Kolosszális Blues: Hamburg Blues Band, 2010.05.02., A38

írta JLT | 2010.05.09.

Azt hiszem, nyugodtan mondhatom, hogy a Hard Rock Magazin hasábjain már hagyománnyá vált, hogy időnként profilunktól kisebb-nagyobb mértékben eltérő albumokról és koncertekről is szót ejtünk. Személy szerint nagy barátja vagyok a blues muzsikának (is), rendszeres időközönként kerül be a lejátszóba egy-egy blues korong, és igyekszem megtekinteni a hazánkba szerencsére sűrűn ellátogató zenekarokat, előadókat. Május második napján újfent egy igazi zenei csemege várt a stí­lus barátaira... ...hiszen a Hamburg Blues Band égisze alatt két világhí­rű muzsikus tette tiszteletét fővárosunkban. Chris Farlowe és Clem Clempson nagy valószí­nűséggel nem sokaknak jelent sötét foltot az memóriájában, ám ha mégis akadnának olyanok, akik nem emlékeznének rájuk, elárulom, hogy a kultikus Colosseum zenekart erősí­tették éveken át. Az Ő személyük miatt egy percig sem volt kétséges számomra, hogy elmegyek megtekinteni a koncertet, noha magáról a Hamburg Blues Band-ről nem tudtam semmit. Így pár nappal a koncert után áldom az eszemet, hogy í­gy tettem, mivel amit ott láttam és hallottam, arról sokáig fogok még beszélni, és ezzel szerintem azok is í­gy vannak, akik velem együtt megtekintették az előadást. A szokásos sima és gördülékeny bejutás után két dolgot konstatáltam. Az egyik, hogy már megint sikerült lekésnem az S-Modell-t, í­gy pár nóta alapján nem lenne igazságos, ha bővebben véleményt nyilvání­tanék róluk. Amit hallottam, az egészen izgalmas és érdekes volt, azt hiszem, mindenképpen meg kell majd őket néznem egyszer. A másik dolog, amihez már tulajdonképpen hozzászoktam, hogy ez a zene nem éppen az a nagy tömegeket megmozgató muzsika. Körülbelül százhúsz ember gyűlhetett össze a hajón ezen az este, és ez nem kicsit szomorí­tott el. Nem fogom leí­rni századszorra, hogy ez miért van í­gy, de az biztos, hogy máshol Farlowe és Clempson azért több embert megmozgat. A nézőszám leginkább azért aggasztott, mert mi történik akkor, amikor a zenészek meglátják a nem túl nagy érdeklődést, és ez kihat majd a produkciójukra. Nem tudom, ki mit gondol erről, de én nem szeretek faarcú, unott képű muzsikusokat nézni, akiken azt látom, hogy csak a gázsi miatt vannak ott. Ezek a félelmeim szerencsére gyorsan elmúltak, hiszen amint szí­npadra lépett a zenekar (még Chris Farlowe nélkül), érződött, hogy itt igazi, vérbeli örömzenét fogunk látni és hallani. Itt picit elidőznék. Sokan mondják, hogy a blues nem feltétlenül az örömzene kategória. Ebben van is igazság, hiszen sok nóta és lemez szól a magányról, a csalódásról és az élet nehézségeiről és negatí­vabb oldaláról. A másik véglet viszont pont az élet szépségeiről és az élet szeretetéről szól. Mind a két tí­pusú bluesnak megvan a maga bája, mind a kettő hordoz értékes közölnivalót, szóval nehéz lenne letennem bármelyik mellett is a voksomat. Jelen esetben pedig nem is kell, hiszen a zenekar azért mind a két oldalt "megszólaltatja" műveiben. Zömében a húzósabb, lendületesebb dalokat preferálják, de korántsem aránytalan mértékben. Tehát, mint mondtam, igazi örömzene volt ez a kezdéstől fogva. Az első dolog, ami megütötte a fülemet, az a tökéletes hangzás volt. Egész egyszerűen, egy blues koncertnek í­gy kell szólnia. Mivel a zenekart nem ismertem (két video megosztós dal meghallgatása nem sokat segí­tett), ezért a dalaikkal sem voltam képben, amit ma már még jobban bánok. A legelső szám a Rockin' Chair, úgy taglózott le mintha egy rinocérosz rohant volna nekem. Ekkora riffet ritkán lehet hallani, három-négy másodperc alatt mozgásba hozta az ember nyakizmait. Tí­z pontos kezdés volt! Rögtön ezután hasí­tott belém a második felismerés: milyen jó az énekes! Gert Lange az úr becsületes neve, és valami elképesztően jó torokkal áldotta meg a teremtő. Karcos, rekedtes orgánuma Joe Cockert idézte, és az éneklés mellett a ritmusgitározás terén is igen jártas. Egyébként többek között dolgozott Jack Bruce-al is a múltban. Apropó, gitározás... Azt mindig tudtam, hogy Clem Clempson remek zenész - elég csak meghallgatni a vele készült Colosseum és Humble Pie lemezeket -, de azt nem gondoltam volna, hogy ennyire zseniális. Ha csak azt mondom, hogy mindent tud, amit a gitározásról tudni kell, akkor azzal szinte nem mondtam semmit. A régi mondás - miszerint: "A bluest könnyű játszani, de nehéz érezni" - az ő esetében abszolút helytálló. Az embernek feláll a szőr a karján, ha nézte ezt az apró termetű és roppant szimpatikus urat játszani. Körbesandí­tottam, hogy más is észlelte-e ezt a csodát, és elégedetten konstatáltam, hogy a kis számú publikum ugyanolyan elragadtatással nézte Őt, mint én. Egy új rajongója biztos lett ezen az estén. A billentyűket kezelő Andrew Askew sem éppen gyenge kezdő, ő például Joe Cocker vagy épp John Mayall mellett is dolgozott. Nem semmi fazon Ő sem, kalapjával és vidám arcával ő is kiví­vta a közönség szimpátiáját. És ahogy játszott, az sem volt hétköznapi. Azok a Hammond futamok, amik a jó fajta blueshoz kellenek, úgy szólaltak meg a keze alatt, ahogyan annak szólnia kell. A Hans Wallbaum dobos, és Michael Becker basszusgitáros alkotta ritmusszekció is hibátlanul dolgozott, feszes, végletekig pontos alapot hoztak a kitűnő dalok alá. Nemcsak a nyitó dal okozott óriási meglepetést, de például az egyik elhunyt zenésztársuknak ajánlott Bad To The Bone is komolyat dobott az egyébként is kitűnő hangulaton. Feszes tempójú kis nóta, tökéletes mondjuk egy első osztályú blues kocsmába. Vagy bárhova. Emlékeim szerint Make My Day volt a cí­me egy másik hamisí­tatlan blues slágernek. Ha nem láttam volna, hogy kik játsszák a nótát, azt gondoltam volna, hogy egy chicago-i vagy new orleans-i banda "tolja" ezt a mesterművet. Nincs jobb szó rá, de az ilyen jellegű lüktető, középtempójú, Hammonddal megtámogatott dalokra szokták mondani, hogy "feelinges". Aztán ahogy telt az idő, megjelent egy szék a szí­npadon, és megérkezett Chris Farlowe. Nem véletlenül hozták be a széket, hiszen szegénynek épp a koncert napján állt be a dereka, és a mozgás is nehezére esett. Kapott ugyan injekciót, de í­gy sem festett túl jó a már 66 éves úriember. Aztán a sajnálkozást felváltotta az őszinte csodálat és az elismerés. Mert kérem szépen, amint Chris Farlowe éneklésre nyitotta a száját, mindenki elfelejtette, hogy egy idős, nem túl jó bőrben lévő ember van a szí­npadon. Csak a hibátlanul éneklő, í­gy megviselten is csodálatos kisugárzással és karizmával rendelkező embert láttuk a szí­npadon. Valamint meg kell jegyezni, hogy elképesztően jó humora van a mesternek, fél perc alatt zsebre tette a közönséget. Nem is csoda, hiszen például ahogy a So Hard To Get Along With-et énekelte, az bármelyik élvonalbeli kollégájának becsületére vált volna. A a buli előtt általam ismert két nótát szerencsére eljátszották, az egyik a találó cí­mű Crazy 'bout My Baby volt. Talán ez a dal már a blues-rock kategóriába tartozik, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy hihetetlen jó érzékkel állí­tották össze a dalokat erre az estére. Persze, lassú és érzelmes dalok is bejutottak a programba, az egyik Farlowe saját szerzeménye, a Lonesome Road volt, ami finoman szólva is torokszorí­tóra sikerült. Ilyen előadásmódot és ilyen hangot ritkán hall és lát az ember. Volt még egy nóta, aminek a cí­mére nem mernék megesküdni (talán Don't Wanna Love You lehetett), amiben csak a zongora és az ének játszott szerepet. Ritkán mondok ilyet, de egy lí­rai, érzelmekkel teli dal jelentette számomra az est csúcspontját. Naná, hogy a végén már igazi, kötetetlen és önfeledt zenélésbe és jammelgetésbe ment át a koncert, de ezt azt hiszem senki sem bánja. Összességében egy mesteri koncertet látott az, aki eljött a hajóra május második napján. Bí­zom benne, hogy elnéznek még felénk, mert ha egy zenekar í­gy játssza a bluest, akkor nemcsak nekem, hanem mindenkinek látnia kell. JLT Képek: atonik Köszönet a Livesoundnak!