Biff Byford: School Of Hard Knocks

írta Bigfoot | 2020.03.04.

Megjelenés: 2020

 

 

Kiadó: Silver Lining Music

Weblap: https://biffbyford.com/

Stílus: folk/hard rock/heavy metal

Származás: Nagy Britannia

 

Zenészek

Biff Byford – ének, producer

Fredrik Åkesson – gitár
Christian 'Kicken' Lundqvist – dob
Gus Macricostas – basszusgitár
Phil Campbell – gitár (2)
Nick Barker – dob (4, 5)
Alex Holzwarth – dob (7)
Dave Kemp – szaxofon, billentyűs hangszerek (10)
Nibbs Carter – basszusgitár (4, 5)

Dalcímek

01. Welcome To The Show
02. School Of Hard Knocks
03. Inquisitor
04. The Pit And Pendulum
05. Worlds Collide
06. Pedal To The Metal
07. Hearts Of Steel
08. Throw Down The Sword
09. Me And You
10. Black And White

Értékelés

Nekem meglepő ez a lemez, noha régóta köztudott volt, hogy készül. Meglepődésem oka az, hogy Biff Byford annyira eggyé vált a Saxonnal, a zenekarnak oly ellentmondást nem tűrő módon ő adja a fazont, az arcot, tényleg elképzelhetetlen, hogy a banda nélküle is működjön. Ugyanakkor azt sem tudtam elképzelni, hogy szólóban mutassa meg magát. Kőkeményen viszi hátán a csapatot több mint negyven éve, két-három évenként megjelenik egy album, fittyet hányva a trendekre, hozva a jó öreg metalzenét.

Ennyi idő után, közel a hetvenhez Biff úgy gondolta, hogy itt az ideje egy kicsit kilépni a Saxon világából, hogy egyedül is megmutassa magát. Ez nem teljesen sikerült, mert itt van Nibs Carter a basszusgitárnál, de ő van a fókuszpontban. Az Opethből Fredrik Åkesson kezeli a gitárt, lehet, sokan meglepődnek, hogy ennyire más zenét játszik ezen az albumon.

A zene is más lett, sokkal szerteágazóbb, mint a Saxon zenéje. Olyan érzésem van, hogy a frontember minden olyan stílust, témát előhozott, ami fontos számára. Személyesre vette a figurát, magának csinálta a produkciót. Hard rock, metal, Simon & Garfunkel, Edgar Allan Poe – amit akarunk. Azzal nincs semmi baj, amikor egy lemez sokszínű, nem árt azért, ha egységes koncepcióval bír. De amikor felrúgjuk a koncepcionális elveinket, a produkció átlendül tarkabarkaságba: sajnos ilyet érzek az album hallgatása közben. Értem, hogy Biff érdeklődése számos irányba elkalandozik, ő egy nyitott, gondolkodó ember, aki magvas véleményt alkot a világról, ám ennyi különálló gondolatot, zenei elképzelést egy lemezre helyezni nem volt jó ötlet. Lehet, vaskalapos a szemléletem, számomra a rock esszenciája az egységes zenei elképzelés, koncepcionális szövegekkel.

A Welcome To The Show hard rockja az énekes őszinte életérzését meséli el rocker mivoltáról. A címadó már metalos zenei téma, a szöveg pedig a nem éppen felhőtlen fiatalságához nyúl vissza, megemlítve édesanyját, akit korán elveszített, és az iszákos, brutális apja is előkerül a szövegben. Aztán egy akusztikus gitárbontással előadott misztikus téma jön, az Inquisitor, ebben Biff Byford Poe ’A kút és az inga’ novellájából mond el egy részletet, majd a hasonló című dalt halljuk, ez egy középtempójú metalszerzemény, elmeséli ezt a nem éppen vidám történetet. A Worlds Collide, ahogy a címe is mutatja, mindennel összeütköző, mindent letaroló brutális metal sikálás, ám Byford mintha nem bírná hangilag ezt a mennydörgést. A Scarborough Fair egy tradicionális folkdal, leginkább a Simon & Garfunkel duóhoz köthető, itt meg azt érzem, hogy ez nem a hangjának való, erőlködik a magasabb részeknél, de az egész dal hangfekvése nagyon nem neki való. A Pedal To The Metal és a Hearts Of Steel ismét árulkodó címek, újra a metalvonalat hozzák, és a végére lelassul, ellágyul az egész. A következő két szerzemény, a Throw Down The Sword és a Me And You a lírai vonalat erősíti, míg a záró tételben, a Black And White-ban bár dörög az elektromos gitár egy idő után, ez is egy dallamosabb rocksláger.

Pontszám: 6.5

Legutóbbi hozzászólások