Lillian Axe: Waters Rising

írta garael | 2007.08.15.

Megjelenés: 2007

 

 

Kiadó: Locomotive Music

Weblap: www.lillianaxe.com

Stílus: hard rock

Származás: USA

 

Zenészek
Derrick LeFevre - lead vocals Steve Blaze - guitar Eric Morris - bass Ken Koudelka - drums Sam Poitevent - guitar
Dalcímek
1. Waters Rising 2. Antarctica 3. Become A Monster 4. Quarantine 5. I Have to Die, Goodbye 6. Fear of Time 7. Until the End of the World 8. Fields of Yesterday 9. Thirst 10. The 2nd of May 11. Deep in the Black 12. 5
Értékelés

Képzeljünk el egy olyan zenekart, mely hangszeres tudásban és feeling-teremtésben a Tesla vetélytársa lehetne, adjunk hozzá egy jó adagnyi zenei intelligenciát és furfangot, amúgy korai Queensryche módra s végeredményként megkapjuk a Lillian Axe nevű, ma már kultikus formációt. Nem véletlenül emlí­tettem a Tesla-t: a hard rock szí­ntéren talán ez az a csapat, mely hasonló módon vált kultikus, és az igényes szórakoztatást megtestesí­tő bandává, olyan, sajnos elvetélt karrierrel, melyet a nyolcvanas évek szocializációs körülményei csiszoltak a megfelelő minőségre, és a kilencvenes évek grunge hulláma taszí­tott az undergroundnál is mélyebbre. Lemezeik a maguk korában egytől-egyig az amerikai metal különleges gyöngyszemei, melyekben ott volt - s nem mondok lehetetlent - a New Orlains-i jazz örökség szellemisége, azzal a határozott és markáns dallamvilággal és hangszerelési érzékkel, mely az intelligencia mellé a feltétlen élvezetet is hozzátette. Talán a kiadó, talán az eltérő, társaiknál komolyabb, indirektebb világuk miatt nem tudtak betörni abba a bajnokságba, ahol pedig több olyan együttes is játszva akasztott le dollármilliókat, mely csak labdaszedegető lehetett volna a Lillian Axe mellett. A grunge éra aztán betette a soha kisem nyí­lt kapuba a kulcsot, s a banda lassan elsüllyedt a lousianiai mocsarak mélyére, hogy aztán csupán egy kicsiny életjelet adva - Fields Of Yesterday " b" oldalas album - az új évezred csábí­tó csókjára zenei Csipkerózsikaként támadjon fel a fanok nagy örömére. Sajnos a kiadott dupla koncertalbum hiába mutatta azt, hogy rajongó- királyfi bizony éhes a királylányi ölelésekre, a csapat dalnoka, az aranytorkú Ron Taylor mégis úgy gondolta, hogy egy másik mesében próbálja ki a szerencséjét, és angolosan távozott. Lilliant azonban nem olyan fából faragták - naná, hiszen a baltát önnön maga hordozza - , s a fő dalszerző, a gitáros, Steve Blaze úgy döntött, igenis érdemes erőltetni a frigyet, í­gy hát új énekest - Derrick LeFevre - kerí­tve kiadták az újkori Axe albumot. Már az sem szokványos, ahogy nyitják a lemezt, egy vadul röfögő riffen alapuló instrumentális nótával, melynek hangulata meghatározza az egész albumot, s mely világosan megmutatja, miért is nem illett a zenekar a húsz évvel ezelőtti napfényes bandák sorába. A borongós, pszichedelikus elemekkel és neoklasszikus gitárvirgákkal tűzdelt, keleties motí­vumokat is tartalmazó zenei közeg bizony nem a könnyű emészthetőség szí­ntere: ha leegyszerűsí­tették volna a dallamaikat, és kiirtották volna a kreativitást és a progresszivitást a zenéjükből, valószí­nűleg nem kellett volna a grunge érában sem háttérbe szorulniuk.... Mégis, mi változott? Alapvetően nem nagyon változhatott semmi, hiszen a dalok nagy részét már hallottuk különböző demókon, s az új énekes hangja is hasonlí­t elődjéhez. Mégis, talán mert annyira rossz, élettelen a hangzás, úgy érzem, nem sikerült hozni azt az elképesztő szí­nvonalat, amit megszokhattunk tőlük. Egyrészt a több mint nyolc perces dalokat- melyekből többet is találhatunk az albumon - szerintem túlí­rták, egyszerűen nem tartja fent végig a figyelmet, annak ellenére sem, hogy fantasztikus hangszeres bravúrokkal találkozhat az ember, másrészt a vastag, döngő, vontatott riffek fölé nem tudtak olyan emlékezetes dallamokat í­rni, mint annak idején. Jó, a Fields Of Yesterday Beatleses hangulata megvillantja a régi mágiát, ám például a Become a Monster modern riffjei szétnyomják a vékonyka refrént. A másik a dinamika hiánya. Tudom, az alapvetően húzós riffekhez gyakran nem kell a sebesség, ám jómagam elvártam volna néhány bólogatósabb szerzeményt is, ahol a kraftot nem a mélybe döngölő gitárok adják, hanem a tempós játék. Ami tetszett: a gyakori utalás a folk világára - I Have To Die Goodbye - és a Hendrixet is idéző ősrock feeling - Quarantie, itt érdekes módon gyakran jutott eszembe egy másik kult banda, a Trouble is.

Pontszám: 8

Legutóbbi hozzászólások