A sárkányok dalnokai vereséget szenvedtek: Bloodbound, Dynazty, Manimal – Dürer Kert, 2019. 03. 24.

Két gyakori vendég mellé egy elsőkoncertes bandát hoztak el a szervezők nekünk a Dürer Kertbe ezen a napsütéses, szinte már nyárias vasárnapra, amikor a koncerttel egy időben éppen a VB-második Horvátországot oktattuk focira. A Manimalt és a Bloodboundot már sok alkalommal láttam itthon és külföldön egyaránt, és egyszer sem csalódtam bennük, a Dynaztyhoz pedig Bécsben volt szerencsém, azóta az énekes másodállásának köszönhetően jobban fókuszba kerültek.

Szegény ember svéd Judas Priestje, akár ezzel el is lehetne intézni a Manimal zenekart, de azért ez teljes mértékben mégsem igaz. Persze vannak részek a muzsikájukban, amik nagyon emlékeztetnek az említett nagy elődre, de azért mégis más. És az nem semmi, hogy a 2001-ben alakult csapatot én mindig ezzel a felállással láttam, tehát nincs nagy cserélgetés zenész fronton. Aminek szerintem meg is volt a látszatja, mert most is egy igen jó kis bulit adtak a svédek.

Elől álltunk, ott meglepően jól szólt a motyó, elő-előzenekarhoz képest meg pláne. A sokévi együttzenélés eredménye az is, hogy nagyon jól belakják a tagok a színpadot, mindenki tudja, hogy ha elindul a népvándorlás, akkor kinek hol a helye. A jellegzetesen feketére festett szemkörnyéknek köszönhetően az énekes elé letett dobogóba épített fehér lámpa úgy világította meg a tagok arcát, hogy a szemgolyójuk igen félelmetesen nézett ki egyik-másik pózban. Főleg az énekes, Samuel Nyman tekintete volt eszelős néha.

Erre még rátett egy lapáttal a gesztikulációja, majd a már megszokott zárótételként előadott Irresistible, ahol a kényszerzubbonyba öltöztetett Samuel tekintete tökéletesen kiegészítette a ruhát. De persze a külcsín csak egy pár órára felvett maszk és külsőség, mert amúgy ezt a fajta, döngölős metalt nagyon jól csinálják.

Nincs benne nagy megfejtés, a panelek egy része ismerősen hat, de ha azok jól vannak mixelve, akkor kellemes dolog sül ki belőle, és az ember azt veszi észre, hogy pár szám után folyamatosan jár a feje és jólesően bólogat a muzsikára. Én is így tettem. A programot meglepetésre úgy alakították ki, hogy közel egyforma mennyiséget nyomtak a tavaly megjelent ’Purgatorio’ és a 2015-ös 'Trapped In The Shadows' lemezről, holott azt gondoltam, az új lemez lesz előtérbe tolva. Nekem a régebbiek közül a Psychopomp című szám vésődött bele az agyamba, így most is örültem, hogy ezt a nótát is elnyomták.

Aki fiatalosan döngölős muzsikára vágyik, annak melegen ajánlom a zenekar lemezeit. Ami még pozitívum volt a koncerttel kapcsolatban, hogy a másik két bandához képest ők kapták szinte a legtöbb fényt, jól látszódott a zenészek arca.

Black Plague / The Dark / Trapped in the Shadows / Purgatorio / The Darkest Room / Psychopomp / Manimalized / Irresistible

A Nils Molin vezette Dynazty első alkalommal járt nálunk, és így újabb svéd, fiatal generációs dallamos banda látogatott el hozzánk. Még van pár ötletem, ki járhatna erre, de ne legyünk telhetetlenek. És hogy mennyire várta a magyar közönség a svédeket, azt mi sem jellemzi jobban, hogy amint közeledett a kezdés időpontja, az első sorok eléggé megteltek, igen sűrűvé vált a színpadhoz közeli rész. Amúgy ekkor már szerintem kétharmadház fölött jártunk, vagyis a közönség csak gyűlt folyamatosan.

És ez a tömeg nagyon vevő volt erre a muzsikára, szinte folyamatosan énekeltük a fiúkkal a dalokat, illetve hangos tetszésnyilvánítással hoztuk a zenekar tudtára, hogy tetszik, amit látunk-hallunk. Mert azt kell mondanom, hogy ebben nem volt hiba, alaposan odatették magukat a srácok. Nálam talán a dobos lógott ki egy picit a zenekarból és sajnos lefelé. A dobszóló is elfecsérelt idő volt, annyira semmilyenre sikeredett. És nagy volt a kontraszt a zenekar többi tagjával szemben, akik felszántották a rendelkezésre álló teret.

Molinról korábbi beszámolómban írtam, hogy az első Amaranthe-turnén még nem nagyon találta a helyét, az utolsó körben már egész jól beilleszkedett, de szerintem itt van igazán elemében, ahol rajta van a buli hangulatának súlya. Amit megkönnyít azért a 3 hangszeres, akik folyamatos vokálozás mellett alig állnak meg pár pillanatra. Love Magnusson és Mikael Lavér gitárosok több páros performanszot is előadtak, nekem legjobban a The Grey alatt lenyomott show-juk tetszett. Mindketten sörrel az egyik kézben, csak a gitárok nyakán játszottak, közben fogyasztottak a dobozos nedűből, miközben figyeltek arra, hogy a közönség is kapjon egy kis show-t, folyamatosan headbangeltek, így amikor a négy srác derékból dőlve beindult a bólogatásba, a szálló rőzsék nagyon látványosan hatottak.

Jonathan Olsson részben zöldre festett haja még erre is rátett egy lapáttal. A fényeknek, illetve inkább sötétségnek köszönhetően (valami UV fényt is használhattak a fénymesterek) szinte világítottak a zöld tincsek a hajában, illetve az is furcsa, vagy inkább vicces látvány volt, amikor a relatíve sötétben csak a tagok fogsora virított.

Az elég jóra sikeredett ’Firesign’ lemez dalait a koncert elején el is játszották, nekem volt pár igen emlékezetes pillanata a műsornak, elsősorban a The Grey és a Follow Me számok indítottak be igazán. De persze a dalcsokor elég vegyesen volt összeszedve, egyik lemezüket sem erőltették túl egy másik album rovására.

A Dynazty jött, látott és nálam győzött! Az előadás intenzitása, a tagok pörgése, a program összeállítása azt eredményezte, hogy a jobban várt másik svéd bandát most elhomályosították. Remélem, tart még szünetet a jövőben az Amaranthe, és akkor Nilsnek lesz ideje egy újabb Dynazty turnéra, mert élőben is nagyon jó a svéd ötös fogat, nemcsak lemezen.

Breathe with Me / The Northern End / Firesign / The Grey / Ascension / Dobszóló / In the Arms of a Devil / The Smoking Gun / Follow Me / The Human Paradox / Titanic Mass / Starlight

Az eddig látott Bloodbound-koncertek után úgy hagytam el a helyszínt, hogy ez egy fasza koncert volt. Most először éreztem azt, hogy valami nagyon hiányzott. Vagyis inkább nem is a „hiányzott” a megfelelő kifejezés, de nagy volt az előbanda és köztük lévő kontraszt. Molinékhoz képest egy statikus bandát láttam, egyedül az énekes Patrik Johansson próbálta tüzelni a közönséget, azért többnyire sikerrel.

A pár napja megjelent újabb „sárkányos” lemezt még nem volt szerencsém meghallgatni, de bíztam benne, hogy azért a show nagyobb részét fogom ismerni. Nagyrészt így is történt, szerencsére. Számomra a bulit két nóta akasztott meg és mindkettő az új lemezről érkezett, a régi slágerekkel nem volt baj, azok most is működtek.

Talán az említett mozgást és az életet hiányoltam nagyon az előadásból. A színpadhoz közel elég jól szóltak, hátrébb azért már akadtak problémák, ami a hangzást illeti. A nóták persze megmentették a bulit, mert azok jók, és van pár különösen jó. Persze az én ízlésemnek megfelelően, de elnézve a közönség reakcióit, nem voltam egyedül a véleményemmel.

Ami meglepett, hogy az utolsó előtti lemez volt túlsúlyban, majdnem a program felét a ’War of Dragons’ lemez dalai tették ki. Persze manapság már vannak olyan számok, amik bebetonozódtak a programba, már csak a slágerfaktoruk okán is, amit nem is sajnálok, mert ezek nagyrésze nekem is kedvencem. És ezek a nóták kellően felpörgették a műsort most is, nekem a málházós, vontatott tételeik nem jönnek be.

Inkább az olyan nóták adják a talpalávalót, mint például a Stand and Fight, ami előtt Patrik megtanította nekünk, ha ő „stand”-et mondd, mi azonnal reagáljunk egy „fight” felkiáltással. Nem esett nehezünkre. Az új lemez első tétele a Slayer of Kings volt, aminek refrénje engem valamelyik Sabaton-tételre emlékeztet, de nem ugrott be, melyikre. A másik friss dal, a Skyriders and Stormbringers elé megint bekerült egy pörgősebb tétel, ami azért továbblendítette a buli hangulatát.

A hangszeres szekció amúgy nagyobb hiba nélkül tette a dolgát és hozta a kötelezőt, de nem éreztem azt az elánt, amit vártam tőlük. Mivel eléggé a turné elején vagyunk, vagy nem pörögtek még fel kellő mértékben, vagy a szűkebbre szabott tér határozta meg a statikusabb előadásmódot. A közönség egyébként könnyen beindult a nótákra és egész sokszor vette ki részét az éneklésből. Az igazi slágereik igénylik is az együtténeklést és a többi közösségi ténykedést, gondolok itt a tapsra vagy az ökölrázásra.

A műsor vége felé azért rendesen felpörgették a slágerparádét, egymás után sorakoztak a tényleg jó, klasszikus tételek. Az énekes édesapjára emlékező szép ballada után jött az egyik nagy sláger, a Moria, majd rögtön utána a Manowar-stílusra hajazó Metalheads Unite. Igazi, klasszikus értelemben vett ráadás nem volt, minden tag a színpadon maradt és jól megbeszélték egymással, hogy egy kis leállás után az új lemez címadó tételével jönnek vissza, ami viszont – a másik kettővel ellentétben – nagyon tetszett.

Elsősorban a refrénje lett telitalálat, kellően pörgős dal, ami tökéletesen felvezette az este záró darabját, ami mi más lehetett volna, mint a Nosferatu. Aki személyesen meg is jelent a nóta elején, az énekes pedig elé térdelve kezdett bele az első verzébe.

Nálam ez a nóta a non plus ultra a srácoktól, sőt azt kell mondjam, az összes metalszámot figyelembe véve is az egyik a néhány közül, amelyiktől minden egyes alkalommal libabőrös leszek, ahogy történt ezen az estén is. Számomra ez volt a tökéletes lezárása az estének.

Battle in the Sky / Satanic Panic / Stand and Fight / In the Name of Metal / Slayer of Kings / War of Dragons / Skyriders and Stormbringers / Stormborn / Silver Wings / Fallen Heroes / Moria / Metalheads Unite / Dragons Are Forever / Rise of the Dragon Empire / Nosferatu

A Manimal hozta a már tőlük megszokott szintet, a Bloodbound egy picit halványabb volt az eddig látottakhoz képest – aminek oka lehet részben az új lemez ismeretlensége is –, viszont az estét nálam a Dynazty nyerte meg. Annak külön örülök, hogy egy eléggé fiatal bandáról van szó, akik nemcsak minőségben, de látványban is rendesen odatették magukat. Azt viszont jó volt látni – és picit irigylésre méltó is –, hogy a svédek simán összetettek egy ilyen triót, akik közül jelenleg egyik sem tartozik az európai elithez, mégis mindhárom banda minőségi muzsikát és show-t tett le az asztalra.

Szöveg és fotók: Savafan
Külön köszönet a Hammer Concertsnek!
További képek ITT