Lillian Axe: Sad Day On Planet Earth

írta Kotta | 2009.07.21.

Megjelenés: 2009

 

 

Kiadó: Blistering Records

Weblap: www.lillianaxe.com

Stílus: hard rock

Származás: USA

 

Zenészek
Derrick LeFevre - ének Steve Blaze - gitár, vokál, billentyűs hangszerek Eric Morris - basszusgitár Ken Koudelka - dobok Sam Poitevent - gitár
Dalcímek
1. Cocoon (instrumental) 2. MegaSlowFade 3. Jesus Wept 4. Ignite 5. The Grand Scale of Finality 6. Sad Day on Planet Earth 7. Hibernate 8. Within Your Reach 9. Down Below The Ocean 10. Blood Raining Down on Her Wings 11. Cold Day In Hell 12. Nocturnal Symphony 13. Divine 14. Kill Me Again 15. Fire, Blood, the Earth and Sea
Értékelés

A Lillian Axe szerintem egy tipikus fantom-csapat, már mindenki hallott róluk, de látni (ebben a kontextusban hallani) még senki sem látta (hallotta) őket. Na jó, ez nyilvánvaló túlzás, csak egy retorikai fogás részemről a figyelem felkeltése érdekében (hogy végigolvasd a teljes recenziót), de mint minden ilyesmi, plasztikusan képes megragadni a lényeget. Ami jelen esetben az, hogy ennek a bandának a kvázi kult státuszát mindenképpen - zenéjük minőségével szöges ellentétben álló - alacsony ismeretsége eredményezi. A zenekar a '80-as évek közepén alakult és ránézésre semmi sem különböztette meg őket az Amerikában éppen divatos haj-metál vonaltól. Zenei értelem véve azonban lényeges különbségek voltak: jóval nagyobb merí­téssel dolgoztak, mint kortársaik (valljuk be, a legtöbb stadion-rock csapat akkoriban többé-kevésbé ugyanazokat a frázisokat pufogtatta, legfeljebb a körí­tés volt más). A Steve Blaze gitáros/billentyűs/zeneszerző/zenekarvezető multi-talentum által vezetett csapat viszont sutba dobta a meglévő hard rock sablonokat és egyedi látásmóddal épí­tette fel zenéjét, melybe a NWOBHM riffek éppen úgy belefértek, mint mondjuk a musicales dalszerkezetek, dallamvilág. Legtöbbet szerintem a Def Leppard-tól tanultak, már ami a metalos gitárjáték és a már-már AOR-osan kidolgozott refrének, énektémák vegyí­tését illeti, de a komplexebb dalszerkezetek és a nyilvánvaló Queen-imádat miatt akár a korai Shadow Gallery is felhozható párhuzamként (azzal a különbséggel, hogy Axe-ék nemigen ragadtatják magukat hosszas hangszeres szólókra, instrumentális betétekre). A teátrális, rock-operás jelleg miatt egyébként a Rough Silk jobb pillanatai is eszünkbe juthatnak egy-egy Lillian Axe albumot hallgatva. A '88-ban megjelent első lemezük még nem volt akkora durranás. (Ebben valószí­nűleg komoly szerepet játszott a kiadói nyomás is, ami megpróbálta belepasszí­rozni őket a meglévő kategóriákba. Erre utal például, hogy a Ratt gitárosa lett az album a producere.) Az egy évvel később kiadott Love + War viszont ma már klasszikusnak számí­t. Még két stúdiólemezük jelent meg a '90-es évek elején, melyek folyamatos fejlődésről, letisztulásról tesznek tanulságot, majd a grunge hullám őket is elsodorta. '99-ben megjelent ugyan egy ritkaságokat tartalmazó korong, illetve 2002-ben egy koncertalbum, de teljes értékű produkcióval csak 2007-ben tértek vissza (sőt, ha jól tudom, még ezen is jócskán találhatóak régebben megí­rt, akkor kirostált számok). A Waters Rising-on új énekest is avattak, Derrik Le Fevre váltotta fel Ron Taylort. Teszem hozzá, tökéletesen pótolva a korábbi dalnokot. Ennek ellenére nem tudtam megkedvelni azt az albumot, nagyon sötétre, komolyra sikerült a come-back. Időnként már-már Evergrey-es mélységekbe merülünk vele, amit azért mégsem vár az ember fia egy alapvetően mégis csak hard rock zenekartól. Ráadásul, régi albumaikat újrahallgatva, manapság már nem okoz akkora revelációt a dallamok, a markáns gitárjáték és az elmélyültebb kompozí­ciók összeházasí­tása, mint 20 évvel ezelőtt, hiszen a melodikus prog. power szinte mindennapossá vált. Ezért kí­váncsian vártam, mit tudnak virí­tani ezúttal? Vajon releváns még a Lillian Axe 2009-ben? Lelövöm a poént: igen, de még mennyire hogy az! Ugyan ez a lemez sem egy habos torta, már a cí­méből is sejthetjük, hogy komoly mondanivaló kerül megfogalmazásra, a végkicsengése mégis jóval pozití­vabb, mint elődjéé. A riffek is szikárabb, mint valaha, időnként olyan érzésem van, mintha a Metal Church rögzí­tett volna egy teljes albumnyi hard rock sztenderdet a '70-es évek klasszikusaiból. És igen, még mindig tudnak olyan dallamokat, zenei megoldásokat belecsempészni a zenébe, ami egyedivé, különlegessé teszi őket. Na-gyon fi-nom! Egyszerűen elképzelni sem tudom, hogy a Hard Rock Magazin olvasói között akad olyan, aki nem talál élvezetes pillanatokat ezen az korongon! Ahogy azok a szinte popos refrének ráülnek az intelligens fémzenére, ezt í­gy csak ők tudják! A Lillian Axe gyakorlatilag elkészí­tette pályafutása legjobb albumát, a korábbi lemezeik kvintesszenciáját. 10 év múlva újra előveszem majd és adok rá egy tí­zest, addigra egészen biztosan klasszikussá érik! A Def Leppard már sosem fogja elkészí­teni a Pyromania kettőt, a Shadow Gallery sorsa kétesélyes Mike Baker halálát követően, Ferdy Doernberg pedig éppen azon fáradozik, hogy romba döntse a Rough Silk nimbuszát, úgyhogy ha minőségi melodikus metalra vágysz, a Sad Day On Planet Earth-nél jobb választás nemigen van!

Pontszám: 9

Legutóbbi hozzászólások