Dallamos hétkezdet: Foreigner - Tennessee Theater, Knoxville,TN.

írta Hard Rock Magazin | 2010.04.19.

Általában utálom a hétfőket, ami még gyerekkoromban alakult ki a suli miatt, hogy később a melóhely vegye át az utálatos hétfő miatti mizériám. Csak nagy ritkán vannak elviselhető hétfőim, ez a március közepi, pedig annak í­gérkezett egyik kedvenc bandámnak köszönhetően... A tudat, hogy a buli kezdete miatt hamarabb léphetek le a munkahelyemről, már a reggelemet is jól indí­totta és a napom se telt rosszabbul, sőt - ami bizony ritkaságszámba megy nálam - időben érkeztem az előzenekarra, ami hatalmas meglepetésemre egy stand up komikusból állt. Szerintem még Hernádi Juci néni se tud olyan értelmes pofát vágni, mint amilyet én vágtam abban a pillanatban; soha, még a legmerészebb álmaimban se gondoltam volna, hogy egy rock koncert előtt ilyen előfordulhat, úgyhogy hallgatva a büfé hí­vó szavára, gyorsan ott is hagytam az eseményt. Miután bezúztam szokásos chilis hot dogomat, elfoglaltam császári-királyi helyemet az első sorban, milliméterre pontosan azon a széken, amit pár hónapja a Heart koncertjén is bitoroltam. Kis várakozás és egy sejtelmes intró után felsétáltak a zenészek a végletekig lecsupaszí­tott szí­npadra és kezdetét vette a dallamvarázslat egy ritka kellemes hétfőn. A kezdésnek tökéletesnek mondható - pláne úgy, hogy csak pár centi távolságról nyomták az ember arcába a zenészek - 'Double Vision' és 'Head Games' nóták után rögtön egy pacsival egybekötött pengetőbegyűjtés következett Micktől, mintha tudta volna, hogy beszámoló készül majd a buliról. Namármost, ilyen gesztus után lehet í­rni egy rossz szót is? A produktum egyébként gesztus nélkül is csak pozití­vumot hoz ki belőlem. Már a 'Head Games'nél éreztem, hogy rendben lesz minden, mivel csak úgy sugárzott a jókedv az arcokról, ami persze azonnal átragadt rám is. Persze a jókedv azért még kevés lenne egy über koncerthez, de amikor ez hosszú évek rutinjával és tudásával párosul, na azt nevezem én tökéletes párosí­tásnak. A teltházas publikum is hasonló véleményen lehetett, mert a két, egyben lenyomott nyitány után jókora hangorkán alakult ki az átlagosan negyvenesekből álló közönség soraiban. Ezt a frenetikus hangulatot sikerült még megfejelnie a bandának egy klasszikussal, a 'Cold As Ice'-szal; csodálatos volt, ahogy eltolta ezt a remekművet a zenekar. Azon túl, hogy Kellynek az orgánuma tökéletesen passzol ezekhez a szerzeményekhez, ad még számomra egy olyan fontos pluszt is, ami nem juttatja eszembe az eredeti énekest, aki bizony egyáltalán nem volt kismiska a dallamos zenét szeretők világában. Bár a vokál témákból leginkább Hansen barátunk vette ki a részét, nem lebegtette a kukkeróját a banda többi tagja sem; rendesen próbára tették Őket az énektémák, de jelenthetem, végül teljesen hibátlanul sültek el. Egyszerűen briliáns volt ezt a gyöngyszemet ilyen kiváló előadásban hallani! A nem olyan rég friss lemezzel jelentkező banda újdonsággal is kedveskedett nekünk, de hatalmas meglepetésemre ez volt az első buli, ahol kihagyták a cí­madó szerzeményt - amit mellesleg nagyon szeretek - és helyette itt debütáltak először az 'In Pieces' cí­mű, szintén remekmű nótával, méltón módon dicsőí­tve ezzel a Foreigner által képviselt stí­lust. Dallamok és érzelmek orgiája egy csodálatos dalban, ráadásul kiváló énekes teljesí­tménnyel. Ha már érzelmekről beszélünk, ennél már csak annak örültem volna jobban, ha a kedvencemet is elnyomják az új albumról. HÁÁÁÁÁT! Eljátszották!!!! Egyszerűen fantasztikus volt, ahogy élőben, szinte CD minőségben adták elő a 'When It Comes To Love' nótát az új albumról. Az volt csak az egyetlen bibi, hogy egy ilyen dalnál, ahol Kelly nem semmi érzelmeket csihol ki a torkából, az első sorban csak fiúk voltak; nem is mulasztotta el megjegyezni Don Trubadúr, hogy rendesen kiszúrt Vele a sors ezen az estén. A sok andalgás és érzelem után üdí­tőleg hatott a 'Dirty White Boy' lendülete, amit élőben szerencsére sokkal rockosabban adnak elő, mint a lemezen. Nagy örömömre még a nagy öreg, az élő legenda, az egy szem eredeti tag, Mick is - aki egyébként iszonyatosan jól tartja magát - odapörkölt egy pöpec gityószólót. A következő 'Starrider' "személyében" azonban eljött számomra a koncert egyetlen negatí­vuma. Nekem valahogy nem jön be ez a nóta, szí­vesebben hallgattam volna helyette, mondjuk a 'Can't Slow Down't. Sebaj, mert a program hátralévő része minden igényemet kielégí­tette, még akkor is, ha a 'Starrider't egy aránylag uncsi gitárszólóval sikerült még jobban elnyújtani. Ezek után egy uncsinak még véletlenül sem mondható, olyan megkoreografált és ritkán látható dobszóló következett a fiatal mágustól, hogy még én, a dobszólók ellenzője is kalapot emeltem!!! A koncert alatt végig titkon azért szorí­tottam, hogy nehogy kimaradjon az 'Urgent', ami szerencsére a buli vége felé el is jött. Tudom, hogy vannak a bandának jóval ismertebb és hí­resebb nótái, de nekem ez a nagybetűs TÖKÉLY Tőlük és ezzel szemmel láthatóan nem voltam egyedül; annak ellenére, hogy Briannek nincsenek nagy témái a számban, amit látványilag művelt a dobszerkóval - gyakorlatilag nem gyengén meg is őrült a dal közben - arra utalt, hogy Ő is bí­rja ezt a középtempós királyságot. Aki viszont a szí­vét-lelkét kitette ebben a dalban, hiszen az Ő pillanatai voltak ezek, az a ritmusgitáros, Tom Gimbel volt. Olyan, minden í­zlést kielégí­tő szólót adott elő a szaxofonján, ami alatt végig azt kí­vántam, álljon meg egy darabig az idő. Fantasztikus volt!!! A buli végére a 'Juke Box Hero' volt a záró tétel, ami igen remek választás volt, pláne, hogy a nóta közepi őrületes jammelés után a Led Zepp 'Whole Lotta Love' dala kerekedett ki belőle. Na, itt meg az egykori Dokken bárdista őrült meg, aki addig is talán az egyik legaktí­vabb volt a zenekarban. Mind a szí­npadon, mind a nézőtéren fergeteges volt a hangulat, mindenki élvezte a minőségi rockzenét, ami sajnos a végéhez érkezett ezzel a nótával. Amí­g a ráadásra vártam, azon töprengtem, hogy milyen jól tette az öreg Mick, hogy annak idején, ellentétben a hí­resztelésekkel, mégsem akasztotta szögre a hangszerét, hanem tehetséges zenészekkel vette körül magát és folytatta a zenélést. Ezt sikerült számomra még egy nagyon jó új lemezzel is megfejelni, amiből szerencsére bőven kaptunk í­zelí­tőt az est folyamán, bár nekem maradt egy kis hiányérzetem az új számokat illetően. Két nóta maradt a ráadásra, az 'I Want To Know What Love Is' és a 'Hot Blooded'. Sajnos a lassú számot nem sikerült, ahogy szoktuk mondani, egy az egyben lehozni, de azért még í­gy is bőven az élvezhetőség berkein belül maradt. Aki ismeri a nótát, az tudja, hogy az eredeti verzióban egy nagyobb kórus kí­séri a zenekart, ami mivel itt hiányzott, egy kicsit "elveszett" ez a remek szerzemény. Ennek ellenére nekem még í­gy is bejött, köszönhetően a rengeteg házibulis emlékemnek, ráadásul van egy meg nem fogalmazható "feelingje" a nótának, amit döbbenetes volt érezni és látni, ahogy - igaz, csak egy eredeti taggal - egy méterre nyomják tőlem. Még a régi érzéseket is feltámasztotta bennem a banda... akár még Kiszel Tündébe is szerelmes tudtam volna lenni arra a hat percre. Mielőtt azonban önként és dalolva a pokol bugyrába toltam volna magam, egy igazi hőskori slágerrel ébresztett fel a zenekar, ami fülbemászóan középtempós ritmusbombájával méltó búcsúja volt ennek a remek estének. Még egyszer odatették magukat a zenészek, különösen Mick apó akart feledhetetlen lenni az előadás végére odapakolt szólójával. Természetesen lett egy kis közös danolászás is, hogy majdnem eufóriába csapjon át az amúgy is egekig érő jókedv. Olyan sikerük volt, hogy a közönség alig akarta leengedni Őket a szí­npadról, vagy háromszor tapsoltuk vissza a zenekart abban a reményben, hogy meglepnek minket még egy dallal, de sajna erre a hétfőre ennyi dallamorgia volt elrendelve. Zárásként csak annyit, hogy a szí­npadon olyan örömzenét játszó vérbeli muzsikusok voltak ezen az estén, akik életemben először szombattá varázsolták a hétfőt. Redneck IMI, Szöcske Fotók: Redneck IMI Ui.: Volt szerencsém váltani pár szót Kellyvel, akitől megkérdeztem, igaz-e, hogy betegség miatt maradt el a budapesti buli. A válasz a következő volt: "Nem emlékszem ilyen esetre." Arra a kérdésemre, hogy az 'eset' szó alatt mit értett, már nem kaptam választ.