#28: Dan Patlansky, Michael Landau, Lance Lopez, Koch-Marshall Trio, Carter Burwell

írta Hard Rock Magazin | 2018.03.16.

Blues, blues-rock, jazz-blues. Bigfoot újfent ezeket a témákat járja körbe. A dél-afrikai bluesgitáros, Dan Patlansky kétszer is járt nálunk ’IntroVertigo’ lemezével. Reméljük, az új anyagot is bemutatja nekünk élőben! A Supersonic Blues Machine gitárosa ezúttal egész más karakterű zenét tett az asztalunkra. Michael Landau nevét már számtalan lemezen olvashattuk, népszerű session-zenész, de ha időnként – mint most is – szólólemezre vetemedik, abból rossz nem sülhet ki. Greg Koch pedig egy nálunk kevéssé ismert amerikai bluesgitáros, akinek a játékáról azonban Joe Bonamassa és Steve Vai is elismerően nyilatkozott.

 

 

És eszünkbe jutott egy filmzene album is, mely ugyan még tavalyi, de az idei Oscar-gála kapcsán igencsak reflektorfénybe került a 'Három óriásplakát Ebbing határában', melynek zenéjét az ’Alkonyat’-filmeket is jegyző Carter Burwell szerezte és válogatta össze.

Nem értem, mit akar Dan Patlansky a címmel mondani, hiszen ő is egy precíz, perfekcionista muzsikus, legyen szó stúdióalbumról vagy koncertről.

Trükkösen kezdődik az anyag, hiszen a Johnny című szerzemény lágy akkordbontásait hallva először azt hittem, populárisabb dalfolyamba kezd bele. Aztán egy félreérthetetlenül megszólaló riff meghatározza az egész hallgatnivalót. Pedig akadnak dallamosabb szerzemények is, ezek is karakteresek, gitárcentrikusak. Minden más hangszer csak kísér a lemezen, egy dalban, az iEyesban villan meg a basszus és a dob.

Dan most is bizonyítja, hogy a slow blueshoz nagyon-nagyon ért, hiszen a Mayday remekül sikerült a maga szomorkás dallamvezetésével. Van még egy ilyen, ám a Judge A Man bár tradicionális bluesnak indul a maga háromsoros versszakaival, a verze kibújik ebből a hagyományos, szűk keretből. Egyébként is jellemző Patlanskyra, hogy nem elégszik meg a blues szokványos kereteivel, szeret kikacsingatni belőlük a rock felé. És ez rendjén is van, ettől patlanskys az egész produkció. Bár Jimi Hendrix hatása itt-ott felbukkan, de mutassatok nekem egy olyan bluesgitárost, akire nem hatott Jimi. Még saját kortársai is megidézik őt, amikor hangszert vesznek a kezükbe.

Hasonlóan jól sikerült ez a lemez is, mint a 2016-os ’Introvertigo’, sőt, a zenei koncepció sem tér el annyira. Egy folyamat elkezdődött azon a lemezen, és mostanra kialakult a kiváló végeredmény. Dan beérett, teljesen megformálta saját stílusát, védjegyszerű lett muzsikája. Messziről felismerhető mind a gitárjátéka, mind az éneke.


Michael Landaut jobbára session gitárosként ismeri a szakma, a közönség kevésbé. Bár eddig hat önálló albumot adott ki, jóval hosszabb a lista, ahol vendégként játszott. Így például olvasható a neve a Pink Floyd 1987-es ’Momentary Lapse Of Reason’ album borítóján is, de Steve Lukather, Roger Daltrey, sőt maga Miles Davis is igényt tartott tehetségére.

Sok irányban mozog ez az anyag is: underground, progresszív pszichedélia, ám az alapok bluesban gyökereznek. A gitár hol nyers, hol nagy ívű progos témákkal jön. Landau éneke itt-ott motyogós, akár Lou Reedé volt, máskor pedig teljesen normál hangokat produkál hangszálain.

Érdekes kettőség uralja az albumot. A szerteágazó ötletek és stílusok miatt nehéz kategorizálni, ugyanakkor egységet mutat a végig jelenlevő kísérleti, néha földöntúli hangzással. Landau zenéje nyitott, és a különböző tapasztalatait remekül formálja saját képére. Amikor verem a klaviatúra billentyűit, sokszor megállok, hogy megformázzak egy mondatot, miközben hallgatom az albumot. Csak úgy lebeg a stílusirányzatok közt, mégis rendkívül karakteres muzsika, mely azt mondja, alkotójának nagyon is egyedi és határozott elképzelései vannak, amikor alkot, és nem hagyja magát befolyásolni, dacára annak, hogy portfoliójában egy eleven rocklexikon található.

Ha valaki különlegességre vágyik a rockzenén belül, bátran nyúljon ehhez az anyaghoz, és ne engedje el, ha elsőre nem jön be. Nem hagyományos rockzene az biztos, lehet, hogy a Velvet Underground valami ilyesmi lenne manapság.


Önéletrajzi ihletésű a texasi gitáros aktuális szólóalbuma. Nem a szuperhősről, az esendő emberről mesél, hibákról, buktatókról, apró örömökről.

A Supersonic Blues Machine-ben inkább játszik bluest, ebben a szólóformációban nem egyszer kileng a southern rock felé, olyannyira, hogy egy-két helyen erős Lynyrd Skynyrd hatásokat vélek felfedezni. Ilyen például a High Life című szerzemény, hogy egy kicsit előre rohanjak a történésekben. Ami jó, hogy nem hozza a southern rock szirupos, szentimentális oldalát, hanem elég teret hagy a bluesnak, a kemény ritmusoknak. Szeretem, amikor a hangszerek – főleg a gitár – ilyen elementáris erővel szólalnak meg, ehhez jön a rekedt, whiskyvel átitatott karcos ének.

A Never Came Easy jó kis akusztikus bluesos bevezetője után alaposan beindul a rock and roll henger.  És blues a Mr. Lucky is, rendesen belénk mar ez is.  A fő sodor, a southern rock ellenére azért ott figyelnek a gyökerek, a herfli, a gitár mellett jó kis zúzós riffekben sincs hiány, szóval nem egy bluesos élű szerzemény hasít bele a levegőbe.

A két lágyabb nóta, a Raise Some Hell és a Blue Moon Rising sem lóg ki stílusbeli különbségek miatt, a gitárjáték karcos mivolta itt is helyén kezeli az alapkoncepciót. A billentyű csak a háttérben szőnyegezik, azonban nem is kell ennél több.

Lance Lopez kilencedik lemeze nem misztifikálja a zene fogalmát. Igazi örömből fogant produkció, kemény, ugyanakkor mégis bulis dalok, tipikus amerikai rock, megtűzdelve virgás szólókkal. És én, aki egyértelműen brit rockzene-párti vagyok, itt most az „amerikai” titulust egyáltalán nem rossz értelemben értem.


Greg Koch – egy sokat tapasztalt, kiváló gitáros Wisconsin államból – gondolt egy merészet, megkereste és reaktiválta a zenéléstől visszavonult Toby Lee Marshall Hammond-játékost (valószínűleg erre utal a lemez címe is), a dobok mögé pedig beültette fiát, Dylant. Szerződést kötöttek a Mascottal és kidobták bemutatkozó anyagukat.

Az eredmény egy kiváló instrumentális jazz-blues lemez jó sok improvizációval, nagyszerű gitár-orgona párbajokkal. Nem tolakodva, csak elegánsan. Greg Koch sosem volt az a gitáros, aki konvencionális zenét játszott. Most is rengeteg disszonáns hangsort enged el, erre érdekesen reflektál Toby Marshall Hammondján. Neki viszont tradicionális gyökerekkel bír a játéka, és ha nagyon utánagondolok, a néhai Jimmy Smithnél hallottam hasonló futamokat. Nincs is annyira eltorzítva, mint az olyan játékosoknak, akik a hard rock vagy a progresszív műfajban tevékenykednek. Ez a Dylan gyerek pedig a háttérben van, hagyja, hogy a fater a cimborájával bazseváljon kedvére.

Akadnak más stílusú szerzemények is: a Heed The Boogaloo basszusriffje erősen emlékeztet a The Doors Changelling remekművére az ’L. A. Woman’ albumról, míg a Mysterioso inkább a pszichedelikus rock világába viszi el a hallgatót.

Számtalanszor elmondtuk, hogy az instrumentális zene nem egy sikerorientált zenei irányvonal, Greg Koch neve nem ismert Magyarországon. Ha valaki szereti az ínyenc zenei falatokat, bátorítanám az album beszerzésére, mert nagyon eredeti, vibráló és érdekes muzsika hallható rajta.


Bár az album megjelent a film amerikai (és még inkább az európai) bemutatója előtt, mégis aktuálisnak számít, mert egyrészről még mindig megy a hazai mozikban, másrészről pedig hét Oscar-jelölés után március 4-én Frances McDormand megkapta a legjobb női főszereplő, Sam Rockwell pedig a legjobb férfi mellékszereplő díját. Az meg kicsit se mellékes, hogy kiváló zenei válogatás született a tényleg kiváló filmhez, amelyben nagy hangsúly van az amerikai folk-blues vonalon.

A filmzeneszerző-veterán Carter Benedict Burwell jegyzi a zene jelentős részét, tekintélyes portfóliójában a ’Psycho 3’-tól a ’Big Lebowski’-n, vagy a ’No Country For Old Men’-en át szerepelnek a ’Twilight’ filmek is.

A többféle verzióban vissza-visszatérő főcímzene dallama Joe Bonamassát idézi, a verziókat Burwell profi módon hangolta a film egyes jeleneteihez, a legjobb hangulatfestések is őt dicsérik. Érdekes módon helyet kapott az anyagban a megboldogult Townes Van Zandt folkénekes Buckskin Stallion Bluesa mind eredeti változatban, mind Amy Annelle feldolgozásában, felbukkan a nálunk kevéssé ismert folk rock szupergroup, a Monsters Of Folk is a road movie-ba kívánkozó nagyszerű His Master’s Voice című dalával. Különleges pont a lemezen (és a filmben is) az ír Thomas Moore költő The Last Rose Of Summer című verse, amely az Aislean An Oigfear című ír népdal melódiájával együtt vonult be a köztudatba, ezúttal Renée Fleming amerikai operaénekesnő tolmácsolásában hallható. Felbukkan a Motown-korszak a The Four Tops Walk Away Reneéjével és egy kicsi Woodstock is befigyel, mert az eredetileg a roots rocker The Band által játszott legendás The Night They Drove Old Dixie Downt Joan Baez néni adja elő (aki 77 évesen éppen turnézik az új lemezével).

Mind a film, mind a filmzene a nagyon ajánlott kategóriába tartozik.

Legutóbbi hozzászólások