Suspyre: When Time Fades...

írta Hard Rock Magazin | 2009.04.26.

Megjelenés: 2008

Kiadó: Sensory Records

Weblap: www.sayitdigital.com/suspyre/

Stílus: progresszí­v metal

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

Ez még egy tavalyi album, de szeretném bemutatni nektek a zenekart, mert érdemes megismerkedni velük. A 2007-es, A Great Divine c. albumuk ugyanis nagyon betalált nálam. Nem csak úgy szimplán, mint jó lemez, ez annál sokkal több! Sikerült ugyanis az Images and Words, valamint az első Malmsteen mellé beférkőznie magát a megunhatatlan kategóriába. Így az összes telefonomon és mp3 lejátszómon őrzöm egy példányát, felkészülve az eshetőségre, hogy alkalmasint egyszer csak egy párhuzamos univerzumban találom magam. Nem csak azért, hogy elkeseredésemben néhányszor még meghallgathassam őket (mielőtt lemerülnek az elemek), de bárkivel is találkozom ott, ezek a remekművek segí­thetnek bizonyí­tani az emberi faj nagyszerűségét. Hátha í­gy életben hagynak.... Még egy kis kitérő, mielőtt rátérnénk a zenére. Lelkesedésemben rácsekkoltam a zenekarra a hí­res video megosztó portálon...., hát nem biztos, hogy kellett volna. A zene alapján istencsászároknak gondoltam őket, de kiderült, hogy totál antirokkerek. Tök átlagos, főiskolás kinézetű srácok nyomják pólóban és elnyűtt farmerben, amatőr felvételeken, élvezhetetlen minőségben. Tök illúzióromboló az egész, maradtam volna inkább boldog tudatlanságban! Nem azt akarom mondani, hogy az internet és az általa megnyí­lt lehetőségek nem nagyszerűek, hiszen e nélkül jó néhány remek produkció talán el sem jutna hozzánk, de azért valamit el is vesztettünk ezzel a nagy nyilvánossággal. A zenekar 2001-ben alakult New Jersey-ben, első lemezük 2005-ben jelent meg The Silvery Image cí­mmel. Ezt követte a már emlí­tett A Great Divine, amin oly nagyszerűen sikerült egységbe kovácsolniuk a zúzós riffeket a klasszikus zenei betétetekkel, a bonyolult ritmusokat és dalszerkezeteket a megjegyezhető dallamokkal. Ha valaki ebből a Symphony X-re asszociál, nem jár messze az igazságtól, a srácoknak mégis sikerült saját egyéniséget kialakí­tani, köszönhetően Gregg Rossetti multi-hangszeres zeneszerző-zseninek és a sokféle hangszernek, amit az albumon felvonultattak. Számomra a nagy kérdés í­gy az volt, hogy egy tökéletes lemez után merre indul a zenekar, meg tudják-e ugrani a saját maguk által igen magasra állí­tott lécet? Több metal, kevesebb progresszivitás - ez az első benyomás. Nem adja könnyen magát a mű, az biztos. Többször is neki kell futni, hogy értékei teljes pompájukban feltáruljanak. Mik is a Suspyre koktél összetevői? Először is a markáns riffek és a helyenként disszonáns gitárfutamok, melyek alapvetően felelősek a súlyos, komor hangvételért. A billentyűs hangszerek, a szokásos szinti-hangzáson túlmutatva, gyakran nagyzenekari betéteket, kórusokat hoznak, ezt szinesí­tik a jazzes elemek, szaxofon és térdhegedű szólók. Clay Barton Russel Allen stí­lusban hozza - kissé karcos hangon - a power metalos énektémákat. Időnként hörög is, mint az új Adagio lemezen, úgy látszik, most ez a divat. Összetett kompozí­ciók, amiket időnként egyszerűbb, akusztikus részek törnek meg, tesznek változatosabbá. A Suspyre nagy erénye, hogy mindezt úgy tudja egységbe gyúrni, hogy a lemez lendülete, acélos éle nem vész el. Brutális riffre érkező szaxiszóló - ez itt valahogy teljesen természetes. Az alapanyagok nem változtak tehát, ezúttal valahogy mégsem sikerült olyan elsőre ütős egyveleget összehozniuk, mint két évvel ezelőtt. Hangsúlyozom az elsőre szót, mert ha adsz időt az anyagnak, szép lassan belédissza magát ez a sűrű folyadék. A koncepció szerintem az lehetett, hogy egy letisztultabb, könnyebben befogadható lemezt készí­tenek ezúttal, ezt szerintem nem sikerült maradéktalanul megvalósí­taniuk. Pont, hogy súlyosabb, nehezen emészthető alkotás született. Mindazonáltal ez egy kiemelkedő szimfonikus-progresszí­v power metal album, a Suspyre pedig a stí­lus egyik nagy reménysége. Csak azokat a videókat tudnám feledni!

Pontszám: 8