AOR Minifest: Hardline, Vice, Black Tiger – Dürer Kert, 2019. 12. 10.

A BS-ben remek formában játszó Deep Purple másnapjára is jutott program azoknak, akik ismerik a ’Double Eclipse’ lemezt, és tudják, hogy azon a Gioeli fivérek mellett olyan nagyágyúk játszottak, mint Neal Schon a Journeyből, Deen Castronovo (akkor még „csak”) a Bad Englishből és Todd Jensen David Lee Roth és Alice Cooper csapatából. Ez volt a Hardline, amely világsikert aratott a debütáló albummal, a Van Halennel és a Mr. Biggel turnézott, de a dicsőséges kezdetnek hamar vége lett, a legendás felállás szétszéledt, kiadójuk szerződést bontott. A második lemezre tíz évet kellett várni, amelyen – ne szépítsük – kevésbé volt erős a dalszerzőgárda, és egy teljesen megváltozott zenei közegben került kiadásra, amely nem kedvezett az ilyen stílusnak. A siker messze elmaradt a kezdetektől, azóta mérsékelt aktivitással működik a banda, hosszabb-rövidebb szünetek is becsúsztak, de idén új lemezzel jelentkeztek, melynek turnéja végre hazánkat is érintette. A legenda él, mindössze 27 évet kellett várni a ’Double Eclipse’ megjelenése óta.

Az ünnep előtti késő délutáni forgalom nem igazán volt az én oldalamon, úgyhogy szépen sikerült lekésni a hivatalos kezdést, de Olmützben – ahonnan az előzenekar Black Tiger származik – is hasonló lehet a decemberi helyzet, úgyhogy együttérzésből késtek ők is a starttal.

A banda három magánkiadású EP után tavaly jelentette meg első lemezét a ’80-as évek legjobb AOR-melodic rock hagyományait követve, melynek az a Mario Percudani a producere, aki jelenleg a Hardline gitárosa. Megvan az összekötő szál, ami elhozta őket Budapestre.

Bár a fotósokon kívül jóformán csak a csapatot elkísérő cseh rajongók, meg mi páran alkottuk a gyér tömeget a színpad előtt, azért nagyon lelkesen elkezdték a műsort, és az rögtön lejött, hogy ezek tudnak zenét írni! Határozottan a Seventh Keyt idézték a gazdag dallamok, a háromszólamú kórus és a nagyon szépen, tisztán szóló gitár. Kis huncutkodás azért történt, mert billentyűs nem volt a csapatban, egy kis klimpírozás viszont hallatszott időnként. Azt a digitális mindenit!

Eljátszották két dal híján az egész új lemezt, meg a 2012-es Promised Landet, ami hivatalosan sehol sem jelent meg, a közönség meg vette a lapot. A színpadi rutin még nem az igazi, de az odaadás, ahogy játszottak annak a néhány embernek, az mindent pótolt, és utólag bánom, hogy nem vettem meg a CD-jüket. Marad a Spotify...

She’s A Liar / Life Is A Game / Who Is To Blame / Don’t Leave Me / Promised Land / Reason To Live / Never Too Late / Solitary Man / Against The Grain

Másodikként a bajor Vice lépett a színpadra. Na, az ő színpadi rutinjukkal a világon semmi baj nem volt, ami nem véletlen, hiszen a banda 1987-ben alakult, megjelent két albumuk a német Ariolánál, majd picike szünetet tartottak és 2017-ben adták ki a harmadikat, idén pedig a negyediket ’3 Fingers Up’ címmel.

Bár sokkal komolyabban tolták a show-t a Black Tigernél és szántották a színpadot funkos beütésű party rock zenéjükkel, kevésbé volt őszinte a produkció. Ha nem hasonlítgatok senkit senkihez, akkor viszont nem sok kötekedésre adtak okot, mert jól kommunikáltak a közönséggel, ment a csordavokálozás négy szólamban, tökéletes kiejtéssel a „köszönöm+egészségedre”, a Back Street Boys basztatása a Get Downnal.

Egy régebbi nyilatkozatuk szerint ők találták ki a happy metal műfajt, ami nem biztos, hogy megállja a helyét, de az biztos, hogy lendületes, derűs rockmuzsikát nyomtak. Egészen jól szórakoztam, csak a dob szólhatott volna normálisan. Eljátszották az új album nótáinak majdnem a felét, két számot a ’88-as debütáló lemezről, hármat a harmadikról, a ’90-es másodikról viszont egyet sem. Biztosan annyira rosszul sikerült, hogy az volt a 27 éves szünet oka.

I Hate Myself For Loving You / Turn It Up / Hot Summer Night Party / Dirty Mind / License To Rock / Open Eyes / 3 Fingers Up / Shitty Shituation / Made 4 Pleasure / Fuck U  

Miközben a Vice molinót lekapták, szétnéztem a 150 főre duzzadt „tömegnyomorban”. Kár, hogy az ilyen színvonalas zenére csak ennyi ember kíváncsi, sajnos nem divatos ma az ilyesmi. Viszont érdekes volt látni, hogy nagyjából kétféle emberből állt a közönség. Az egyik, aki megvette az első albumot és azóta is abból az élményből él, a másik a fiatal Spotify-generáció, akikhez a streaming elterjedése hozta közel az ilyen zenét. Lehet, hogy felületes megállapítás, de így látom.

21:31-kor az új lemez nyitódalával kezdett a Hardline, „finally we are here”, és hát egy másik zenei nagyságrend szólalt meg, ne mosdassuk a végtelenségig az előzenekarokat. Nekik bezzeg tudott jól szólni a dobcájg, igaz, hogy az „I FUCKIN’ HATE DRUMMERS” feliratú trikót viselő Marco Di Salvia olyan irgalmatlanul csépelte, hogy valószínűnek látszott a dobbőrcsere perceken belül.

Üdítő látványt és kiváló játékot nyújtott a dögös Anna Portalupi, és ha már a bemutatásnál tartunk, essen szó az apró termetű Alessandro Del Vecchio billentyűs-énekesről, akinek csak a termete apró, a hangja nem, és rengeteg formációban játszott már – főleg a Frontiers Records háza táján –, 2011-ben csatlakozott a Hardline csapatához, azóta ő a formáció másik zenei agya.

Kapott is egy szólóblokkra lehetőséget a koncert közepén, remekül teljesítette a feladatot. Az egyik zenei agy pedig Johnny Gioeli, ő az egyetlen, aki megmaradt az alapító tagok közül, és ő vitte a hátán a show-t, ami rendben is volt így. A hangja a régi, a hülyéskedései ültek, megtudtuk, hogy mivel ma kedd van, holnap úgyse kell senkinek menni dolgozni, tehát leccparti!

Meg azt is elmondta, hogy már csak öt állomás van hátra a turnéból, aztán boldog ünnepeket, meg a basszer Anna is szokott fingani, valamint csak két bugyit hozott a turnéra, és ezeket néha kifordítja. A közönség meg vevő volt erre is, meg a komoly dolgokra is, amit például néhai édesapjáról mesélt az In The Hands Of Time előtt. Ebből nagy közönségénekeltetés és gitárszóló kerekedett Neal Schon stílusában. Igen, Percudani határozottan így játszik, ami nem hátrány az előzmények ismeretében, igaz, hogy Paul Gilbert custom pengetőt használ hozzá.

A műsor természetesen a ’Double Eclipse’ nagyobbik felére épült, mellette elhangzott három dal az új ’Life’ lemezről, egy a ’Danger Zone’-ról és kettő a ’Human Nature’-ről, a ’II’ és a ’Leaving The End Open’ mindenestől kimaradt, aminek alighanem oka van.

Hiába voltunk kevesen, a közönség remek volt, láthatóan átragadt a hangulat a színpadra, örömmel játszotta a Hardline nagy dallamait, Gioeli szavai nagyon találóak voltak: „real live show you deserve”. Tényleg az volt, valódi zene valódi hangszerekkel, azoknak, akik kiérdemelték: mi, a közönség. Az se tűnt fel, hogy a ráadásnak tervezett két utolsó dalhoz le se vonultak…

Place To Call Home / Taking Me Down / Dr. Love / Take A Chance / Where Will We Go From Here / Page Of Your Life / Life’s A Bitch / In The Hands Of Time / Take You Home / Everything / Hot Cherie / Fever Dreams / Rhythm From A Red Car

Szöveg: Dzsó
Képek: Savafan
Videók: Black Tiger+Vice YouTube-csatorna, Balázs Adrienn
Köszönet a Livesoundnak!
További képek ITT