A világ legjobb The Police tribute csapata: Sting – Budapest Aréna, 2019. 07. 02.

írta Adamwarlock | 2019.07.07.

Stinget egyszerűen szeretjük. A pasas egyszerre a pop- és a rockzene legendája, aki egész karrierje alatt képtelen volt hibázni. Nem is tudom, mit lehetne róla még leírni, amit már ne mondtak volna el előttem ezer és egy fórumon. Ő pop-ikon, aki rockzenét játszik. Egy rockzenész, aki reggae-t játszik. Egy basszusgitáros, aki énekel. És a legfontosabb: egy sztár, aki nem celeb.

 

 

A kedd esti koncert az egyszerűség jegyében telt. A közönség persze izgatott, mert akárhogyan is, egy világsztár lép színpadra, de azért nehezebben is engedi el magát, hiszen még erősen benne vagyunk a munkanapokban, a hétvége még oly messze. Aztán nem is a legvérmesebb „idenekemazoroszlántis” rockerek vannak többségben, hanem a visszafogottabb, polgári publikum is tiszteletét teszi az eseményen. Ilyen környezetben lép fel az „englishman”, egyszerű öltözékben, kopottas basszgitárjával, cicoma, csicsa, látványos show nélkül. Az egyetlen elem, ami szemkápráztatásra szolgál, a hatalmas lámpasor, de hát ez egy ekkora volumenű koncerten kötelező.

Továbbra is feleslegesnek érzem, hogy arról írjak, melyik számot hogyan adták elő, meg mit csinálnak a zenészek a színpadon, mert csak a dolgukat teszik, és persze mind elhalványulnak a főszereplő mellett. Sting egy jelenség, még akkor is, ha látjuk már, hogy nem fiatal (habár hosszabbra hagyott hajával az esemény plakátján nekem a Harkonnen vezér énjét idézte fel a Dűnéből, élőben az ősz tincsek és borosta inkább a „nagypapa” énjét hozta előtérbe), és énekén is érezzük, hogy nem a húszas éveinek ifjonti lázával küldi ki a hangokat, de ez teljesen természetes. Ettől még átüt, hogy az isteni adottságával jól sáfárkodott: képességei karban vannak tartva még így idősebb korára is (a kor nem mentség, David, az éveitek száma ugyanannyi!).

A fickónak kisugárzása van, betölti a színpadot és ez az érzés átragad a közönségre is. Úgy, hogy a színpadon alig történik valami, hiszen hősünk még le is van rögzítve a basszusgitárja miatt, végig rá figyelsz és hagyod, hogy magával ragadjon a csak rá jellemző zenei világ. Ez persze egy kommersz rádióból kiáradva beleolvadhat a kissé rockos popzenébe, de élőben teljesen más élményt nyújt. Van benne egyfajta flow, valamilyen buddhista harmónia, pedig Sting közel sem játszik chill zenét.

Persze-persze, Sting hatalmas muzsikus, terjedelmes életművel. Szerencsére inkább a The Police vonalat erőlteti, tudja ő is, hogy a legerősebb dalokat még a legendás együttes kötelékében írta, így a koncerten tizenkét dal is ebből az időszakból származott. Talán kicsit ráerősít erre a „tribute” jellegre, hogy az igazán nagy szólóslágereit leszámítva (pl.: Englishman In New York, Desert Rose, Fragile) a közönség leginkább a Police-dalokra volt kíváncsi. Az összkép pedig mint mindig, parádés (bár a Shaggyvel készült közös nóta nem hiányzott), mert Sting életművéből simán össze lehet dobni egy tökéletes koncertélményre valót, és a 2017-es bulihoz képest volt annyi változás, hogy érdemes legyen idén is ellátogatni az Arénába. Az utca embere is így gondolta, mert a csarnok dugig megtelt.

Tehát tudjuk, hogy Sting profi, a katarzis pedig adott, azonban némi repedések akadtak ezen az amúgy nagyon is stabil építményen. Az egyszerűség jegyében telő koncert egy rendkívül statikus látványvilágot hozott magával. Értsd, a színpadon szinte semmi látnivaló nem volt, lévén, hogy a főszereplő a mikrofonállvány előtt volt lecövekelve, hogy teljesíteni tudja hangszeres kötelezettségeit. Ez persze önmagában nem hiba, hiszen ahogy fentebb is írtam, Sting karizmája azért betölti az egész teret, azonban a zenekar többi tagja valamicskét azért hozzátehetett volna a vizualitáshoz. Egyedül a vokalisták mozogtak, táncoltak. Rajtuk látszódott, hogy baromira élvezik a koncertet, a gitárosok viszont kb. csak a földet bámulták, és a lehető legjobban kerültek mindenfajta mozgást. Nem is gondolom, hogy az ő feladatuk lett volna a mester helyett vinni a show-t, de az egész így egyben talán kevés volt: se színpadi mozgás, se látványelem.

A setlistbe is bele lehetett kötni, mert a Fields Of Golddal kezdődő négy dal mind nagyon visszafogta a tempót, és kissé leültette a bulit, a Desert Rose meg kifejezetten unalmasra sikeredett, tehát néha-néha lehetett érezni egy kis nyamvadtságot, de hát Sting már nem mai csirke, és egész karrierje során szeretett mélázni.

Ezek valóban negatívumok, amiket azonban a dalok minősége és tökéletes előadása, meg persze az egész Sting-jelenség simán feledtet. A Sting életmű páratlan élményt nyújt élőben, mert a főszereplő a megtestesült előadóművész. Példaértékű karrier, példaértékű koncert, példaértékű profizmus. Sting 67 éves kora ellenére elképesztő fizikai formában van, jó kedélyű, humoros (a herflit kezelő szemtelenül fiatal úriember szívatása parádés volt). Az meg kifejezetten aranyos volt, ahogy a felesége hozott neki egy csésze teát a koncert vége felé… Tehát ilyen Sting: egy játékos úriember, aki szívét-lelkét beletette a művészetbe.

Message In a Bottle / If I Ever Lose My Faith In You / Englishman In New York / Every Little Thing She Does Is Magic / Brand New Day / Spirits In The Material World / Seven Days / Fields Of Gold / Waiting For The Break Of Day / Shape Of My Heart / Wrapped Around Your Finger / Walking On The Moon / So Lonely / Desert Rose / Roxanne / Demolition Man / Can't Stand Losing You / Every Breath You Take /// King Of Pain / Next To You / Fragile

 

Szerző: Adamwarlock
Képek: TT
Köszönet a lehetőségért a Live Nationnek!

Legutóbbi hozzászólások