Szűk családi körben eltöltött este: Bloodbound, Crystal Viper, Thobbe Englund, Rexoria – Barba Negra Music Club, 2017.04.02.

írta savafan | 2017.04.17.

Ritka az olyan – vagy talán nem is volt még –, hogy egy nemzetközi, többszereplős koncert valamelyik bandáját lekéssem. A vasárnapi halaszthatatlan melónak és a tüntetésnek köszönhetően most ez is megtörtént, úgyhogy túlestem a tűzkeresztségen. A vasárnap esti koncertre tartó utamat féltávnál a szervek eltérítették, mindenkit a város közepe felé irányítottak, ennek köszönhetően lépésben haladtam megszokott koncerthelyszínem felé.

 

 

Sajnos a kezdő Rexoria zenekarnak csak az utolsó másfél számára értem oda, így nem tudok értékelhető beszámolót adni a produkciójukról. Kíváncsian vártam azonban a nemrég még a Sabaton sorait erősítő Thobbe Englund fellépését. A friss lemez nagyon nem tetszett, nem értettem, miért kellett ilyen gyorsan kihozni. Illetve értem én, csak mégsem. Olyan érzésem volt az anyagot illetően, mint amit gyorsan összecsaptak, a hangzása is demó jellegű, a számok olyan semmilyenek. A Sabaton turnén a Gott mit Unsban ugyan énekelt már Thobbe, de akkor sem éreztem, hogy neki ezt kéne csinálnia, ott az a néhány sor bőven belefért. De most egy teljes műsort tolt el, és a várthoz képest meglepően jó buli volt.

Hangzásra, stílusra igazi katyvasz volt a koncert, kezdésként egy kis Judas Priest érzésű nóta, szirénázó énekhanggal. De volt a buli alatt Black Sabbath hatású dal is, és mindegyiket svéd barátunk énekelte, több-kevesebb sikerrel. Olyan is volt, ami jól állt neki, bár senki se gondoljon valami hangszál-akrobatikára, összességében viszont nem volt vészes. Az élvezetes élő produkciót szépen megtanulta a csatametalosok kötelékében, de azt még neki is szoknia kell, hogy mostantól nem ezrek előtt fog fellépni, hanem csak százak vagy tízek előtt. Most sem voltunk sokan, ami elég furcsa, hiszen a HUNGEXPO-n megjelent több mint 4000 ember egy ezresért nézhette volna meg a négy külföldi bandát az ott megvett jeggyel.

Estindítónak jó volt, de szerintem Thobbe részére véget értek a nagy arénás bulik, ezekkel a dalokkal és koncertprogrammal kis klubok közönségével fog találkozni. Egy ideig még érdekes, hogy Ő volt a Sabaton gitárosa, de ez már csak ideig-óráig vonzó. Tavaly nálunk járt Steve Harris is, aki sokkal nagyobb név, de a side projektjével neki is nagy volt ez a helyszín. A közönségnek viszont ez jó, mert közel kerülhet egy kedvelt zenekar gitárosához, amit az anyabandánál már sokkal nehezebben tehetne meg.

Sold My Soul / Annihilation / The Glow / It Burns / Wildborne / The End of Oil / Break the Chains / I Am / Tragen Vinner

Lengyel-magyar két jó barát. Ez a tézis most is beigazolódott, a hazánkban először fellépő Crystal Vipert nagy ováció fogadta. Ezt meg is hálálta a zenekar, beleadtak apait-anyait. Klasszikus, fémbe kovácsolt metalmuzsikájuk kellemes hallgatnivaló, nekem is meg szoktak fordulni az anyagaik a gépem lejátszási listájában. Marta Gabriel énekes-gitáros frontasszony vezetésével alaposan belekezdtek a lengyelek, karcos hangja igen jólesően hasított a teremben. Azt nem mondom, hogy nagyon változatos dalokkal felvértezett zenekar, de amit csinálnak, azt magas fokon űzik. A koncert elején egy remekbeszabott felkonffal a tartózkodó hallgatókat is maguk mellé állították, Marta kiemelte, nagy megtiszteltetés nekik fellépni abban az országban, ahol olyan bandák születtek, mint a Pokolgép és az Ossian. Szimpatikus mondat volt a hölgytől, és tudván, hogy ez nem csak mesterkélt frázis, jól is esett.

Persze ha csak ennyit tettek volna, az nem lett volna elég egy remek koncerthez, feszesen előadott programjukba azonban nem lehetett belekötni. Az új lemezes The Witch is Back tétellel veselkedtek neki a bulinak, a heavy metal minden ismertetőjelét felvonultató koncertnek kellően erős felütése volt a szám. Sikító, rekedtes ének, bólogatásra ingerlő riffek, megfelelően hosszú gitárszóló, intenzív előadásmód, aminek eredménye a közönség heves reakciója. Az első számtól taps és ováció követett minden egyes dalt. Marta nagyrészt a mikrofonhoz volt kötve, a refrénekért is ő volt a felelős.

A hangszeres szekció az ének alól kivonta magát, helyette folyamatos mozgás közepette látványosan muzsikáltak, elsősorban a basszeros Michal Badocha volt elemében. Folyamatosan pózolt a közönségnek és a fotósoknak, közben hergelte a nézőket és próbálta bevonni őket is a buliba. Nagyon nem kellett erőlködnie, az alig több mint 200 ember, aki ott volt a bulin, tudta, hova jön. Többek között ennek is volt köszönhető, hogy egy remek kis koncertet adtak a lengyelek, viszont azt is el kell ismernem, hogy a közel egy órás program pont elegendő volt. Hosszú távon Marta hangja nem annyira változatos, hogy lekössön, de ez a program korrekt keresztmetszetet adott a zenekar munkásságából. Elsősorban az új lemez dalai voltak túlsúlyban, de nem annyira bántóan, első magyarországi bulijuknak tökéletesen megfelelt.

Némi hasonlóságot véltem felfedezni a frontasszony és a nemrég hazánkban járt Doro között, és nem csak hangban: mindketten végig mosolyogva nyomták le a bulit, kiélvezve minden percét az estének. Első találkozásnak nagyon megfelelt a banda koncertje, előzenekarnak nyugodtan hozhatja őket bárki hozzánk, én tutira megnézem akkor is őket. Jólesett ez a fajta pőre, hagyományos heavy metal.

The Witch Is Back / Night Prowler / Night of the Sin / Witch’s Mark / When the Sun Goes Down / Flames and Blood / The Greed Is BLind / I Fear No Evil / Gladiator, Die by the Blade / The Last Axeman / Metal Nation

Pár nappal a buli előtt olvastam a neten, hogy a szólóban is fellépő Thobbe Englund gitározni fog a Bloodbound-koncerten. Azt hittem, vendégként száll be pár szám erejéig, ha már ott van. Már kezdtem örülni, hogy a megszólalás kap még egy kis dögöt a harmadik gitárnak köszönhetően. Hát, nem így történt! Se két gitárosa, se basszusgitárosa nem volt a Bloodboundnak. Így a már a Powerwolfnál bevált módszert alkalmazva, a basszusgitár teljesen samplerről ment a banda alá, Thobbe pedig a második gitáros posztján nyomta. Az utóbbi időkben látott összetételhez képest csak 3 ember volt a színpadon a megszokott csapatból, igaz, ez nem látszott a produkción. Akik ott fent voltak, mindent megtettek a közönség szórakoztatására, és egész gyorsan sikerült is felforrósítani a hangulatot. Persze az igazán dallamos és fogós témákkal ez nem olyan nehéz, abból pedig van a svédeknek.

Patrik Johansson énekes is megadta a módját a turnénak, két kis apró szarvat és egy méretes bőrelváltozást imitáló gumit pakolt az arcára, hozzá egy igényes – Nosferatut ábrázoló – piros bőrkabátot vett fel. Ami feltűnt, hogy mindkét sípcsontjára egy-egy zenekari logó volt applikálva, az egyik (Bloodbound) érthető, de érdekes volt látni, hogy másik zenekarának, a Shadowquestnek a logója is ott virít a lábán (akik amúgy új lemezen dolgoznak, mint azt a buli után elmondta nagy örömömre).

Ilyen külsőségek közepette csaptak bele a lecsóba, az eggyel korábbi ’Stormborn’ albumról nyomták el az Iron Throne-t. Amúgy elsősorban az utóbbi két lemezről játszottak, a régebbi anyagokat alig érintették, amit picit sajnáltam, mert ezeket is nagyon kedvelem. Persze az új lemezekkel sincs semmi gond, hozzák a megszokott Bloodbound-szintet és szerencsére, ha nem alkotnak kiemelkedőt, az is egész jó anyag. Szóval az első három tétel ezekről az új albumokról jött, és a basszuson kívül is kaptak egy kis samplert, de az tény, hogy amikor kórust kívánt a dal, akkor mindkét gitáros és a billentyűs is beszállt, Thobbe is folyamatosan vokálozott. Látszott, hogy a friss tagokkal nagy összhang alakult ki a turné alatt, nem éreztem azt, hogy az ex-Sabaton bárdista kilógna a zenekarból, szóval elgondolkodnék egy esetleges harmadik gitáros bevételéről (aki lehetne akár ő is), ezzel is lehetne vastagítani a hangzást.

Persze nem csak Thobbe volt új a bandában, hiszen a csapat lecserélte dobosát is. Az új srác, Karl Löfgren amúgy jó választásnak tűnt. Simán hozta az elődje által feldobolt témákat és egész látványosan is játszott. Így hiába volt foghíjas és új a felállás, nem érződött az összeszokottság hiánya. A kezdő hármas után egy kicsit visszanyúltunk egy korábbi lemezhez, az ’In the Name of Metal’ címadó tétele érkezett, ezt persze már a közönség is kívülről fújta. Ez a leosztás kb. a koncert végéig ki is tartott: 2-3 friss szerzemény közé benyomtak egy régebbi dalt, a hamarosan következő Moria nagy kedvencem, így nagyon örültem a felbukkanásának. (Ahogy azzal a riffel beindul a szám, libabőr!) Azt hiszem ez a dal még a Moria bányáitól irtózó hobbitoknak is bejönne, és nagy nyugalommal sétálnának be a „Törpök” világába.

Majd az új lemez klipes dala érkezett, aminek az eleje engem teljesen a Sabaton muzsikájára emlékeztet, így Thobbe szinte otthon érezhette magát. Amúgy igaz ez a zenekar zenéjének nagy részére, ugyanis innen-onnan ismerős részeket gyúrnak egybe, de mindezt meghintik egy kis bloodboundos ízzel, és ettől – meg persze Patrik hangjától – egyből felismerhetővé válik. Az egész estés száguldást megtörve érkezett a Nightmares From the Grave picit nyugisabb tétele. A gyerekkórus annyira szép ebben a számban, tényleg kellemes volt hallgatni, miközben Patrik tartotta a kapcsolatot a közönséggel.

Ez egyébiránt az egész estére igaz volt: a három elöl álló tag folyamatosan kommunikált a nézőkkel. A billentyűs, Fredrik Bergh is csak azért nem csapott néha a közönség tenyerébe, mert a hangszere mögül nem tudott kijönni, viszont ennek fejében folyamatosan grimaszolt nekünk. Ha már az innen-onnan összeszedett dolgokat említettem, a Metalheads Unite dalért nyugodtan köszönetet mondhatnak a Manowarnak, ettől függetlenül én ekkor már teli torokból énekeltem a „M.E.T.A.L. for Metal” szöveget. (Ezt minden Bloodbound-szűz koncertező könnyen meg tudja tanulni.)

És a végére maradt az igazi libabőr, nálam ez minden nótát visz a zenekartól, de azt gondolom, az összes metalszámot egybevéve is ott van nagyon az elején. Nem tudom, anno mi fogott meg ebben a dalban, de a Nosferatu minden egyes alkalommal ilyen hatással van rám. Egyszerűen elsült a kezük – de nagyon –, amikor írták a nótát! Ha csak ezt az egy dalt nyomnák el, akkor is elmennék a koncertjükre. Ez van! Hiányos felállással, az újabb lemezek erőltetésével is kellemes bulit adtak a svédek, igaz azt nem mondom, hogy nem voltak hibái a koncertnek, de ezek nem voltak nagyon bántóak. Ezt a kört nyomják le ezzel a programmal, és mikor legközelebb találkozunk, addigra remélem, pár számot elhagynak az újak közül, és kapunk helyettük néhány dalt a most elhanyagolt lemezekről is.

Iron Throne / War of Dragons / Stand and Fight / In the Name of Metal / Satanic Panic / Stormborn / When All Lights Fail / Moria / Battle in the Sky / Fallen Heroes / Nightmares From the Grave / Silver Wings / Metalheads Unite / Dragons Are Forever / Nosferatu

A koncert után sikerült beszélni Fredrikkel, aki elmondta, hogy a gyerekek az okai ennek a csonka felállásnak. A basszeros Anders Bromannak nemrég született gyermeke, így otthon maradt az anyukával és a picivel, Tomas Olsson testvére, Henrik pedig gyerekeket tanít gitározni, és most nem tudta otthagyni a tanítványait. Ami még keresztbe tehetett volna a turnénak, hogy Fredrik párja is a nyolcadik hónapban volt a turné alatt, és a billentyűs ezért testben ott volt ugyan minden este a színpadon, de lélekben teljesen máshol járt. Azt mondta, reméli, hogy a pici bent akar maradni, és megvárja a turné végét. Nem könnyű így produkálni estéről estére. A nagyon kevés néző láthatóan jól szórakozott, de ez a csomag több embert érdemelt volna. Igaz, nagyon húzós napok voltak, de akkor is furcsa, hogy a Sabaton nagyszámú közönségéből ilyen kevesen éltek az akciós jegyár nyújtotta lehetőséggel.

Szöveg és kép: Savafan
Köszönet a Hammer Concertsnek!
További képek ITT

Legutóbbi hozzászólások