Kis csapat, nagy bajusszal: Mustasch, Motorjesus, Dynamite – Dürer Kert, 2019. 11. 17.

írta Adamwarlock | 2019.11.27.

Előfordul, hogy nem kell semmilyen hatalmas körítés, széles lelátó, színes-szagos látványelem, vagy éppen egy belvárosi lakás méretű színpad a rock ’n’ roll világának átéléséhez. Sőt, az én személyes véleményem az, hogy a legjobb bulik nem a nagy fesztiválok vagy arénák deszkáin születnek, hanem a kis klubokban, ahol harapni lehet a füstöt és érezni a fellépők szagát auráját. Valahogy viszont azt látom a rockzenei világban, hogy egyre inkább eltűnőben van a klubélet, ami a ’90-es években oly hangos volt, még kishazánkban is.

 

 

Szerencsére vannak olyan bandák, mint a svéd Mustasch, akik a színpadon leszakítják a fejedet helyéről, és szerencsére (bár a pénztárcájukat tekintve valószínűleg balszerencséjükre inkább) nem jutottak el arra a szintre, hogy a klubok világát maguk mögött hagyják. Pedig a csapat egyértelműen rászolgált a világhírre, de talán saját döntés alapján, megmaradtak egy kissé maguknak való, kompromisszumokat kevésbé vállaló, ugyanakkor rendkívül energikus formációnak. Döngő gitárok, szögegyszerű dobképletek, grandiózus dallamok és jó értelemben vett őrültség jellemzi őket, miközben a stúdióban egyaránt elsőosztályú munkát végeznek.

Egy valami biztos, hogy a Dürer Kert színpada aztán visszaadta a régi klubkoncertek hangulatát. Egy fél küzdőteret foghíjasan megtelítő tömeg igazán lelkes volt már a fél órát játszó, Dynamite elnevezésű – néhol AC/DC elemeket felvonultató – banda koncertje alatt és a hangulat csak fokozódott a német Motorjesus hallattán, akik irgalmatlanul vaskos gitárhangzást rittyentettek a száraz fákra, és nagyon menő groove-okat toltak a dobok alá. Sajnos én hamar elvesztettem irántuk az érdeklődésemet, mert a kezdeti benga belépő után rá kellett ébrednem, hogy – hangzás terén ugyan igen, de – dalszerzésben nincsenek éppen a topon: az előadás elég egysíkú volt. Kis átszerelés és olyan öt-hat intro dal után következett a „méjn ivent ov di ívning”, és a sportautó kerekekkel díszített dobok elé bemasírozott a svéd sztárcsapat. Nem teketóriáztak sokat, a Tritonus / Heresy Blasphemy című állandó nyitóetűd után a göteborgi fiúk egyből a legelső slágerükkel, a Down In Black­­kel nyitottak, amire a közönség azonnal tótágast állt. A sodró riffű tempós dal után pedig a szintén korai gigasláger, a Mine következett, amire már valósággal tombolt a publikum. Csak azért, hogy nehogy alább hagyjanak a kedélyek, a két – inkább visszatapsoláshoz illő – nótát a tavalyi ’Silent Killer’ album ékköve, a menetelős Libertá és a Lawbreaker követte a maga feledhetetlen refrénjével.

Itt érdemes megemlíteni, hogy a Mustasch zenéje a súlyos riffek mellett valami brutálisan fülbemászó dallamokkal operál. A Lawbreaker ennek talán legeklatánsabb példája. Ezt a dalt a teljes közönség fejből tudta, olyan orbitális sláger, ami egy olyan refrén köré épül, amit ha csak egyszer hallasz, utána még hetekig dúdolod a postán, az utcán, a bankban, a munkahelyeden és ha szerencséd van, Mustasch-koncerten is. Mert ehhez biza szerencse kell. Ez a vasárnap esti kis szeánsz volt, ugyanis a banda első magyarországi koncertje, és én olyan hű de nagy kilátást nem látok arra, hogy a közeljövőben többször forduljanak meg nálunk (de ne legyen igazam), mert a svéd együttes leginkább északon szokott turnézni, és esetleg a német nyelvterületeket veszik még be körútjaikba. Kelet-európai állomás a magyar helyszínen kívül csak Krakkó volt, és tudtommal már ez is kettővel több, mint ami szokásos bajuszéknál.

A koncert pedig leginkább egy best of program volt, aminek a gerincét a tavalyi nagylemez és az olyan régi, inkább rockos slágerek adták, mint a Bring Me Everyone, a Dogwash vagy a Black City. A ’Sounds Like Hell, Looks Like Heaven’ – ’Thank You for the Demon’ – ’Testosterone’ albumhármas egyetlen dal kivételével teljesen kimaradt, de az éppen két napja megjelent ’Killing It For Life’ nagylemezről eltoltak két nótát a miheztartás végett.

Az egész show persze a kiváló hangzással és a fülbemászó dalokkal sem érne semmit, ha nem lenne a csapatnak egy elképesztő frontembere, aki a Ralf Gyllenhammar névre hallgat. A metalba oltott Freddie Mercuryt idéző orgánumú svéd énekes-gitárosra egyszerűen tapadtak a szemek. Hol haragos viking istenként bámult meredten a közönségre, hol unott fejjel bulizott a saját dalaira, mint aki csak otthon van, máskor meg a publikumot hergelte. Közben whiskyt vedelt és a közönséget is megkínálta. Aztán a szájából itatott egy nőt... utána meg egy férfit is... Tehát csinálta  show-t, sőt a végén a hölgyeknek engedte, hogy a pucér hasát simogassák, de mondjuk ezért a látványért pont nem mondok neki köszönetet.

A koncert végén visszatapsolásra nem maradt idő, úgyhogy a fiúk nem húzták az időt, csak hálájukat fejezték ki a magyar publikum felé és eltolták leghíresebb dalukat, a Double Nature-t. Ralf még a színpadon maradt egy kis magánshow erejéig, amikor is cigivel a szájában énekelt még egy felvételről szóló darabra. A koncert végén a banda minden tagja kijött a merch pultokhoz sörözni és beszélgetni a rajongókkal. Bárkinek aláírtak akármit, és teljesen kötetlenül beszélgettek a közönség bármelyik tagjával. Ezt nagyon szimpatikus vonásnak tartom. Ebből is látszik, hogy a Mustasch megmaradt egy őszinte bandának még akkor is, ha Wacken nagyszínpad és teltházas svéd sportcsarnokok után egy Dürer Kert színpadán kell fellépniük. Látszott az előadás és a közös sörözés közben is, hogy teljesen lazán, életmódként kezelik a rock ’n’ rollt, és mernek kicsik maradni, ami cseppet sem baj. Így legalább lesz miért klubokba járni.

Tritonus - Heresy Blasphemy / Down in Black / Mine / Libertà / Lawbreaker / Bring Me Everyone / Blood In, Blood Out / Thank You for the Demon / Dobszóló / Dogwash / Ransacker / I Hunt Alone / Barrage / Black City / Double Nature

 

Szerző: Adamwarlock
Fotók: Mustasch-Facebook & vSpectrum
Köszönet a lehetőségért a Concerto Musicnak!
A képek nem a budapesti koncerten készültek.

Legutóbbi hozzászólások