mind hibátlanul működtek, abszolút jól passzoltak a zenéhez. A dalokról pedig mit is lehetne még elmondani? Legrövidebben talán azt, hogy egy igazi best of program volt, a Művész legnagyobb slágereit hallgathattuk meg, aminél jobb setlistet nehéz lenne elképzelni. Az Equinoxe 5 - 7 és a Rendez-Vous 2-3-4 magától értetődő részét képezték a programnak. Ha csúcspontokról kérdezne valaki, akkor talán az Equinoxe 4-t emlí­teném, ahol a kivetí­tőn megjelentek a borí­tóról megismert "figyelő alakok". Hátborzongató volt! Megkérdezte mellettem a kolléga, hogy erre mit tudok mondani? Sem akkor, sem most nem jutott túl sok értelmes dolog az eszembe. Maga volt a tökéletesség. Roppant érdekes és elgondolkodtató volt a Statistics Adagio alatt megjelenő hátteret figyelni. Többek között a föld népességének növekedése, az ivóví­z nélküli emberek száma, a mai napon elküldött email-ek, az egy év alatt megtett kilométerek folyamatosan változó mennyisége láttán, azt hiszem, minden jóérzésű ember elgondolkodott egy pillanatra. Valami nem egészen úgy működik a világban, ahogy annak működnie kéne. Van valami abnormális jelenlegi életünkben, és ez az egész valami, amiben létezünk, eléggé furcsán működik. Amí­g én a koncertet néztem kényelmes székemből, és azon morfondí­roztam, hogy kellett volna egy sört hozni magammal, addig valahol embereknek még ivóvize sincs. Ezek és az ezekhez hasonló gondolatok emelik ki Jean-Michel Jarre-t a többi zenész közül, hiszen Ő nemcsak beszél ezekről a problémákról, hanem megpróbál tenni is ezek ellen. Jó látni, hogy az elért sikerek ellenére megmaradt érző lénynek, aki a csodálatos zenei kvalitások mellett rendelkezik még érző lélekkel is. Összességében egy egészen kivételes képességű előadó zseniális előadását volt szerencsém megtekinteni, egy olyan show-t, amit bizony még sokáig fogok emlegetni. Csak javasolni tudom mindenkinek, hogy nézze meg egy Jean-Michel Jarre-t és zenekarát, mert az élmény garantált! Merci beaucoup, Monsieur Jarre! JLT Képek: TT Köszönet a Showtime-nak az élményért!