Riffelésben erős este: Testament, Annihilator, Death Angel – Barba Negra Music Club, 2017. 11. 18.

írta savafan | 2017.11.24.

Talán az ősz legerősebb összeállítása érkezett Budapestre, ennek megfelelően már hetekkel a buli előtt elfogyott minden jegy a koncertre. Azon ritka koncertek egyike volt, amikor fordított arányosan érdekeltek az est fellépői, a legjobban a Death Angelt vártam, legkevésbé a Testamentet. A nyitó csapat baromira tetszett – ahogy számítottam is rá –, a Testamenten pedig a vártnál jobban szórakoztam. De nézzük sorban, mi történt ezen a thrashtén (thrashes estén)!

 

 

Ha a Death Angelnek nem is minden lemeze tökéletes és gyilkos, élőben eddig mindig meggyőztek. Igazából nem voltam rossz koncertjükön, volt olyan, ahol a setlist nem tetszett annyira, de az intenzitás ott is vitt mindent.

Hiába jelent meg tavaly új lemez, nem erőltették túl ennek bemutatását, a rövid programba egy mini 'best of' fért bele, illetve egy dal megemlékezés gyanánt az elhunyt Malcolm Young emlékére. Nem sokat lacafacáztak, kezdésként máris egy új lemezes tételt toltak az arcunkba. Még a fotósárokban is „csipegettem” ezerrel, egyszerűen ezt hozza ki belőlem a zenéjük és a színpadi jelenlétük.

Nekem elsősorban Rob Cavestany gitározása jön be nagyon, roppant intenzív, túlmozgásos, viszont kellően látványos, ahogy játszik. Közben folyamatosan grimaszol a közönség felé és ha a szám megkívánja, a mikrofonhoz lépve vokálozik is a dalokban. Most is folyamatosan „rángatta” hangszerét, miközben csak úgy szaladtak ki a riffek és szólók az ujjai közül. Ezzel szemben Ted Aguilar játéka sokkal nyugisabb volt. Ő talán többet is mászkált a szűkre szabott színpadon, habár nem az a felszántós típus.

A másik, aki miatt még élvezem egy Death Angel-koncert minden pillanatát, az Mark Osegueda énekes. Az Overkillből Bobby mellett ő a másik olyan frontember, aki szintén megőrül a színpadon a buli idejére. Mark tökéletesen hozta a kiabálós és sikítozós részeket is, miközben vagy a kontroll ládákra támaszkodva tartotta a kontaktot a közönséggel, vagy éppen valamelyik hangszeres társaságában bólogatott ezerrel. Volt kik közül választania, mert ha éppen nem Rob mellé tette le a voksát, akkor a basszeros Damien Sisson mellett kötött ki, aki szintén ezerrel pörgött. Hatalmas rőzséjével végig headbangelte a teljes bulit, közben Will Carroll dobossal betonbiztos alapot adtak a két gityósnak.

A közönség gyorsan vette a lapot és szinte az elejétől fogva kialakult egy kisebb circle pit. Ez aztán az egész buli alatt mozgásban tartotta a közönség ottani részét. Ezen az estén nem volt olyan, hogy az előzenekarok alatt alig félházzal ment volna a hely, a kezdetektől mindenki a teremben tartózkodott, aki jegyet vett az estére, így már az „Angyalok” alatt is kellően hangos ováció és taps kísért minden dalt. A záró The Moth előtt Malcolm Young tiszteletére egy AC/DC-számot játszottak el, a Dog Eat Dogot, természetesen picit keményebb verzióban, de így is tökéletesen átjött az eredeti szám hangulata. Respekt! Szépen keretbe foglalták a koncertet egy újabb tétellel az aktuális lemezről. Kedvencem ez a szám arról az albumról, így még jobban örültem, hogy élőben is elnyomták. Újfent meggyőztek, hogy élőben is gyilkosak. Még ha nem is vagyok egy nagy thrasher, őket bármikor szívesen megnézem.

Setlist: Father of Lies / The Dream Calls for Blood / Claws in So Deep / The Ultra Violence – Thrown to the Wolves / Mistress of Pain / Dog Eat Dog / The Moth

A kanadai Annihilator előtt a Hammer Magazin főszerkesztői voltak a főszereplők a színpadon, ugyanis egy sorsolás keretén belül gazdára talált pár póló, előfizetés és egy autó. Igen, egy autó! Ráadásul egy olyan autó, ami ugyan nem vadiúj, de nagyon sok koncertet és fesztivált megélt az elmúlt pár évben, szinte az összes hazánkba látogató sztár fotózkodott a kocsival, amiről a szerencsés nyertes egy fotóalbumot is kap. Azt gondolom, remek ajándék lesz ez a relikvia is a kocsi mellé.

Ha valamelyik banda egy kis csalódást jelentett számomra az este folyamán, akkor az mindenképpen az Annihilator volt. Jeff „The Riff” Waterst az egyik legjobb riffmesternek tartom és tudomásul is vettem, hogy ez a banda igazából egyszemélyes projekt, melyben mindig fel vannak töltve megfelelő emberekkel a zenekar hiányzó posztjai. Nekem valahogy az az időszak jobban bejött, amikor még Dave Padden énekelt és Jeff teljesen a zenélésre tudott fókuszálni. Most azt éreztem ezen a keskeny placcon (a Testament impozáns színpada sok helyet foglalt el), hogy néha még tovább őrültködött volna, de vissza kellett érnie a mikrofonhoz, ugyanis most nincs más, aki helyette énekeljen.

Annyira nincs is jó hangja, és valahogy sokkal halkabban és tompábban szólt az egész motyó, mint az estet felvezető Death Angelnél. Pedig Jeff minden tőle telhetőt megtett. A jelenlegi felállás többi tagja is hozta a színvonalat, de számomra akkor is csak arctalan muzsikusok maradnak. Nem éreztem azt, hogy rájuk is figyelnem kellene valamiért. Mondjuk elég volt főhősünket nézni, ő hozta a tőle elvárható szintet minden tekintetben. Kellően őrült képpel járkált fel-alá, folyamatosan grimaszolt a közönség felé és jellegzetes guggolós járását is bemutatta jó néhányszor. Azt kell mondjam, még a program is tetszett, több kedvencem is szerepelt a műsorban, tehát ez nem lehetett oka annak, hogy nem éreztem magam annyira jól, mint szerettem volna. Én azt vártam, hogy miután a Death Angel egész elviselhetően szólt, majd ezek az eszelős riffek leviszik a hajamat. De meg sem rezdültek a szálak, és nem csak azért, mert kevés van belőlük.

Még ha ez egyfajta lemezbemutató fellépés is volt, az idén megjelent albumot nem erőltették túl, a kezdésként elővezetett One to Killen kívül a lemezt nyitó Twisted Lobotomy került mindössze műsorra. Mellettük azonban igazi slágerparádét nyomtak a srácok, a másodiknak elővezetett King of the Killre erőteljes bólogatásba kezdtem a fotósárokban. A legnagyobb beindulás természetesen az Alison Hellen volt, a refrént nem is nagyon kellett Jeffnek énekelnie, megtettük azt helyette. Azt hiszem, esélyt kell adnom a bandának, amikor önállóan jönnek, rendes műsoridővel és elég hellyel, hogy rendesen kiélhesse magát főhősünk, mert ez most annyira nem ragadott magával. Bár valószínűleg akkor is arctalan zenészek jönnek majd vele, de ez a zenekar elsősorban csak Jeffről szól és őt tényleg élmény nézni és látni.

Setlist: One to Kill / King of the Kill / No Way Out / Set the World on Fire / Phantasmagoria / Twisted Lobotomy / Alison Hell / W.T.Y.D.

Bevallom, nem nagyon követem a Testament működését, mivel nem annyira az én világom. Annyira nem az, hogy amúgy tudtam, hogy Alex Skolnick a banda tagja, de igazából csak akkor tudatosult bennem, amikor bevonultak. És ugye, mint volt Savatage és Trans-Siberian Orchestra tag… 

Kezdésre ők is új lemezes tétellel nyitottak és szinte az első pillanattól megvették a közönséget, ehhez persze nem volt elég a látványos körítés. (Alaposan megleptek az impozáns színpadképpel és látvánnyal.) Kellett az is, amit és ahogyan játszottak, illetve az sem volt mellékes, hogy a kétszintes színpad rendesen megelevenedett.

A tagok folyamatosan változtatták helyüket, kivétel nélkül mindenki megfordult a második szinten, Chuck is többször onnan énekelt, illetve léggitározott. Amikor jellegzetes, rövid mikrofonállványát nem éneklésre használta, akkor szinte a gitárosokkal együtt játszotta el a nótákat. Apropó, szólók! Minden zenésztől kaptunk egy-egy szólót, szépen beleékelve a programba, de valahogy nem petéztem le egyiktől sem. Pedig azért nem gyenge zenészek taposták a színpadot, valahogy jobban élveztem a koncertet, amikor Chuck is jelen volt.

Akire egyébként nem lehetett nem figyelni, mivel hatalmas termete hegyként magasodott előttünk és telepedett rá a teremre. Ezt a látványt csak erősítette a színpad elejére kitett három dobogó, amire állva olybá tűnt, mintha egy grizzly medve hajolna fölém. Ehhez társult mélyen dörmögő hangja és a gesztikulációi. Amik közé azért nagyon sok mosoly és nyelvnyújtogatás is belefért, tehát nem mondanám szigorú arcnak énekesünket.

Pedig megpróbáltam másra is fókuszálni, amíg a fotósárokban voltam, mert mégiscsak egy ex-Savatage zenész játszott az orrom előtt. Gondolom, a teltház és a fantasztikus hangulat is közrejátszott, hogy az egész banda nagyon élvezte a bulit. A technikai személyzet pedig arról gondoskodott, hogy a közönség remekül érezze magát. Egész jó volt a megszólalás, a fények zseniálisak voltak, nagyot dobtak az élvezeti faktoron. Nagyon tetszett, hogy amikor valamelyik gitáros – akár a helyén, vagy a középre tett dobogón – nyomta a szólórészt, akkor az összes fény rá vetült, a Trans-Siberian Orchestra show-kon ez a megoldás a buli zárópontjaként szokott megjelenni.

Alexnek ez ismerős lehetett, ezért egy kis csavart vitt a szólóiba, gyakran leguggolva vagy térdelve szólózott, hangszere szinte elérhető távolságban volt az első sortól. Az Annihilatorral ellentétben itt a program gerincét az új lemez tételei adták, ám ezeket a buli első felében le is tudták, és onnantól már a régebbi lemezekre fókuszáltak.

Mivel a banda jelenlegi felállása már jó néhány évet megélt együtt, így a színpadi kommunikációban sem volt semmi zavar, mindenki pontosan tudta, mikor hol a helye, sosem volt olyan érzésem, hogy felborult volna a színpad az egy oldalra gyűlt tömegtől. Ezt a koncertet alaposan odatették!

Setlist: Brotherhood of the Snake / Rise Up / The Pale King / Centuries of Suffering / Electric Crown / Into the Pit / Low / Stronghold / Throne of Thorns / Eyes of Wrath / First Strike Is Deadly / Urotsukidoji / Souls of Black / The New Order /// Practice What You Preach / Over the Wall

Amikor hetekkel a buli előtt kiderült, hogy elfogyott minden jegy, az első reakcióm az volt, hogy mi ez a nem trendi viselkedés. Thrash bulira minden jegy elkelt? Utólag nagyon örülök, hogy nem csak a ma oly divatos zenék és zenekarok tudják megtölteni a Barba Negrát. Szinte az első taktusoktól ment az aprítás a terem első felében, és ez kitartott egészen a színpadi függöny behúzásáig. Akik riffekben erős estét vártak, azok remek szájízzel távozhattak. És igen, bólogatásban sem volt hiány.

Szöveg és fotók: Savafan
Köszönet a Hammer Concertsnek!
További képek ITT

Legutóbbi hozzászólások