Minden jó, ha jó a vége: Sebastian Bach, Joystix, 2009.12.15., Diesel

írta MMarton88 | 2009.12.18.

A 2009-es év végi listám szinte minden kategóriájában kialakult már a végleges sorrend december elejére, ám az év koncertje rublikát nyitva hagytam. Jó eséllyel pályázott az év végén megrendezett Winger, illetve Bach buli, hogy bekerüljön a mezőnybe, ezért tartogattam nekik a helyet. Sajnos Wingerék a pocsék hangzás miatt nem nagyon tudtak beleszólni a versengésbe, ám a szőke kanadai énekes úgy döntött, hogy felteszi az idény végére a pontot csapatával. Ám mielőtt elkezdeném részletezni Sebastian úrfi szenzációs produkcióját, pár sorban szólnék az előzenekarról, akik ezen az estén a The Joystix voltak. A már négy és fél éves múltra visszatekintő hazai csapatról korábban még nem hallottam, a kií­rt, 8 órás kezdési időponthoz képest egy bő tí­z perces késéssel indult műsoruk, az akkor még nem túl népes közönség pedig kí­váncsian várta, hogy mire lesznek képesek. Egy nyolc tételből álló, fél órás programot kaptunk, nagyon rövid átkötő szövegekkel. A banda, némi punkos beütéssel igyekszik hozni a nem túl rafkós rock 'n roll témákat. Nótáik számomra nem tűntek túlságosan fogósnak, ám í­gy előzenekarként abszolút becsületes, vállalható produkcióval álltak elő. Hozták a műfajhoz kötődő panelokat, a laza dallamokat, ám egy picit melodikusabb megközelí­tést, fülbe mászóbb refréneket, hangányival több ötletességet el tudnék tőlük viselni. Szí­npadi mozgás terén eléggé takarékra vették a srácok a lángot, bár Marton Zoli basszer figurái feldobták a produkciót. Igazából egy dalban éreztem picit nagyobb potenciált, a Seasonsben, ez meg is maradt a fejemben, illetve meg kell még emlí­tenem, hogy egy feldolgozással zártak, a The Hellacopterstől hallhattuk a (Gotta Get Some Action) Now!-t. Nem fogtam padlót tőlük, de előzenekarnak nem hiszem, hogy rossz választás volt a csapat. A kezdetben nem túl lelkes közönséget a produktum végére sikerült picit felmelegí­teniük. Setlist: 1. Powerdrive 2. Right Now 3. Rocket Ride 4. Jet Black 5. Medicine Man 6. Seasons 7. Temptation 8. Gotta Get Some Action Now Elárulom, előzetesen féltem ettől a koncerttől. Bach legutóbb ugyebár 2004-ben tette nálunk tiszteletét, akkor sajnos nem lehettem ott. Noha rengeteg pozití­v visszajelzést hallottam a buliról, bizony fanyalgókról is tudok, több barátom is mondta, hogy ne várjak nagy csodát az énekes csapatától. Ráadásul pár nappal a koncert előtt elszörnyedve láttam meg a december 11-ei finn buli setlistjét, ahol mindössze 9 dallal örvendeztette meg a publikumot a művész. (Később kiderült, hogy azért csak ennyivel, mert Alice Cooper előzenekaraként tette tiszteletét.) Szép számú néző sereglett össze a küzdőtéren, hogy valóban tűkön ülve hallgassa az új Guns 'N Roses lemezt, mielőtt negyed 10-kor elcsendesedett a felvezető muzsika, s elkezdődött a koncert, melyre í­gy az év végén elmondhatom, hogy 2009 legforróbb hangulatú klubbulija volt. Szí­npadra suhantak a zenészek, majd érkezett a szőke dalnok, és valósággal berobbant a deszkákra az Aerosmith legendás dalának feldolgozásával. A Back In The Saddle-el vette kezdetét a rock 'n roll őrület, s a publikum szinte azonnal megőrült. Ahol álltam, ott minden végig teljesen jól szólt, Bach pedig laza eleganciával csavarta az ujjai köré a megjelenteket. Hihetetlenül karizmatikus frontember, aki ezen az estén 120%-ot hozott. Mozgása, előadásmódja folyamatosan vonzotta a tekintetet, szokták mondani, hogy micsoda zenész/közönség közti energiaáramlás tud jellemez egy-egy bulit, hát ez most maradéktalanul teljesült. De nemcsak intenzí­v frontemberi tevékenysége, hanem roppant közvetlen stí­lusa is lenyűgözött mindenkit: Bach mester hangja még mindig remek. Nem tudom, hogy ki milyen elvárásokkal érkezett, én nem igazán bí­ztam abban, hogy a megfelelő minőségben képes lesz még tolmácsolni a klasszikusokat... hát a fenéket nem! Csak keresgéltem az államat hallván Sebastian sikolyait, jó, persze egy kis mismásolás időnként volt, de még í­gy is simán szenzációs volt, amit produkált, a helyenkénti eltéréseket a buli hangulata lazán elvitte a hátán. Hihetetlen, hogy micsoda produkcióra képes még mindig ez az ember, ha valamire lehet mondani, hogy profi, akkor Sebastian Bach teljesí­tményét minden tekintetben illethetjük ezzel a jelzővel. Bevallom őszintén, az első pár szám alatt nem is nagyon figyeltem a többi muzsikusra, olyannyira magával ragadtak a dalok, ám vétek lenne szó nélkül elmenni mellettük. Tökéletes kí­sérőbandának bizonyult a csapat, pontosan tudták, hogy hol a helyük, úgy maradtak relatí­ve a háttérben, hogy az alapok biztos hozatalán túl, azért a mozgásra, koreográfiára is bőven odafigyeltek. Úgy tudtak az énekes méltó partnerei lenni, hogy azért nem feledkeztek meg róla, ki is a főszereplő. A tekintetet leginkább talán Rob De Luca basszer vonzotta, ő mozgott Bach után a legtöbbet. Nekem a fickó már nyáron is szimpatikus volt, amikor az UFO tagjaként láttam, most újfent bizonyí­tott. Bierk mester egyik legizgalmasabb döntése volt bevenni a csapatba a mindössze 19 éves Nick Sterling gitárost, aki amúgy is szemtelenül fiatal életkorát csak tetézi azzal, hogy nem néz ki többnek 15-nél. Viszont, amit a hangszerén produkált, az szerintem nagyon is rendben volt. Kb. fele-fele arányban osztozott meg a szólókon a grimaszaival hódí­tó kopasz Johnny Chromaticcal, s szerintem mindkét bárdista remekül helyt állt. A fiatal srác szí­npadi rutinja mondjuk még láthatóan hiányzik (mindössze pár nappal korábban debütált a csapatban), ennek ellenére volt, amikor megpróbálta ő is kivenni a részét a bohóckodásból. Reméljük, hogy í­géretes karrier áll még előtte. Aki most egy picit kevésbé hí­vta fel magára a figyelmemet, az Bobby Jarzombek ütős volt, aki remekül hozta a témákat, ám a hátul elbújtatott dobcajgra a sok füst, illetve a többiek lehengerlő munkája végett csak ritkán tévedt a tekintetem. De véleményem szerint panasz az ő teljesí­tményét sem érheti. Már a kezdés elemi erővel tarolta le a megjelent rock rajongókat, a Saddle után rögtön a Slave To The Grind/Big Guns duó érkezett a Skid Rowtól. Nehéz leí­rni, hogy micsoda hangulat uralkodott, de talán sok mindent elárul a tény, hogy Bach is alig akart hinni a fülének, hogy mennyire lelkes a hazai publikum, többször is hitetlenkedve nézett ránk. Tudta, hogy szeretjük őt, de hogy ennyire... A tavaszi Sabaton buli óta nem láttam zenészt, akit ilyen szinten meglepett, megörvendeztetett a hazai publikum. A lelkes fogadtatást pedig meg is hálálták, többek között azzal, hogy a világon először a magyar rockőrültek hallgathatták meg a mester egyik új dalát a készülő lemezről, a Take It Awayt. Fele-fele arányban oszlottak meg az első két Skid Row lemez klasszikusai, valamint a Bach szólómunkáját reprezentáló dalok, mégis érzésem szerint tökéletesen illeszkedett bele a Stuck Inside, a Bitchslap vagy a Stabbin' Daggers (csak az American Metalheadet hiányolom) az olyan klasszikusok közé, mint a Here I Am, a Piece Of Me, vagy az örök klasszikus 18 and Life. Utóbbi alatt abszolút megvolt a katarzis, hihetetlenül jól esett élőben meghallgatni a rockzene ezen gyöngyszemét is. Noha a program második felét a szólólemez dalai uralták, érzésem szerint a hangulat egy pillanatig sem hagyott alább, ahogy a banda produkciója sem. Erről mi sem tanúskodhatna jobban, mint hogy voltak olyan szerencsés leányzók, akik felállhattak/ülhettek Bachék mellé a szí­npadra, de az sem volt gyenge eresztés, amikor az énekes felállt oldalt az erősí­tőkre, hogy onnan bí­ztasson minket. Egy pillanat alatt elröppent az este, a totális tombolást kiváltó Monkey Business utáni You Don't Understand taktusaival már le is vonultak a zenészek. Persze a kitartó közönség még visszacsalta a fiúkat 3 ráadásra, a Tunnel Vision után érkezett jelen sorok í­rója számára a csúcspont. Az I Remember You megkapó dallamai alatt tényleg libabőrözött a hátam, ezt pedig csak egy dallal lehetett tovább fokozni, a Youth Gone Wilde-al (mely előtt azért jól leszerepeltünk angol nyelvtudás terén...). Nehéz is ehhez mit hozzátenni, másfél óra önfeledt rock 'n roll őrületben volt részünk, melynek zenész és rajongó egyaránt részese lehetett, nem véletlenül búcsúzott úgy az énekes, hogy viszlát 2010-ben! Jól érezték magukat a muzsikusok, jó volt látni a mosolyt az arcokon, bizony fergeteges bulit tartottak ezen az estén a Népligetben. A koncert után a türelmes rajongóknak lehetősége nyí­lt találkozni is a zenészekkel, mindenki abszolút jófej volt, szí­vesen beszélgettek, fotózkodtak, dedikáltak, Bach pedig egy hihetetlen fazon. Elárulta, hogy nagyon jól érezte magát már legutóbb is, ám a mostani buli szerinte még jobban sikerült. Noha először picit mérges volt, hogy a dedikálásra váró rajongók szét akarták őt szedni, miután mindenki megnyugodott, végtelenül kedves, barátságos volt, beszélgetett az emberekkel, viccelődött. Nem is értem, hogy egy ennyire szimpatikus ember, hogyan lehet jó barátja a legendásan bunkó Axl Rose-nak. A 2009-es év rettentő erősnek bizonyult idehaza koncertek terén. Gyaní­tom, hogy nem csak én vagyok az, akinek idén ez volt az utolsó bulija, ám a Bach In The Saddle turné budapesti állomása megkoronázta ezt az esztendőt, feltette a pontot az i-re. Szenzációs! Setlist: 1. Saddle 2. Slave To The Grind 3. Big Guns 4. Take It Away 5. Here I Am 6. Stuck Inside 7. Piece Of Me 8. 18 and Life 9. Bitchslap 10. Stabbin' Daggers 11. By Your Side 12. Monkey Business 13. You Don't Understand 14. Tunnel Vision 15. I Remember You 16. Youth Gone Wild MMarton88 Képek: CSLP Köszönet a Concertonak!