Részben kiköszörült csorba: Tarja, Devilfire, Anvision – Barba Negra Music Club, 2017.02.01.

Az előző esti HammerFall-buli még a fülemben csengett, és máris egy másik északi országból érkező előadó koncertjére siettem. Mindketten meghozták hazájuk időjárását – hogy még otthonosabban érezzék magukat –, így didergősen vártunk a beengedésünkre. Tarja nálam a női énekesek között mindig is a klasszist képviseli: hangjába, személyiségébe nem tudok belekötni, de sajnos ugyanez nem mondható el azokról a dalokról, amiket prezentált nekünk ezen az estén.

Előtte azonban két bandát kellett túlélni, ráadásul ritkán látni ennyire erős headliner mellett ilyen gyenge zenekarokat. A lengyel Anvision nyitotta a sort (amúgy a nemzettel jóban vagyunk, és hatalmas pozitívum volt a végén hátra vett magyar zászló), azonban az öreguras társaság progos zenéje nem az én világom.

Az énekes Marek Ostrowski hangja sem vett meg kilóra, ráadásul nagyon esetlenül mozgott a hatalmas színpadon. Úgy tűnt, hogy mindenki belefeledkezett hangszerébe, a show nagy részét az énekesre bízták. Nem aprózták el a bulit rövid számokkal, a rendelkezésre álló időben mindösszesen 4 dalt játszottak el. A zárótételben a billentyűs előjött a hangszerei mögül, és az instrumentális részben a nyakába aggasztott szintin játszott, miközben helyét az énekes vette át, aki egyszerűnek tűnő szólamokat játszott a hangszeren.

Setlist: I’m Gone Away / Around The Corner / Season For A Witches / Mental Suicide

Az a különbség Anglia és Svédország között, hogyha a soron következő banda a svédektől jött volna, akkor valószínűleg fülig érő vigyorral figyeltem volna a koncertet, ugyanis ott minden kőhajításra találni egy kiváló énekest. Az angol Devilfire-nek azonban nem sikerült megtalálni azt a bizonyos jó énekest eltaláló követ, mivel a zenekar leggyengébb pontja Alex Cooper volt, pedig az alapanyag jónak tűnt.

Mikor bevonultak a srácok a glames vonal összes külsőségével, azt hittem, hogy egy fincsi és laza rockbuli lesz. Zeneileg nem éreztem olyan nagy bajt, de Alexnek erőtlen és unalmas hangja volt, amit a fotósárokban annyira nem is hallottam, csak amikor kimentem a közönség közé. Többször iszonyat hamiskás is volt. A fejébe húzott kalaptól az arcából szinte semmit sem láttunk, mozgása nem volt kiegyensúlyozott, hiszen részben tök unottan sétafikált fel alá a színpadon, majd a mikrofonállványt felkapva bepörgette magát. Unottságban csak a gitáros, Richard múlta felül kollégáját, aki konkrétan egy arcrezdülés nélkül nyomta le azt a 3 számot, amit az árokból hallottam. Hogy utána költözött-e élet a srácba, azt nem tudom, de pengette amit kell, mindenféle színpadias mozgás nélkül.

Szerencsére azért a rasztahajú basszeros, Davey és a szőke gitáros, Baz megtette, amit megkövetelt a haza. Ők rendesen odatették magukat, láthatóan nagyon élvezték a bulit. A szólóknál Baz bejött középre, vagy átment a színpad túloldalán lévő hangszeres duóhoz. Amúgy a közönség jól vette a lapot, engem is meglepett a zenekar fogadtatása, de kell még pár kör, hogy összeszokjon a banda, és az sem árt, ha nem csak a zenekar 3/5-e élvezi a koncertet és teszi oda magát.

Setlist: Thousand Times / Revolution / Kill Your Love / Devil In Your Eyes / She’s Like Fire / Waiting For A Rock Star

Azt hiszem, hogy Tarja az az énekesnő, akit a legtöbb módon láttam már színpadon. A Nightwish énekeseként többször is láttam, de volt alkalmam hozzá első lemezének turnéján egy zseniális pecsás koncerten, de Grazban és Pozsonyban is találkoztam vele. Az Operafesztiválos fellépésén is ott voltam, majd egy hasonló koncerten, a cseh Masters of Rockon. Aztán az újabb lemezeivel szinte mindig elcsíptem valahol, míg eljött a tavalyi MOR, ahol a Megadeth lemondása miatt a fesztivál záróakkordja volt a nap headlinereként. És míg az első Pecsa-koncert szinte az év egyik legjobb és legszebb bulija volt, addig a cseh fellépés számomra hatalmas csalódást okozott: a buli első fele konkrétan borzalmasra sikeredett, pedig elfogult vagyok vele szemben. Modern rockosra effektezett katyvasz egy túlmozgó, kemény rocker csajként viselkedő Tarjával.

Sajnos azt is el kell ismernem, hogy a lemezeket elsősorban a technikai tudás és Tarja hangja menti meg az unalomtól. Igaz volt ez akkor is, amikor még az a bitang erős felállás volt mellette, ahonnan már csak Alex és Max maradt hírmondónak. Eleinte a kevés saját nóta miatt több Nightwish-dal volt műsoron, pár feldolgozás és klasszikus művek kerültek terítékre. Azt a felállást élmény volt nézni, egy Alex Scholpp - Doug Wimbish - Mike Terrana - Max Lilja - Tarja mag eszement nagyot produkált. Aztán a műsorokból kikoptak a klasszikusok, a feldolgozások és a Nightwish is már csak medleyben szerepel. Ami nem lenne baj, sőt! Így természetes, de a bekerülő számok gyengébbek a lecserélteknél. Majd eltűnt Mike és Doug is, és számomra nevenincs zenészek játszották már el a gyengébb nótákat. Az új lemez rockos megközelítése jóval kecsegtetett, de nem tetszett, ilyen zenei kvalitásokkal bíró srácok miért nem tudnak slágereket írni. Vagy írjon nekik valaki, ők bármit el tudnak nyomni!

Így jött el február első napja, a koncert kezdéseként pedig rögtön egy új lemezes tétel, a Demons In You, aminek az elején lévő laza gitárt Alex nagyon jól hozta, ekkor még szinte félhomályba burkolózott a teljes zenekar. Majd a zúzós részre felkapcsolták a fényeket, és a színpadon termett Tarja, a terem pedig majd felrobbant. Nem volt teltház, de elég sokan voltunk, és igen vegyes volt a felhozatal: a klasszikus éneklést kedvelő hölgyektől és uraktól kezdve a Nightwish-rajongókon keresztül a fiatal csajokig. Az elején még mindenki a maga vérmérséklete szerint viselkedett, de gyorsan átragadt mindenkire Tarja magával ragadó kedves személyisége, és rockerré változott a teremben mindenki. Karizmája még mindig van a hölgynek, az tiszta sor. Mindig is tetszett bene, hogy a színpadon dívaként tudott rockénekesnő lenni, pár operás kézmozdulat közé tök természetesen illett az ökölrázós villázás. És a hangja még mindig libabőrt okoz, mindegy, hogy mit énekel. Természetesen most is kiválóan énekelt, nem voltak elcsalások, minden magas és kitartott hang a helyén volt. Mindezt úgy, hogy közben iszonyat magassarkúban pörögte, táncolta végig a kétórás bulit.

Sajnos a zenekarra már nem tudom azt mondani, hogy ennyire magával ragadó volt, nekem például Timm Schreiner dobos tök átlagosnak tűnt. Nem játszott látványosan, ha gép dobol helyette, észre sem vettem volna, hogy nincs dobos. Mike Terrana az unalmas témákat is feldobta egy kis tupírral. Majdnem ugyanez igaz Christian Kretschmar billentyűsre is, mondjuk úgy, mindketten konszolidált úriember módjára viselkedtek. De egy kis megőrülés kell a színpadon, ha már rockkoncerten vagyunk, és ha a többiek ennyire látványosat produkálnak. Mert Alex Scholpp gitáros végig látványosan és jól játszott. Ő a kezdetektől Tarjával van, látszik is rajtuk az összeszokottság, többször összekacsintottak a buli folyamán. Kevin Chown basszeros is igazi rocker arc, mozgása és játéka vérbeli profit tükröz, mondjuk kinézetben és mozgásban ellentéte az elődnek, Doug Wimbishnek. Más stílusból kerültek ugyanabba a csapatba, viszont Kevin sokkal többet vokálozik, mint Doug. Ebben a felállásban elsősorban ő a felelős a vokálokért és a mélyebb, férfias énekért, bár Alex is megcsillogtatta énektudását a Nightwish-medleyben, amikor Marco sorait hörögte a mikrofonba. Persze a legnagyobb tombolás és beindulás most is ez alatt volt, pedig a listába egy instrumentális szám részletet is beiktattak, de azért ezek a nóták az ő hangjával az igaziak.

Az egyveleg után bárszékeket hoztak a színpadra, és virtuális tűzrakás következett. Mindenki lejött a színpad elejére és egy akusztikus egyveleg érkezett, sajnálatomra az egyik legnagyobb szólólemezes kedvencem, az I Walk Alone is csak itt kapott helyet. A színpadi fényeknek köszönhetően amolyan tábortüzes jellege volt a résznek, igaz az I Walk Alone beindulósabb részénél a dobos már visszaült a normális cájgja mögé és Tarja is leszállt a bárszékéről. Ezt már nem lehetett ülve előadni.

Apropó fények. Ezen a téren éreztem talán a koncert legnagyobb gyengeségét. Az utóbbi időszakban a zenekarok olyan látványvilággal kápráztattak el minket, hogy egyik ámulatból a másikba estünk, nagyban emelte a bulik színvonalát a remekbe szabott fények. Itt viszont semmi extra, az első számoknál szinte a basszeros több fényt kapott, mint főhősnőnk, pedig pár szám igényelte volna a szép fényeket. A kivetítő valamicskét javítottak a helyzeten: szépen összevágott filmekkel támogatták meg a koncertet, a videók témáját illetően is mentek az adott dal mondanivalójához. Az itt-ott beszúrt köszönöm (magyarul) és egyéb aranyosan kiejtett kifejezések csak emelték az amúgy sem lapos hangulat színvonalát.

A ráadásra aztán összekapták magukat és három sláger következett. Az Until My Last Breath alatt az egész terem tombolt, de a zenekar is pörgött, ugrált a dal ritmusára, igazi össznépi party alakult ki a teremben. Max konkrétan helyben futásban tolta le szinte a teljes számot, közben kezei veszettül jártak dizájnos csellóján. Amúgy egész buli alatt nagyon lelkesen fogadta a közönség a zenekar minden rezdülését, a sorokat szinte végig a finn pacsirtával együtt énekelték. Amúgy a dal egy nagyon jó dallamos koncertzáró. A csellós és a dobos kivételével mindenki énekelte a refrént, örült módon fel-alá rohangáltak a gitárosok, tökéletes befejezése volt az estnek. A koncertet követő szokásos zenekari ölelkezés most sem maradt el, ezzel is bizonyítva, hogy egy nagyon is egymásra hangolódott csapat koncertezik nap mint nap.

A cseh fellépés után nagyon féltem, hogy rossz irányba indul el Tarja szekere, a lecserélt zenészek és a modern rockosra effektezett számok számomra nagy csalódást okoztak. Bíztam benne, hogy csak kisiklás volt az a műsor, és a pesti bulin kiköszörüli azt a csorbát. Ez részben sikerült is, a húros hangszeren játszó zenészek nagyon jól és látványosan játszottak, Tarja pedig még mindig magával ragadó személyiség, kedvessége és a közönség iránti szeretete most is lejött a színpadról. És az is igaz (látszott minden mozdulatukon), hogy szeretik azt, amit csinálnak, a koncert minden pillanatát élvezték, ez pedig már az első pillanatban átragadt a közönségre. De sajnos erős számok nélkül ennyi pozitívum is csak egy nagyon jó koncertre elég, így számomra ez a buli még messze volt a különleges, zseniális kategóriától. Remélem, legközelebbi találkozásunkkor már túl lesznek ezen turnén, és bátrabban merítenek más anyagaikból, illetve a számomra hiányzó dalokból.

Setlist: Demons in You / 500 Letters / No Bitter End / Lucid Dreamer / Eagle Eye / The Living End / Calling from the Wild / Nightwish Medley / Acoustic Medley / Love to Hate / Victim of Ritual / Undertaker / Too Many // Innocence / Die Alive / Until My Last Breath

Szöveg és képek: Savafan
Külön köszönet a Concerto Musicnak!
További képek ITT