Minden manírtól mentesen: Ugly Kid Joe – Barba Negra Track, 2018. 04. 29.

Első pesti koncertjükön arra voltam kíváncsi, vajon tényleg halálkomolyan viccel a rockzenével ez a banda? Hiszen ők a kilencvenes évek elején a grunge súlyos farvizén úgy tudtak felkapaszkodni, hogy azonnal meg is lovagolták a mainstream legnagyobb közhely-hullámát.

Hiába tekerem vadul a bicajt, mire legurulok a Barba Negra Trackbe, már a Yellow Cake után pakolnak a roadok. Tresó kolléga fogad a hírrel: húzós, súlyos doom metal felvezetésről maradtam le. De Jeff Curran bandáját ne keressem a neten. Nincs Spotify vagy YouTube; négy daluk is csak kazettán (!) került forgalomba. Na, de ki felé fricska ez ebben az ínséges lemez-bizniszes időkben?

Szép számú közönség verődik össze az Intróra. A keverő sarkáig ér az a hét-nyolcszáz ember, akik láttak még zenét az Music TV-n, de nem nyelték be a fanyalgók fikázását. Azonnal arcunkba is kapjuk a Neighbor büdös zokniját, amire anno még Beavis és Butt-Head is elismerően szipogott, majd felzakatol a Madman. A Szomszédok ikerpárja. Vastag hangzás, tökéletes hangkép; Crane torka ötven fölött is tisztán, izgalmasan, színesen vibrál. Körülötte nem csak játékban, külsőre is laza mindenki. Kitűrt pólók, térdig húzott zoknik, rövidgatyók, önmagából viccet formázó „California Feeling”.

Bár 25 éve változatlan a felállás, Shannon Larkin jelenleg a Godsmack tagja. Így színes alsógatyában, kócos Tarzanként Zac Morris csépeli a dobokat. Cordell Crockett hátracsapott baseball sapekban slappel és tappingol a basszeron, Dave Fortman kopasz fején gellert kapnak a fények. Ki gondolná róla, hogy Sklipknot, Mudvayne, Life of Agony féle sötét dolgokra szakosodott?

Odaver a Madman rendesen, be is mozdul a tömeg, de a C.U.S.T. széttaposott wah-wah pedáljánál indul el az igazi össztánc. Baszki, ha a Red Hot Chili nem megy le kutyába, máig tutira ilyeneket nyomhatna! Atombiztosra összerakott és letesztelt program ez, minden kockázattól mentes. Feszes, mégis spontán. Már a decemberi ausztráliai körön is ezt tolták; tegnap Bécsben, holnap Münchenben szintén ez a menü. Húzósabbra lazább tétel, semmi rizikó a beborultabb harmadik albumról. Élvezik a játékot, és a közönség ebben teli szájjal partner. Crane bármikor kéri, magasra lendülnek a kezek. Nyilván csak azért sokallom, mert nem hullámzom együtt vidámra belocsolva a maggal. Persze én a dalok közti hosszú monológokat is fölöslegesnek tartom – ötven megjelent dal után már nincsenek rászorulva ilyen hosszú szünetekre. De az énekes olyan nyugtató hangon, annyira természetesen beszél és közvetlenül mesél, amivel nem csak minket tart fontosnak, de a turné monotóniáját is oldja.

Színpadra hívja a fotósokat, az apja nyakában ülő kiskrapeknak énekel, szekálja a töltés oldalán karba tett kézzel bámulókat és dicsér, mert mi vagyunk a legjobb közönség. Rácsodálkozva mutatja a tömeg mögött a sötét felhőkből kiemelkedő „Big Fucking Beautiful Moonlight” babonáját, és elérzékenyülve mutatja be gyermekkori barátját, Klaust, akivel együtt álmodták meg a bandát. És ők tényleg rock-tesók, mint Tyler és Perry, csak őszintébben és mosolygósabban. Ketten boszorkányos Ugly Kid mixet raktak ők össze Pearl Jam, Alice in Chains, RHCP utánérzésekre hajazva. De hogy a tyúk vagy a tojás fogant-e meg előbb, az a pénztártól való távozás után már nem lehet lényeges.

Cat’s in the Cradle indítja a középrészt. A csapat máig hálás Mark Dodson producernek, aki rábeszélte őket a Chapin-féle folk balladára – még akkor is, ha halál a nyálra! A Tejesember fia után a Highway to Hell Herr Eichstadt riffelésével és a közönség énekével válik egésszé, aztán ha már így alakult, Klaus lép a mikrofon elé: Mr. Recordman. És igenis a pénzért és a show-ért, mi másért is állnának itt? Hiszen Ugly Kid Joe a classic rock lejárt szavatossága utáni űrben – amit a Slayer vagy a Metallica is csak nehezen vészelt át – hosszú büntire kényszerült. De mára bebizonyosodott, hogy a zene értékét a pénzünkre lehet, és kell is cserélni! Legyen az tengerparton ugráló, felfújt guminőt röptető, nagyhajú szépfiúk rommá játszott gagyija, vagy a ’Motel California’ súlyos szigora. Amiről titokban reméltem, hogy legalább a kib***ott Sandwich lemehet. Mert ez maga Ugly Joe eszenciája. Az a basszus, az a dob, az a pikírt, flegma hangképzés... és a vijjogó gitártéma utáni tátogás, mint hal a vízben, édes istenem!

De nem, a Busy Bee vokálokkal szépen megtámogatott stadionhimnusz paródiája jön, majd a Same Side funkyja pörget fel a Judas Priest előtti Goddam Devil tisztelgésre. Itt már Crane se kíméli a torkát – Halford mester éteri magasságát sikoltja bele az éjszakába. Körben az égen száraz villámok cikáznak, amire az Ace of Spades visszhangozza a dörgést. Nem lesz ráadás, megbeszéltük: V.I.P. után a Funky Fresh jutalomjátéka fordul rá a célra. Teljes a kontinuitás, több száz torok rekedten ordítja be ritmusra a végén: Everything About You, hát b…meg, akkor ennyit rólunk, ezt is megértük!

Kifelé menet a sloziban Pecsenka kolléga vigyorogva ölel át. Együtt örülünk, hogy olyanon nosztalgiázhattunk, amit élőben soha nem is láthattunk. De cserébe átjárt mindnyájunkat az a lazaság, amit a csapat elhozott most nekünk. Hogy hagyni kell a szakadt ruhát másra; nem kötelező már méltán őszinte rockernek látszani, kigombolt ingben, feltúrt hajjal páváskodni, sem a korral küzdeni. Mert ezek a szépfiúk a kezdetektől fogva csúnya kölykös poénra vették a világot – de ma már komolyan értik is a saját vicceiket. Great job: az eddigi legkirályabb pesti Ugly buli mellett leginkább ezzel tettek boldoggá bennünket.

Intro / Neighbor /  Madman / Jesus Rode a Harley / C.U.S.T. / Panhandlin’ Prince / Come Tommorow / No One Survives / Devil’s Paradise / So Damn Cool / Cat’s in the Cradle / I’m Alright / Milkman’s Son / Highway to Hell / Mr. Recordman / Busy Bee / Same Side / Godamn Devil / Ace of Spades / V.I.P. / Funky Fresh Country Club / Everything About You

Szerző: Drebin Hadnagy
Fotók: TT
Köszönet a Concerto Musicnak!
További képek ITT