"Kötelező a pszichedelikus hangulat": Black-out, 2010.03.27., Wigwam

Valami hiányzott a hazai rock életből. Nem a Black-out, hiszen az mindig is működött, akár új utakon, új énekessel, akár különlegességnek számí­tó háromtagú formációként. A Black-out Kowával az, ami hiányzott. Lehet fanyalogni a sztárközpontúságon, és egyebeken, ám tagadhatatlan, hogy - hiába volt Csordás Robival is erőteljes a felállás - mégis mindenki í­gy elégedett. Jöhetnek hát a régi szép idők, újra, de azért kicsit új köntösben... Amikor Robi kilépett az együttesből, arról lehetett olvasni, hogy a Black-out csak Kowával tudja elképzelni a jövőt. Ha a hazai zenei élet szűk keretei között is sok helyen megfordult, emblematikus énekes nem folytatja újult erővel anyazenekarában, lehúzzák a rolót. Hogy belefáradtak-e az énekes keresésbe, vagy a folyamatos újrakezdésbe, az lényegtelen. Lényegtelen, mert Kowalsky azonnal igent mondott, és aki ellátogatott március végén az indiánsátorba, az láthatta, hogy a srácok jobban élvezik a közös zenélést, mint valaha. És ez - szerencsére - nem üres retorikai fordulat. Persze, semmi sem megy zökkenőmentesen: sem az együttzenélés, sem maga a visszatérő koncert estje. Wigwamos jó szokáshoz méltón, a program csupán 10 órakor kezdődött el - mikorra már dugig telt a hely, és mindenkinek volt alkalma fogyasztani -, az Ördögárok nevű banda produkciójával. Manapság szokás kí­sérletezgetni eltérő stí­lusú előzenekarral, közönségtábor bőví­tésével, ésatöbbi - most nem ez történt. Hogy szerencsére vagy sajnos, az már egyéni probléma, és az is, hogy én spec inkább unatkoztam a fiatalok koncertje alatt, annak ellenére, hogy remekül levették a pőre ős-rock formulát a srácok olyan számokkal, mint A rock'n roll éjszakája, a Meztelen szombat vagy a Hajt a vér. A lelkesedés sem volt éppen hiánycikk, az eredetiség már inkább, de originalitás-mániával aztán tényleg ví­zbe fojthatnánk a mai rock zenét. Így akár frappáns és élvezetes is lehetett volna a bemelegí­tés, csak valahogy a fogósság és a zene gerincét alkotó kimagasló énekteljesí­tmény hiányzott. Nekem nagyon, másoknak nem annyira: tény, hogy műfajban és hangulatvilágban az Ördögárok tökéletes illett a Black-out elé, és többé-kevésbé sikerült is felspannolniuk a lassan a helyet teljesen megtöltő közönséget. Amikor 11 óra tájékában végre szí­npadra léptek a hazai rock szí­ntér visszatérő hősei, sejteni lehetett, hogy valami különlegesben lesz része annak az 1200 rajongónak, aki forró és otthonos, "időutazásra alkalmas" atmoszférát teremtett az este. De hogy több mint két órán keresztül egy kvázi életmű koncertet hallhassunk a Csányi-tesók együttesétől, azt talán senki sem várta. De ha mégis, a meglepetés öröme már csak hab volt a tortán; nem tudom, mennyit próbáltak és készültek a srácok erre a kifejezetten fontos koncertre, de hogy ott folytatták, ahol anno abbahagyták, az is biztos. Sőt, inkább valahol az Ezüstkötet környékén, amikor csúcsformában szárnyaltak, valahol a magyarországi rock horizont kissé fedett, ám szédí­tő magasságában. Persze az is lehet, hogy csak a lelkesedés beszél, belőlük és belőlem, de mi más az inspiráció forrása? Hogy mit hoz a jövő, majd meglátjuk - Kowa í­gérete szerint hat koncertet, ebben a felállásban, ebben az évben. Azonban új számok, jövő-zene helyett múltba-nézés, az, ami volt, korántsem negatí­v hang-éllel, de mégis, éllel, mert Kowánál éle van, mint a penge, hasí­tja a fulladt levegőt és cigi füstöt, még mindig, í­gy ennyi év után is, még ha néha, tényleg, egy-egy magast zsebre is rak, spórol, mint mostanság mindenki, de azért ez még belefér. Bele, mert - próbálkozni lehet, jól is, meg rosszul, de hiába - van, amit csak ő tud elénekelni, nem azért mert hazánk legképzettebb énekese, hanem mert ilyen hangja másnak nincs, ez van: adottság, í­gy aztán, ha lila álmokat, fájdalmas vágyódást, grunge-tripet vagy mi egyebet akarunk, Kowa a mi emberünk. Még inkább: mindenki embere, közönség kedvenc, ha tetszik, ha nem, és frontember, abból is a hiperaktí­v fajta, még messze a nyugdí­jhatár, tornászott is rendesen, felállva a hangfalakra, majd leguggolva, elbújva azok mögé. Valami ilyesmi lehet az a rendkí­vül sokat emlegetett pszichedélia hullámzása, vagyis a hullámzás képlete, fel-le, oda-vissza, mint a gumiszobában, tiszta őrület, csakúgy, mint az Ezüstkötet-es kezdés. Ne hidd el, majd a falhoz tapasztó Levél és a kereszt, csak hát mozdulni nem lehetett, í­gy csak a póló tapadt, az izzadságtól, szorosan, mindenkihez; ekkor még nem kapizsgáltuk a pszichedéliát, hiszen az azért mégiscsak a Trouble vagy még inkább egy kis "fehér nyulas" hippi zene, ami bakelitről szól, tűzforró nyári délutánon vagy estén, ma már sajnos, csak DVD-ről, örökifjú amerikai fiatalok társaságában. Néha az volt az érzésem, hogy Kowa inkább nosztalgiával túlfűtve beszél a régi, no meg szép időkről, kreativitás-robbanásokról, dalszövegbe fagyasztott drogos ví­ziókról; persze lehet csak én vagyok naiv, és ez szimplán azóta berögződött marketing-szöveg, profil-meghatározás, maguknak és a közönségnek, de nincs is ezzel baj, azért a dalok egy részére rá lehet húzni, mint pl. az Élek még c. ősrégi gyöngyszemre, már ha éppenséggel elszállásról, lebegésről, transzformációról van szó. Ez a nyitóhármas aztán égetett rendesen, kitörölhetetlenül, a memóriába, hangjegy-nyomokat, főként a rendkí­vül erős vokál-teljesí­tménynek köszönhetően: mivé is lenne ez a zenekar Csányi Szabolcs és Fehérvári Attila felváltott vokál-segí­tsége nélkül, pláne, ha egyszerre nyomják, mindhárman Kowával, na, az már aztán tényleg, legalábbis a hazai, de mindenképpen a mennyországnak a kapuja (vagy kertje?). Azért tudták anno, hogy mitől döglik a hmm, légy vagy ember, mindegy, később úgyis zombi lesz-lett belőle, biztos mosolyogtak, amikor a Fekete-kék transzcendens-himnusza után berakták a Szabadlábon rádió-slágerét. A Gyönyörű zombi már inkább a Kowa meg a Vega-féle popkultúra-ikonlét egyik útjelző táblája; ez a rappelés sose fogott meg, lehangolt gitárokkal, inkább "skippelnék", ha lehetne, í­gy inkább figyelem a zenészeket, mennyire és hogyan tudnak - nagyon, csak ez itt most nem jön ki (a dalszövegről nem is beszélve...), nem is baj, hogy visszaugrunk '97-be, Álomföldére, kis punkos szabadság, és frappáns gitártekerések, azért az igazi show-ra még kellett várni, mert pár instrumentális blokk is befért a programba, Csányiék pedig megmutatták, hogy nem a levegőbe beszéltek, tudják, hogyan is kell nyúzni azokat a gitárokat. Beszélni aztán tudnak, nemcsak Kowa átkötő szövegeit értve ezalatt, amiben fejtegette, hogy azért még szokni kell kissé ezt a visszatérést, í­gy három év után; szerencsére ez a zenei teljesí­tményen nem látszott, pláne, amikor átváltottak a hobbiból fülmászó dallamok nyelvére, és meghozták az Esőnapot, hogy aztán a testem, igen, a lelkemé lehessen, szí­vemből szóltál, mondhatnánk, valami ilyesmi az, amit csak olyan unalmas nevekkel illetnek, hogy maradandó koncertélmény. Az időutazás is folytatódott, nemcsak vissza a grunge-rockos '90-es évekbe, hanem számonként oda-vissza, most éppen a V.V.V.-re, szégyellem magam, de megint ugrattam volna, hiába, semmi sem lehet tökéletes, de amikor megszólalt A kép, azt gondoltam, hogy de, mégis, lehet, ámen; megint az a csodás vokál, hja, amikor Kowa még azokat a bájosan szürreális szövegeket ontotta magából, igen, akkor rögtön lehetett érezni - de még most is! - Kowa parancsszavát: "Kötelező a pszichedelikus hangulat!" "Volt egy kapuja a dolgoknak, hihetetlen, de fel lehet szabadí­tani az ajtókat józanul is" - valahogy í­gy hangzik a mai álláspont, mi is kibékülünk vele, mégiscsak komfortosabb, csakúgy, mint a Maya-sláger, jó is az. Csányiék majd' minden albumukat végigzongorázták, 3-4-5 számot, ahogy jött, mindegyikről, kivéve az elsőről és az utolsóról. Hogy A szí­v diktálról miért nem, azt talán mindenki érti, hogy az elsőről miért, azt sajnos én nem, pedig ha már sláger, és nem szégyellik azt a kis punkos í­zt, akkor aztán egy Nagy Köpést igazán, mert annak aztán van buli hangulata, bepréselhettek volna. Sebaj, azért pár Csányi-riff, és máris felejtünk, persze nem a gitárjátékot, mert az, hmm, lenyűgöző, meg ahogy a basszus az előtérben dübörög, természetesen nem a koncert elejétől, mert hát hangosí­tási gebasz nélkül nem koncert a magyar koncert; azt a pár kellemetlen pillanatot felejtjük, ami ebből fakadt, meg hát a külvilágot, pláne az olyan - őszintén és egyszerűen! - laza rock himnuszok hallatán, mint az Óz és a csodák temploma. És ami nélkül nem lehet Black-out koncert: Legyen!, de még mennyire, és hányszor, régi-hullámzó dallamok és az új-Black-out "közérthetőbb", populáris oldalának tökéletes kombinációja, no meg vérprofi invitáció egy lélekutazásra, ha már Kowa valami ilyesmit szeretne abszolválni. Gát- és határszaggató sláger, utána még egy kis instrumentális intermezzo is belefért, ha már í­gy felszabadult mindenki, néhanapján Attila és Szabolcs is átnézett egymás oldalára gitározni, persze ez ritka volt, ők a saját posztjukon, saját mikrofonjuk - mert szükségük volt rá, hálistennek - előtt lelkesültek, és énekeltek ők is izzadtra magukat velünk, a kapcsolatot úgyis tartotta Kowalsky, mind a közönséggel, mind a tagokkal, felnézett rájuk, lentről is, meg egyébként is, "átjött" a kölcsönös tisztelet és öröm, ami a zenélésből fakadt. Nincs mese, a régi-új Black-out a válasz a sokat feltett kérdésre: van-e más népszerű, befogadható zenekar itthon a Tankcsapdán kí­vül? Van hát, sőt, a szí­nvonal nemzetközi, a produkció viszont í­zig-vérig magyar, jó értelemben, mert ide azért kell a Tejfehér csendhez hasonló szövegvilág is, hogy fejest ugorjunk, hisz van - és volt a koncerten is - underground grunge-eposz (Jég), és rádióbarát, belülről melengető, igaz, iróniába pácolt, ám mégis optimista megasláger (Ma...), és persze minden, ami közte van, és Szabadlábon szaladgál: hoppá, mit ad isten, egy újabb sláger, van belőle bőven, nem kell fukarkodni vele. Nem maradhatott hát egy ajak se néma, a mélyen tisztelt publikum se szerénykedett a boldogsággal, és annak kimutatásával. Örvendjetek hát, pláne, hogy a ráadást is megduplázták, sorban jöttek az elmaradhatatlan dalok, galopp, indulj a lábban - imádkozzuk vissza azt a rekedtséget Kowa hangjába, a Fekete-kék közepébe. Nohát: szervusz, katarzis. Lementek, majd visszajöttek, szokás szerint, de megismételték még egyszer, minthogy a ráadás még elvileg, valamikor, a meglepetésről szólt, csak az mára kikopott, és alapkövetelmény lett, formalitás, amit meg kell tölteni élettel, ezért legjobb, ha duplázzuk; mondjuk egy kis fricskával együtt, lassú számot a Spirálra, és mindenki gyönyörködhetett a hungarikum-unikumban, a körútban. Zárásként, í­gy 2 óra 10 perc körüli játékidővel a Zöld kedd szólt, ha már lágyultunk, talán egy Vivien még jobbat ütött volna, de aki telhetetlen, az majd kiélheti ez irányú vágyait a következő koncerteken: azon a bizonyos haton. Mi csak remélhetjük, hogy a zenésznégyes is érezte azt, ami a küzdőtéren egyértelmű volt és közhelyszámba ment: a szimpla felszabadultságot, fent pedig az örömzenélést. Hányszor í­rhatjuk le ezt egy magyar koncert kapcsán? És nem, nem túlzok. Becsszó. Csak reklámszlogenekben lehet beszélni a Black-out teljesí­tményéről, azt pedig, a tisztesség kedvéért, inkább hanyagoljuk. Maradjunk annyiban, ha ők is akarják, akkor legyen: Magyarország legpszichedelikusabb bandája "visszatért"! Setlist: Ne hidd el! / Levél és kereszt / Élek még / Gyönyörű zombi / Álmok / Esőnap / V.V.V. / A kép / Régi dal / Kert / Maya / Óz és a csodák temploma / Legyen! / Tejfehér csend / Jég / Még egyszer / Ma... / Szabadlábon / Ami vagy / Néma ajkak / Ragadozó / Ha vége /// Tetovált sorszám / Fekete-kék / Spirál /// A körúton / Zöld kedd Szöveg és a képek: Tomka Köszönet a lehetőségért a HammerWorldnek! (És reméljük, rendesen forogtak azok a kamerák, és viszontláthatjuk a visszatérő örömkoncertet digitális formában is!)