A Kockásinges Nemzedék Hősei: Queens Of The Stone Age – Budapest Park, 2018. 06. 21.

írta Adamwarlock | 2018.06.26.

2018-ban a Queens Of The Stone Age nem azt célozza meg, hogy levigye a fejünket, hanem, hogy egy remek koncerten ráébressze a közönséget a zene szeretetére és a saját magukban rejlő érzések kifejezésére. Josh Homme csapata egy roppantul hálás közönség elé állhatott ki, akik az egész koncertet végigbulizták, és mindenhonnan áradt a jókedv, na meg az eksztázis. A QOTSA még ma is óriási hatást tud kiváltani az emberekből, pedig már ők is visszavettek a tempóból. Viszont élőben egy ereje teljében lévő, vidám együttest láttunk, akik méltósággal viselik, hogy már nem húszévesek.

 

 

Sokszor arra gondoltam, hogy az ízig-vérig ’90-es évekbeli zenekaroknak lefőtt a kávé. Sokáig zsákutcaként tekintettem a grunge és az alter által vezérelt hangzásvilágra, és arra az attitűdre, ami a saját útjukat kereső, sokszor nihilista mondanivalóval bíró, de mégis lázadó zenekarokra volt jellemző. Ennek a korszaknak volt az egyik utolsó és egyben legnagyobb karriert befutó bandája a QOTSA. Aztán pedig következett a kattanás és nekiláttam egy zenei utazásnak. A stoner alapvetés Kyuss romjain létrejött formáció azonban eltér a klasszikus értelemben vett együttestől, ugyanis teljesen a frontember-gitáros, a már legenda számba menő Josh Homme van a központban, mint a csapat kreatív motorja, a többi tag pedig albumról albumra cserélődött. Egyedül Troy Van Leeuwen az, aki már 16 évet lehúzott, mint a csapat mindenese, és Homme mellett a Leeuwen-Shuman-Fertita trió az, aki huzamosabb ideje, kvázi megszilárdult csapatként működik.

De ugye, az nem feltétlenül baj, hogyha egyetlen kreatív elme húzza magával a csapatot, és a Queens Of The Stone Age megkerülhetetlen zenei alapvetéssé vált a rockzene történetében. 20 év alatt 7 albumot adtak ki, és volt, amikor bizony 6 év is eltelt egy-egy megjelenés között. Mert ugye dalt szerezni jó dolog, de nem mindenáron, amire Josh barátunk is rájött, ezért nagyon helyesen a minőséget preferálta a mennyiség helyett.

A QOTSA harmadjára járt nálunk, és ezúttal egy baromira erős koncerttel vágtak vissza azoknak, akik úgy gondolták, hogy mára már a ’90-es évek csapatait is a történelemkönyvekbe kell száműzni. Bár tény és való, hogy valahol meglepő érzés, hogy Josh Homme-ra már mint nagy öregre kell tekinteni, hiszen a QOTSA még nem is olyan rég frissnek és üdének hatott. Nos, a Budapest Parkban adott koncertre ezeket a szavakat biztosan nem használnám. Az egykor lázadó, a világot leszaró tekintettel az arcán játszó Homme már inkább érettnek és békésnek hatott, aki a fiatalok tombolásán már csak elnézően mosolyog, miközben másfél óra alatt elpöffent egy teljes doboz cigit. Ez azonban cseppet sem negatív kimenetelű kritika részemről, sokkal inkább dicséret, mert azt mutatja, hogy egy olyan fickót láthattunk, aki teljesen tisztában van önmagával, azzal, hogy már a harmincas éveit is maga mögött hagyta, de az energiáit még mindig kiválóan hasznosítja.

A szép számú közönség (simán 5 ezer fölötti megjelenés, de lehetett ott 7-8 ezer ember is) leginkább azokból tevődött össze, akik fiatalságukban a QOTSA és társai alteres világban szocializálódtak. Kissé úgy éreztem magam, mintha visszarepültem volna az időben: kockás ingek, szakállak, színesre festett hajak. A harminc fölötti átlagéletkorra jellemzően a tombolás is visszafogott volt, de ehhez a koncert közepe táján a színpadról áramló visszafogott tempó is hozzájárult, így az olyan óriási slágerek, mint a No One Knows vagy a Little Sister alatti őrülettől eltekintve inkább a laza táncikálás volt a jellemző a publikumra, bár persze előfordultak a tömeg közepe táján olyan gócpontok is, ahol beindult rendesen a rombolás.

Homme és haverjai meg hozták a kötelezőt, és bár az iram valóban nem volt olyan, mint egy Flogging Molly-koncerten, azért a közönségből áradt a jókedv és a hangulat, amit a frontember többször is szóvá tett, és őszinte hálával fordult a remek publikum felé, akik énekelve, táncolva, bólogatva buliztak az enyhe fűszagban. A csapat pedig nagyon egyben volt mind hangzásilag, mind előadásban. A színpadon mindegyikük a saját világába merülve játszott, és láthatóan teljesen átadták magukat a zenének, és ebben az eksztatikus állapotban is minden hang óramű pontossággal szólalt meg. Persze Josh volt a csapatból a leglazább az elvises pózaival, hatalmas termetével és könnyedén kivágott gitárszólóival. A színpadon lézershow-val vegyes fényparádé alakult ki, ami kiválóan festette alá a nyers gitárhangzás és a billentyűk által létrehozott elegyet.

Homme a dalok között persze a közönséget is bevonta az előadásba, volt, amikor egy hölggyel flörtölt, vagy épp Michael Shuman basszusgitáros éppen aznapi születésnapját ünnepeltette a tömeggel. Mondjuk az érdekes, hogy a Wikipedia szerint Michael augusztus 20-án született, tehát valaki itt lódít egy ordasat! A koncert utolsó dalait pedig Josh a közönséggel szavaztatta meg, bár azt gondolom, senki sem hitte, hogy valóban ők döntenek. Mondjuk úgy: irányított szavazás volt, mert hogy, hogy nem, ugyanazok a dalok jöttek ki, mint minden turnéállomáson, bár a magyar közönség egy Misfit Love-ot is kapott pluszba.

Persze a záró A Song for the Deadre még mindig nincsenek szavak, el is gondolkoztam közben, hogy mekkora kár is lett volna kihagyni ezt a bulit, mert jó azt látni, hogy egy generációt  meghatározó együttes még ma is releváns tud maradni és több ezer embert megmozgatni úgy, hogy azért érezzük rajtuk, hogy tisztában vannak azzal, hogy már túl vannak a zeniten, mégis érződik bennük az erő. De ez az erő már inkább a tapasztalatból és az érettségből fakad, mint a fiatalos lázadásból. De ez miért is volna gond?

Setlist: If I Had a Tail / Monsters in the Parasol / My God Is the Sun / Feet Don't Fail Me / The Way You Used to Do / You Can't Quit Me Baby / No One Knows / The Evil Has Landed / In the Fade / Smooth Sailing / Hangin' Tree / Domesticated Animals / Make It Wit Chu / Villains of Circumstance / Little Sister / Sick, Sick, Sick / Go With the Flow /// Misfit Love / In My Head / A Song for the Dead

Szerző: Adamwarlock
Fotók: Nagy Marci (Budapest Park Facebook-oldal)
Köszönet a New Beatnek!

Legutóbbi hozzászólások