Alestorm: Black Sails at Midnight

írta MMarton88 | 2009.04.25.

Megjelenés: 2009

Kiadó: Napalm

Weblap: www.myspace.com/alestorm

Stílus: "True Scottish Pirate Metal"

Származás: Skócia

Dalcímek

Értékelés

Lassan éjfélt üt az óra Port Royal kikötőjében. Az utcák sötétek, kihaltak, nem szí­vesen mászkál erre ilyenkor senki. Magányos alak biceg végig a főutcán. Fején a régi idők emlékére kalózsapka, ütött-kopott kabátja foltos, falába kopog az utca kövén. Nagyot sóhajt, majd megáll a Fekete Vitorlákhoz cí­mzett í­vó előtt. Belép. A már szebb napokat is látott kocsma mindig felidézi az ifjúságát. Jól ismeri a sarokban ténfergő vén ribancokat s a penészes falakon lógó képek is egy-egy régi kalandot juttatnak eszébe. Noha egykoron kincsre éhesen, bátran szelte a habokat, már csak néhány régi történetre, mesére futja az erejéből. Ezekre a kocsma vendégei csak legyinteni szoktak, de valahogy mindig összegyűlik néhány suhanc, akiket lenyűgöznek a régi, gyakran több helyen kiszí­nezett sztorik. Ma nem távoli szigetek nőiről, elrejtett kincsekről, vagy véres lázadásokról lesz szó, sokkal inkább a szórakozásról, zenélgetésről, táncról, mulatságokról. Kalózunk összegyűjti gondolatait, meghúzza imént kihozatott rumosüvegét majd belefog: -Sok bárkán megfordultam, s bizony a legjobb mókák mindig a rumtól áztatott éjszakák voltak idegen földek ivóiban, feslett lányokkal meg kártyával. De a hajón is el kellett szórakoztatnunk magunkat. A zenét mindig szerettük, í­gy nyugalmasabb éjszakákon, ha volt pár matróz, akik értettek valamilyen hangszerhez összegyűltek, aztán szórakoztatták a többieket. Az egyik legjobban összeverbuválódott társaság magukat Alestormnak nevezte. Mindig nótacsokrokat játszottak nekünk, az elsőt Captain Morgan's Revengenek hí­vták, s meg kell mondanom, hogy nagyon szerettem. Jóféle heavy/power metál zene volt az, sok egyedi í­zzel, s noha még voltak kisebb hibák, mindig szí­vesen hallgattam őket, mikor nekikezdtek. Aztán egyik este a pöttöm Dani odahí­vott magához és azt mondta "Meglátod, nagy dolgok vannak készülőben, nemsokára lecseréljük a repertoárt". Bizony mondom, í­gy is történt pár héttel később, s akkor aztán már igazán beleszerelmesedtünk a négy legény muzsikájába. Sikerült egy lépéssel feljebb lépniük, nemcsak zeneileg, de a dalaik minőségében is. Sokkal jobban elkezdték kihasználni a muzsikájukban rejlő lehetőségeket, zeneibbek lettek, gyakran még virtuóz szólókat is megejtettek! Ráadásul azon túl, hogy az egész hajó táncra perdült mikor rázendí­tettek, egyszerűen nem akartak kimenni a refrénjeik a fejünkből. Gyakran nappal is dúdolgattuk, rá-rá kezdtünk valamelyik slágerükre, mert abból aztán nem volt hiány a kis gyűjteményükben. Persze mindig a kalóz lét keserédes pillanatiról énekelt Cristopher, s noha eleinte majd ví­zbe fojtottuk annyira bántotta fülünket a hangja, megszoktuk, megszerettük, igaz velejét képezte muzsikájuknak. Érdekes módon sokan mondták a zenéjükre, hogy folkos, meg paganos, de én ezt igazán sosem értettem. Sem szövegileg, sem zeneileg, sem dallamvilágban nem találtam igaznak ezeket a kijelentéseket. Sokkal erőteljesebben jelentek meg a fúvós/szimfonikus elemek mint korábban, de fel-felcsendült a hegedű, valamint a kalóz élethez leginkább dukáló harmonika is. Ez azért megadta a kellő egyediséget, s bár a hegedű valóban csempészett egy kis folkos jelleget szó sem esett itt vikingekről, vagy népzenéről. Sokkal inkább heavy metalról, sőt még szimfopowert is kihallhattak a srácok dalamaiból a vájt fülűek. A nyitó The Quest kezdését még a Rhapsody néven ismerté vált muzsikusbrigád is megirigyelhette volna, de megszólalt a harmonika és magával hozta azt a bizonyos kalózos í­zt. Földbedöngölő, gyors nóta, dallamos, könnyen megjegyezhető refrénnel, imádtuk. Felhúztuk a Jolly Rogert és máris táncra perdülhetett mindenki. Soha rosszabb indí­tást! A következő nóta az oly hí­res fenevadról, a Leviathanról szólt, legendáit mi is jól ismertük. Korábban már hallhattuk tőlük egyszer egyszer a dalt, s legalább olyan jó volt, mint az őt megelőző. Itt is voltak szimfonikus részek, meg együtt kiabálható refrén. A That Famous Ol' Spiced alatt nyúlhattunk a söröskriglikért, rumosüvegekért, egy jó kedvű ivónóta. A vége felé pedig picit lassult a tempó, egymásba karoltunk körben állva, sok a harmonika és sí­p dallama alatt énekelhettünk és ihattunk kedvünkre. A nagy kedvencem mégsem ez a szám volt, hanem a következő, a Keelhauled. Ha témában nem is, zeneileg ez volt a táncolós/rumvedelő dal! Aki erre nem szökkent talpra, annak nem csak a lába, de a töke is fából volt! Mindenki ugrált, kurjongatott. A nyitó, finom hegedűszó után Cristoph az asztalra pattant s onnan mesélte el a kapitányt felbosszantó matróz történetet, akit alaposan móresre taní­tottunk. Még a legsötétebb napokban is, ha meghallottuk a dalt, kitört a jókedv és a móka. A To The End Of Our Days viszont egy másik oldalról világí­totta meg kalóz létünk. Egy lassú, szép vallomás volt az életünkről, egymásra utaltságunkról, a sorsunkról. A zene hasonlí­tott a korábbról már ismert Nancyről szóló szerzeményre, de ez még jobbra, szebbre sikerült. Bizony, mikor ez szólt mind mélyen a szí­vünkbe néztünk, a felcsendülő orgona és gyönyörű hangú billentyűs hangszerek pedig mocskos lelkünkbe nem egyszer fájdalmasan hasí­tottak. A Black Sails At Midnight volt a legmarconább, legdurvább tétel, de még mindig ugyanolyan kifogástalan, tökéletesen jó, mint az eddigiek. Megint együtt üvölthettük a visszatérő sorokat, melyek különösen jól szóltak a közben hallható kiállások miatt. Ez is hamar a kedvencünké vált. Akinek nem lett volna eddig elég a rengeteg billentyű és gitárszóló, az a No Quarternek örülhetett, amiben nem hallhattunk éneket. Ráadásul a Karib Tengeren oly ismerős dallamok is visszaköszöntek itt! A derék matrózok a végére két kicsit gyengébb nótát hagytak nekünk. A Pirate Song és a Chronicles Of Vengance is remek dalok, de picit talán laposabbak, kevésbé ütősek, mint az addigiak. Még í­gy is nagyon szerettük őket. Minden jó, ha a vége jó, a vége pedig itt a Wolves Of The Sea. Korábban már hallottuk ezt a nótát, más földek matrózaitól. Ők Pirates Of The Seanek nevezték magukat, de kalózok helyett csak bohóckodó hűbelebalázsoknak hí­vnám őket meg a csapnivaló muzsikájukat. Szerencsére a mi legényeink egy keserédes, de alapvetően vidám, táncolós, együtt kurjongatós dalt faragtak belőle! A zászlónk magasan lobogott, s gyakran a kapitány is megjelent, hogy velünk énekelje az "Ars Poeticáját" a kalóz létnek! Újból előkerültek a rumosüvegek, egymásba karoltunk, énekeltünk, ugráltunk, táncoltunk! Hamar belopta magát ez a dal is az ember fülébe és szí­vébe, sokunknál nagy kedvenc lett, tökéletes lezárása volt egy tökéletes dalgyűjteménynek -Itt hősünk abbahagyja a beszédet. Rumosüvege kiürült, vizenyős szemével pedig a távolba réved. Eszébe jutnak a régi dallamok, ezek pedig visszarepí­tik a fiatalságba. Lelke elhagyja a kocsma falait s miközben fülében cseng a tenger farkasainak dala, ő újra ott áll fejkendőben, karddal a kezében a fekete vitorlás hajó árbocán, hosszú haját fújja a szél s a fogai közt csak egy szót mormol: Alestorm

Pontszám: 9