Egyértelműen „nem halott még”: Phil Collins – O2 Arena, Prága, 2019. 06. 25.

Nem gyakran írok zenei (vagy bármilyen jellegű) cikket, ez tény, de úgy tűnik, amikor mégis, az általában a Genesis univerzumhoz kötődik. Jó 6 évvel ezelőtt egy bécsi Steve Hackett-koncertet követően ragadtam pennát, és mivel annak apropóján eléggé belementem abba, hogy mit jelent számomra elsősorban a Genesis zenéje, annak nyomán pedig Phil Collins szólókarrierje és dalai is, talán még egyszer nem kell részleteznem. A lényeg, hogy komoly hatást gyakorolt rám gyermekkoromtól kezdve mindkét produkció, de mivel preferálom a rock műfaját, nekem mindig az anyazenekar lesz az első. Röviden – több kihagyott lehetőség után –, amikor megtudtam, hogy a hősöm még egy kört ráhúz az eredetileg is morbid módon ’Not Dead Yet’ (még nem vagyok halott) névre keresztelt turnéra ’Still Not Dead Yet’ (még mindig nem vagyok halott) néven, azt mondtam, ezt most már tényleg nem hagyhatom ki.

Az utóbbi években követtem az online tartalmakat, a korábbi turnéról és az aktuálisról is láttam felvételeket. A nehézkes visszatérés utáni fejlődés egyértelműen érezhető volt, de abszolút tudatában voltam annak, hogy ez a koncert egy rizikós vállalkozás lesz részemről.

Ha valaki nem lenne annyira képben, Phil Collins évek óta küzd egy gerinc, csípő / ideg problémával, aminek következtében az egyik fő fegyverétől, a dobolástól teljesen megfosztotta az élet. Emellett, mivel nem volt annyira aktív az elmúlt évtizedben, és mint a ’nagy generációból’ oly sokan, ő is 70 felé közelít, nem volt titok, hogy a hangja sem lesz olyan, mint 20, de akár 10 évvel ezelőtt. Így tehát lélekben fel kellett arra készülni, hogy az egykor a színpadi hiperaktivitásról, elképesztő humoráról, briliánsan stabil hangjáról és nem utolsó sorban – egy szerintem legtöbbször nem is igazán helyén értékelt – virtuóz dobolásáról ismert zenésztől most egy kicsit mást kell elvárni. Azt hiszem, ez nekem sikerült. Már-már túlzottan is, mert PC többnyire inkább pozitívan lepett meg az este folyamán.

A koncert előtt:

Miután bejutottam az O2 Arénába a kb. 40 fokos melegből, egyből megrohamoztam a merch pultot, ahol 30+ ezer forintnyi eurót kapásból ott is hagytam, de én már csak ilyen vagyok. Mentségemre legyen mondva, elég színvonalas volt a pólófelhozatal.

Ezt követően az álló jegyemhez illően lefáradtam a földalatti részbe, ahol egy elég nagy bár jellegű helyre bukkantam, ahol egyből vettem is egy korsó sört, mivel tudtam, hogy még van egy kellemes 30 perc kezdésig.

Ekkor jött egy érdekes momentum, amihez foghatót még ilyen eseményen nem láttam korábban. Az állójegyes vendégek számára fenntartott bárban – a föld alatt – alig 2 méterre tőlem megláttam, hogy Phil Collins élettársa és kisebbik fia, illetve még 4-5 bennfentes ember lazán iszogat. (Egy biztonsági őr 10 méterrel odébb álldogált egészen nyugodtan.) Nehéz volt felfogni, ez hogyan lehetséges, de ők sem zavartatták magukat, és látszólag a vendégek sem ismerték fel a VIP csapatot.

20:20 körül már bent is voltam, a koncert intrója pedig másodpercre pontosan elindult.

A műsor:

Against All Odds (Take A Look At Me Now) / Another Day In Paradise / Hang In Long Enough / Don't Lose My Number / Throwing It All Away / Follow You, Follow Me / I Missed Again / Who Said I Would / Separate Lives / Drum Trio / Something Happened On The Way To Heaven / You Know What I Mean / In The Air Tonight / You Can't Hurry Love / Dance Into The Light / Invisible Touch / Easy Lover / Sussudio /// Take Me Home

Nem akarom track-by-track lebontani a beszámolót, de egy-két dalra külön kitérek majd, most viszont inkább belevágok a közepébe.

A hangzás, ahogy egy ilyen produkciótól az elvárható, szerintem nagyon a helyén volt (a dob kifejezetten), az első 10 percben még persze kicsit húzogattak, tekergettek – valószínűleg a hangerőkön –, de számomra, aki az álló rész általában hátsó részlegében helyezkedtem el, nem okozott problémát mindent tisztán kihallani, bár olyan érzésem volt, hogy az ének talán egy kicsit halk a teljes hangképhez képest.

A zenekar javarészt a megszokott „régi arcokat” sorakoztatta fel, akiket a rajongók az elmúlt évtizedekből megszokhattak már a Genesis- és PC-koncertekről. Ott volt Daryl Stuermer (gitár), Leland Sklar (basszus), Ronnie Caryl (ritmusgitár), Brad Cole (billentyű), de Louis Conte perkás és Harry Kim (trombita), a rezesek vezetője is megmutatta magát, a doboknál pedig a legfirssebb tag, Nick Collins, Phil 18 éves fia ült, aki kvázi „kitúrta” a jó öreg Chester Thompsont a csapatból. Ezt kicsit sajnáltam is, de hamar kiderült, hogy zenei értelemben nem fog csalódást okozni a srác. Kora ellenére nemcsak hogy profi (egyéb esetben valószínűleg nem lehetne a színpadon), de emellett az jött át, hogy nagyon érzi is ezt a zenét, amit bizonyos értelemben persze az anyatejjel szívhatott magába, de ettől még egy egészen más generáció sajátja.

A koncert első fele számomra kicsit erősebbre sikerült, talán a dalok miatt is. Mindjárt az elején lement egyik kedvenc slágerem, az Another Day In Paradise, ami már-már meg is ríkatott, de ott volt még a két Genesis-klasszikus is. Nagyon örültem egyébként, hogy összesen három Genesis-nóta is bekerült a műsorba, ami korábban nem volt igazán jellemző a PC szólóturnékra. Ez sajnos egyben azt is megerősítette bennem, hogy a 2007 óta találgatott és vitatott újabb Genesis reunion valószínűleg nem történik meg, így külön örültem, hogy hallhatok ezekből a dalokból is egy kisebb csokornyit.

Mindig is elmaradhatatlan része volt PC-koncertjeinek egy-egy hosszabb dobszóló – általában nem szóló, inkább duó felállásban. Na igen, mindaddig, amíg Phil maga is dobolt, de azért most is készültek valamivel, csak már nem ő volt a főszereplő. Drum Trio néven szerepelt ez a darab a programban, és el nem tudtam képzelni, hogy mire kell majd számítani, mert Nick és a perkás vezették fel az egészet, de ez még mindig csak két ember. Szóval a páros kezdte el a dolgot, ami egy kifejezetten érdekes és élvezhető rész volt – annak ellenére, hogy hosszú –, talán még azoknak is tetszhetett, akik nem kifejezett hívei az ilyesminek. Na de hol a harmadik ember? Erre a vége felé kaptunk választ, mikor Phil is beszállt egy kézi ütőhangszerrel, és hárman fejezték be a tételt. Szerintem jó ötlet volt bevonni őt is, emlékezve arra, hogy mi tette elsősorban naggyá őt a hetvenes években.

A koncert második felében nekem a legnagyobb élményt a You Know What I Mean és az In The Air Tonight adták. Az előbbi egy kevésbé ismert dal PC első szólólemezéről, a ’Face Value’-ról. A dalt ketten adták elő a fiával, aki ezúttal zongorán is bemutatkozott, ettől az egész nagyon intimmé vált, pláne a felvezetés után, ami valahogy így szólt: „Amikor fiam, Nick elkezdte betanulni a műsort és sorra tanulmányozta a lemezeimet, ez volt az egyetlen dal, amire azt mondta, hogy »Apa, ez tetszik.« Úgyhogy megmutattam neki, hogy kell játszani és magamnak is újra megtanítottam, hogyan kell elénekelni. Ezt most elő is fogjuk adni. Ha nem tetszik, ne most menjetek ki sörért, mert nem lesz hosszú!”

Nekem tetszett, és már korábban kiosontam a pulthoz, úgyhogy ezzel sem volt gond.

Az In The Air Tonight című dal az, amit valószínűleg mindenki ismer, aki közhelyesen „nem egy kő alatt élt az elmúlt akárhány évben”. Az élőben előadott verziónak volt régen egy klasszikus koreográfiája is, ahol a hosszú dobmentes felvezető után PC szép lassan eljut a dobig, majd bevezeti az ismert ritmust és beindul a dal energikusabb fele. Ez természetesen nem így történt most, de ettől függetlenül a nóta nagyon erősen szólalt meg, és hozta mindazt az érzést, amire számítottam.

A műsor utolsó negyede ugyan szintén jó dalokat tartalmazott, de akkor már érezhető volt, hogy Phil egy kicsit elfáradt. Minden körülmény ellenére a teljes listából egyedül a Sussudio volt igazán csalódás számomra. Ebben a dalban már az eredetihez képest Phil jó pár hanggal lejjebb énekelt valami B, vagy C verziójú témát, és tulajdonképpen nem is értettem, hogy miért van műsoron ez az energikus dal, ha csak így tudják hozni, bár lehet, hogy nem így tervezték, csak addigra már nem jött ki több.

Kár, hogy ezzel a dallal zárták, mert így kicsit negatívabb volt a szájízem távozás közben, ugyanis elkövettem azt a hibát, hogy távoztam... a ráadás előtt elhagytam az arénát!

Igen, a Take Me Home volt a ráadásdal, ami az egyik kedvencem tőle, és tudtam is, hogy jönnie kell (minden koncertemre felkészülök a setlist.fm segítségével, hogy pontosan tudjam, mi a sorrend). Valószínűleg az aznap lefolyt cseh sörök,  a városnézés és a 35 fok egy kicsit elbódított, így megfeledkeztem erről a részletről, ami elég nagy hiba volt részemről. Az arénából távozva hallottam, hogy valami még szól odabent, de még akkor sem esett le, hogy mit követtem el, csak másnap.  

Összegzés:  

Számomra ez a koncert teljes egészében pozitív élmény volt, de ebben persze rengeteget nyomott az érzelmi töltet és a nosztalgia, illetve hogy először láthattam élőben azt az ember, aki zeneileg a legnagyobb hatás az életemben. A produkciót volt mihez hasonlítanom, mert felvételről ugyan, de elég sok koncertet láttam Collinstól és a Genesistől. Ami a negatív oldalt erősítette, az egyértelműen az energia, vagyis annak a részleges hiánya. Ő mindig is kifejezetten azok közé az előadók közé tartozott, akik teljes mértékben uralni tudták a színpadot, de ahhoz képest ma már egy merőben más jellegű előadásra lehet tőle számítani.

A koncert után sétálgatva az volt a gondolataim vezérfonala, hogy olyan volt ez, mintha egy Phil Collins koncertet láttam volna, de a TV-n keresztül. Ettől még a koncert jó volt és megérintett, de annak ellenére, hogy ott álltam és élőben láttam őt, mégsem volt annyira direkt a hatás. Viszont egyáltalán nem bántam meg, hogy elmentem, azt hiszem, hogy újra meg is tenném, ha lenne erre lehetőségem, és mindenki mást is bátorítok erre, aki szereti, vagy valaha szerette PC zenéjét. A magam részéről remélem, hogy sokáig hallhatjuk/láthatjuk még énekelni,  és talán egy napon újra dobolni, szaladni és ugrálni is a színpadon.

Szerző, fotók és videó: Kocsány Ákos