A próféta szóljon belőle…: Orphaned Land, Lunarsea, Subterranean Masquerade, Dirty Shirt – Dürer Kert, 2018. 03. 11.

írta Mike | 2018.03.28.

Sosem jó magyarázkodással kezdeni, hisz az ugyanolyan büdös, mint az öndicséret/önsajnálat, de legalább, mint a napon érlelt, kéthetes zokni. Ám a tények makacs dolgok: némi elhúzódott gyerekcsőszi feladatok okán a tervezettnél jóval később estünk be a Dürer nagytermébe, ennélfogva szépen lecsúsztunk az első két fellépőről. Jóllehet az Orphaned Landhez hasonlóan szintén izraeli Subterranean Masquerade-et mindenképp szerettem volna elcsípni (népzenei elemekkel kevert, színes-szagos progresszív hangzásviláguk közel áll hozzám), sajnos csak az utolsó felvonásra érkeztünk, amikor is a srácok a közönség soraiból invitáltak fel néhány rajongót, hogy egy kiadósat hallelujázzanak a fináléra. Persze volt ennek egy aranyos Vidám Vasárnap-jellege, na, de nem gonoszkodom, mert eddig csupa jót hallottam a produkciójukról. Komolyan bánom, hogy ez most így alakult…

 

 

A punkos hangzású, gyermekded Dirty Shirt bandanév nem indított el pavlovi reflexeket nálam – noha mondom, nem emiatt maradtam le róluk –, aztán utólag belefüleltem a zenéjükbe, és például a Mental Csárdásnál jöttek elő olyan komoly bölcsességek, miszerint ha már „mulatós metal”, akkor hát az valami ilyesmi legyen, és még véletlenül se férjen bele a Muzsika TV program-szekciójába. Boban Marković találkozása a hardcore-ral. Jó ez. Legközelebb biz’ Isten nem hagyom ki őket!

A római illetőségű Lunarsea sem az a gárda, akik a csapból és a könyöködön folynak ki, de ettől még persze lehettek volna lenyűgözőek. Nem voltak. Oké, rosszak sem, ám a tipikus középszerűség mintapéldányai annál inkább, még akkor is, ha – nem tagadom – tetszett a lelkesedésük, és egynémely témájuk.

Amúgy a stúdióalbumos számok egész kellemetesek, még ha nem is beszélhetünk Dark Tranquillity- vagy Insomnium-szintről. A banda neve pedig bármennyire is ismeretlenül cseng(het), az eleddig utolsó, 2013-as lemezükre azért csak sikerült néhány bejáratott arcot elcsábítani, mint például a Ne Obliviscaris hegedűs énekesét (Tim Charles) vagy azt az Emanuela Casalit, aki a DGM-ben és az Astrában billentyűzik.

A srácok egyébként igyekeztek helytállni, főként frontemberük, Alessandro Iacobellis volt az, aki szíve szerint egymaga felfalta volna a teljes Dürert, akkora elánnal lakta be a deszkákat, ám míg az ő hörgése-acsarkodása rendben találtatott, addig Cristian Antolini basszeros tiszta vokálja már igencsak soványka volt; az effajta intenzív talpalávalóhoz bizony hasonlóképpen elsöprő énekteljesítmény szükségeltetik, mese nincs, nem lehet hamiskásan-erőtlenül sunnyogni a jobbféltekén.

(Lábjegyzet: a Lunarsea névnek van egy légies, költői hangzása. Tényleg. Az egyik legszebb zenekarnév…)

Az Orphaned Landre sem telt meg a ház, nagyjából a nagyterem háromnegyedét foglalta el a nép, ami azért nem rossz, bár ha azt nézzük, hogy szinte két zacskó szotyi áráért láthattunk négy külföldi bandát, akkor az már nem ennyire örvendetes tény, és károghatunk, hol maradtak a „tornából felmentett” maródiak? Nyugi, Axl Rose-ék nem ennyiért fognak idetévedni, az tuti, már ha az összejön valamikor is… Be kell, hogy valljam, a 2010-ben napvilágot látott, zseniális ’The Never Ending Way Of ORwarriOR’ után kicsit elvesztettem a fonalat Kobi Farhiékkal kapcsolatban, ennek az oka talán abban (is) keresendő, hogy az azt követő, 2013-as ’All Is One’-nal valahogy akkortájt nem igazán tudtam összebarátkozni. Azóta idelátogattak nemegyszer, most viszont tényleg szerettem volna elkapni őket, hátha újraéled köztünk az egykoron oly hevesen lobogó kémia is.

Csalatkoznom most sem kellett, a banda az egyik alappillérét – a kezdetektől 2014-ig velük játszó Yossi Sassit – ugyan elvesztette, azt a semmihez sem fogható mágiát azonban nem érte csorba szerencsére. Noha a január 26-án landolt hatodik nagylemez, az ’Unsung Prophets & Dead Messiahs’ valamelyest jobban tetszik, mint elődje, a ’Mabool’-’ORawarriOR’ kettős igen magasra tolt mércéjét nálam egyelőre nem tudta hozni, így kíváncsi voltam, vajon élőben, megfelelő hangerővel és keveréssel közelebb kerülnek-e hozzám a dalok.

Példának okáért a Blind Guardian-es Hansi Kürsch vendégénekével megtámogatott Like Orpheus alapból is az ’Unsung Prophets…’ egyik legjobbja véleményem szerint, és ez bizony a koncertváltozatra is ugyanúgy állt. Egyébként jó arányérzékkel állították össze a programot, hisz a táncosabb, hogy azt ne mondjam, slágeresebb témákat váltogatták a fajsúlyosabb, nagyobb elmélyülést igénylő darabokkal és az érzékenyebb, lírai pillanatokkal. A The Cave / All Is One kettőse kiváló kezdés, mondom ezt úgy, hogy előbbit a hörgés ellenére helyenként kissé giccsesnek tartom (avagy musicalesnek, de hát számomra ez ugyanazt jelenti), az előző korong címadóját viszont Allah is színpadra teremtette.

A háttérvetítés nem sokat nyomott a latba, az élvezeti faktorhoz oly nagyon nem adott hozzá, jóllehet el sem vett belőle. Érdekes dolog ez, mert van, hogy tök felesleges az ezer éves, szarrá pixelesedett, VHS-minőségű klipeket nyomatni a kivetítőre (biza’ voltam ilyen W.A.S.P.-bulin, több ízben is), ám például hatszáznyolcvankilenc éve láttam egy Neurosis-féle apokalipszist az Almássy téren, amikor is a roppant komoly vizualitás csak még inkább aláhúzta vérvörös tintával a letaglózó katarzis-élményt.

Énekesmadarunk, Kobi ezen az estén nem öltözött Jézusnak, ámde remekelt, pedig az ő esetében azért benne van a félreintonálás lehetősége is, láttunk ilyet nemegyszer, most azonban a maga szerényebb képességeihez mérten tényleg nagyszerűen teljesített. Mint showman, ezúttal talán némileg visszafogottabb volt a korábban általam látottakhoz képest, bár azért még így is jelesre vizsgázott, már ami a közönséggel való kommunikációt illeti: tapsolt, irányított, magyarázott – egyszóval folyamatosan jelen volt. (Egyébiránt meg hozzám sosem álltak közel a színpadi ripacsok, nem feltétlenül hiányoznak a kifejtősebb monológok a világbékéről meg a vallások sokszínűségéről. Persze most az effélék sem maradhattak ki, Kobi megkérdezett minket, ki honnan érkezett, volt, aki egyenesen Tunéziából pottyant ide.)

A magyar népléleknek jólesik a csűrdöngölés, nyilván az ilyenfajta dalokra csaptak össze igazán a csizmaszárak, úgymint a saját hardcore-himnuszukra, a We Do Not Resistre, az elmaradhatatlan Saparira, amely a banda talán legédesebb csemegéje, vagy a koncertzáró Norra el Norra (Entering The Ark) népünnepéllyé terebélyesedő fennköltségére. (Tudom, hülye poén, de éppen egy Nóra nevű hölgy volt mellettem, és ezt fölöttébb felértékelte.) Engem azonban a súlyosabb, komor ecsetvonásokkal festett szerzemények talán még inkább megérintettek, legyen szó a felszabadult örömzenébe torkolló The Kiss Of Babylon (The Sins)-ről, az Amorphis-ízekkel felvértezett Ocean Land (The Revelation)-ről, a megrázó Let The Truce Be Known mélabújáról vagy a szépséges The Beloved’s Cry-ról. Mondjuk kár, hogy az 'ORwarriOR'-ról többet nem húztak elő, például egyik személyes kedvencemet, az epikus Bathoryt idéző The Warriort, ám fanyalognom nincs miért.

Az Orphaned Landdel való harmadik típusú találkozásom után is ugyanazt tudom szajkózni, mint a korábbiakban: amellett, hogy a művészetük üzenetéhez, avagy a „küldetésük” komolyságához kétség sem férhet, mindezt úgy képesek dalokba csomagolni, hogy a fellépéseik ennek ellenére pozitív energiákkal töltik fel az embert, mi több, derűt plántál belé. És ez ám nem kis dolog! Orphaned Landet recipére minden depressziósnak!

Setlist: The Cave / All Is One / The Kiss Of Babylon (The Sins) / Ocean Land (The Revelation) / We Do Not Resist / Let The Truce Be Known / Like Orpheus / Yedidi / Birth Of The Three (The Unification) / Olat Ha'tamid / Sapari / In Propaganda / All Knowing Eye / In Thy Never Ending Way /// The Beloved's Cry / Norra el Norra (Entering the Ark)

Szerző: Mike
Fotók: Mahunka Balázs
Köszönet a Concerto Musicnak!
További képek ITT

Legutóbbi hozzászólások