Nyomokban MTV-slágert is tartalmaz: Iced Earth, Ensiferum, Kataklysm, Unearth – Barba Negra Music Club, 2016.12.19.

Aki nagyon fiatal, annak elmondanám, hogy amikor még az MTV volt az egyik zenei ízlésformáló, akkor még nekünk, rockereknek is volt egy fasza kis műsor a csatornán. Persze szigorúan csak éjszaka, és ha jól emlékszem, péntekenként. Mivel akkor más lehetőség még nem nagyon volt, szinte minden részt felvettem VHS kazettára, és utána onnan másolgattam össze egy másik kazettára a nekem kedves vagy tetsző klipeket. Azt a kort és érzést nem tudta visszahozni ez a turné, és nem is értem, ha már ezt a nevet választották a turnénak, akkor miért nem az ott kultikussá váló zenekarok kerültek bele az utazó cirkuszba.

Az Ensiferum ebben az időszakban még nem is létezett (1990-1997-et írunk), az Unearth is alig, és a Kataklysm sem ment rogyásig ebben a műsorban. Viszont tény, hogy az este főbandáját ebben a műsorban ismertem meg: a Melancholyt ott láttam először, és nagyon tetszett. Akkor ugyan még Matt Barlow-val az énekesi poszton, akinek derékig érő vöröses rőzséje, illetve a fesztivál közönségének mérete és reakciói is a retinámba égtek. Az igazán kultikus korban, az akkori rocker pasik egyik álma, Vanessa Warwick – a The Almighty énekesének felesége – volt a műsorvezető. Ha nagyot akartak volna dobni a turnén, akkor elhozhatták volna konferansziénak, hogy legalább csaj is legyen a körúton. Manapság már ilyen műsorok nincsenek a TV-ben, de még ha lenne is, nehéz volna találni olyan karizmatikus leányzót, mint amilyen Vanessa.

A csípős decemberi estén elsőként az amerikai Unearth tolta az arcunkba kiabálós metalcore-ját. Azt nem mondom, hogy tetszett, de intenzívnek intenzív volt, és akadtak kellemes részek a muzsikában. Néha olyan zenekarokra emlékeztettek – persze csak a stílusnak megfelelő szaggatott részek között –, mint a Maiden, az In Flames és a Slipknot. A négyzenekaros estének köszönhetően elég kevés helyük volt, hogy bemutassák teljes színpadi mozgáskultúrájukat, de azért a kötelező ugrálások és pörgések megvoltak. Nem egyszer az egész banda a levegőben volt, persze az asterixes bajszot viselő doboson kívül, akinek úgy jártak a kezei, mint a motolla.

Persze a hangszeres szekció is rendesen odatette magát, a szólók közül némelyik kifejezetten tetszett. Úgy voltam az estével, hogy elsősorban a két co-headliner zenekar érdekelt, de meglepően jól éreztem magam az Unearth buliján is. Persze nem leszek a rajongójuk, de az előbb említett részek kellemesen jó hangulatba hoztak.

Setlist: Giles / This Lying World / The Swarm / Only the People / The Great Dividers / Watch It Burn / Zombie Autopilot / Never Cease / My Will Be Done

Nem úgy a másik tengerentúli csapat, a Kataklysm. Már láttam őket ezelőtt is, és akkor sem voltam oda a bandáért. A kezdésként érkező Breaching the Asylum tekerős részei még csak-csak elmentek, de ez a fajta súlyos, málházós muzsika, nagyon nem az én világom. Pedig el kell ismerni, hogy a közönséget szépen beindították, volt pogó rendesen az első sorokban, ráadásul jobban szóltak, mint az utánuk következő finnek. A színpadot is szépen belakták, a kipakolt dobogókon gyakori vendég volt valamelyik tag, mondjuk a gitárosok arcából az elején nem sokat láttam, annyit bólogattak. Maurizio Iacono énekes nem az a színpadszántó típus, de a többiek azért megoldották a mászkálást helyette is. Viszont az picit furcsa volt számomra, hogy úgy rákészült a verzékre, mintha valami gyors, tempós tétel következne, majd pedig lehörögte az arcunkról a mosolyt is. Aki a zenekar miatt érkezett az estére, az jól szórakozhatott, nálam az estét az utolsó helyen zárták.

Setlist: Breaching the Asylum / The Black Sheep / As I Slither / Taking the World by Storm / At the Edge of the World / It Turns to Rust / Blood in Heaven / Thy Serpents Tongue / Crippled & Broken / The World is a Dying Insect

A finn Ensiferumtól jobb bulit vártam, de ebben nem ők voltak a ludasak. Az utóbbi alkalmakkor mindig pozitív szájízzel jöttem el bulijaikról – bár nem régi az ismeretségünk –, most viszont a technika ördöge megakadályozta ezt. Az első 3 szám alatt – amit az árokban töltöttem – a basszuson és a lábdobon kívül szinte semmit sem hallottam. Még Lindroos hangját sem, viszont a pólóm rendesen lebegett a sok basszustól. Szerencsére az első sorban fanok voltak, akik végig énekelték a szöveget, így mégsem volt akkora hiányérzetem. Később, hátul már nem volt annyira rossz a hangzás, de távol volt a kiválótól.

A zenekarra viszont egy rossz szavam sem lehet, most is hozták intenzív és pörgős stílusukat, és jó volt látni, hogy a harmonikás Netta mostanra már teljesen belepasszol a zenekarba. Sokkal többet jött előre, folyamatosan mosolygott és ökörködött a gitárosokkal, szinte csak akkor vonult háttérbe, amikor vokáloznia kellett. Persze a show-t most is az olyan „őrült” fazonok produkálták, mint Sami Hinkka basszeros, aki szoknyájában fel-alá rohangált a színpadon és folyamatosan hergelte a közönséget, vágta a grimaszokat és cserélgette hangszerét. Ez számomra új elem volt, talán mindegyik számnál gitárt cserélt. Első, teljes koncertes találkozásunkkor olyan hevesen csapkodta hangszerét, hogy az eltört, és majdnem egy teljes szám lement, mire valahonnan a színpad mögül előkerítettek egy másik gitárt. Így most egy teljes arzenál várt rá oldalt.

Az új lemezt bemutató turnén már túl vannak, de azért majdnem a program felét az új lemez dalai tették ki, igaz a műsor rövidsége és a számok hossza miatt ez nem is olyan nagy szó. Az este folyamán a legkevesebb számot ők játszották, de a bulifaktor náluk volt a legmagasabb. A közönség a gyenge hangzás ellenére végig ropta a táncot a műsor alatt, az utolsó koncerten megtapasztalt közös, földön evezés viszont most elmaradt. Majd a fesztiválokon, hiszen a nagy melegben mégis csak jobb, mint a hideg padlón.

Setlist: From Afar / Warrior Without a War / In my Sword I Trust / Two of Spades / Heathen Horde / Twilight Tavern / Ahti / Lai Lai Hei

Essünk túl gyorsan a negatív dolgokon. Az Iced Earth koncertjének az elején szintén azt éreztem, mint az Ensiferumnál: a dobból és a basszusból rengeteget hallottam, viszont Stu hangjából szinte semmit. Az a jellegzetes, légkalapács szerű hangzás sehol sem volt, pedig tolták a srácok becsülettel. Később, miután hátramentem, már sokat javult a hangzás. Lehet, úgy lőtték be a cuccot erre a bulira, hogy élvezhetően csak a keverő környékén szóljon, elől ugyanis sok basszust lehetett hallani. A másik negatívum, hogy több kedvencem is kimaradt a rövidke programból, igaz pár számot kivéve a számomra oly kedves korból játszottak. Az új lemezt csak megemlítették, konkrétan egyetlen tétel szerepelt a programban.

A számomra meghatározó korszakukban Matt volt az énekes, és Stu tök jól hozta ezeket a témákat, a hangja végig kifogástalan volt, pedig a turné utolsó állomásáról beszélünk, de fáradtságnak semmi jelét nem hallottam. A sikítások, a kitartott hangok mind olyanok voltak, mint amikre fiatal koromból emlékeztem. A palinak csak a kinézetével nem tudok megbarátkozni, még mindig úgy néz ki, mint egy csöves alkesz, aki véletlenül került a színpadra, de igazából leszarom, amíg így énekel.

Szerencsére a másodikként felhangzó Burning Timest szeretem, így nem zavart, hogy az énekből semmit sem hallottam, énekeltem én magamnak az árokban, miközben kattintgattam. A közönség soraiból már jobban érvényesültek azok a jellegzetes hangzások, amiből pillanatok alatt leveszi az ember, hogy Iced Earth dübörög a hangafalakból.

Ha már a friss albumot nem erőltették, nyomtak rendesen a ’Dystopia’ lemezről, amiről elsőként a címadó tétel érkezett, mely egy hamisítatlan IE-téma. Azért a srácok nem szántották fel a színpadot, Schaffer szinte alig mozdult el a mikrofonállványától. A főnök nagyon szimpatikusan nem tolta magát előtérbe, pedig megtehetné. Ha éppen úgy adta a téma vagy a szóló, visszahúzódott a paravánok elé, és átadta a terepet a fiatalságnak.

Talán a legvehemensebb a basszeros, Luke Appleton volt a bandában, aki nem ritkán derékig hajolva headbangelt. A legfrissebb tag, az idén beszállt Jake Dreyer azért még picit visszafogottabb, persze szólóinál előjött a fénybe, de kell még neki egy kiadósabb turné, hogy teljesen passzoljon a bandába.

Azt sajnáltam, hogy mivel ez volt a turné záró állomása, semmilyen poénnal nem álltak elő az előzenekarok, pedig azt gondolom, ennyi pasi csak kitalált volna valami szívatást vagy poént az Iced Earthnek. Nagyon gyorsan elröpült az alig 1 óra, a koncert zárásként pedig egy hatalmas klasszikussal, a Watching Over Me-vel búcsúztak el a magyar közönségtől.

Az estének megvoltak az előnyei és a hátrányai egyaránt. Igen széles skálát kaphattak azok a rajongók, akik karácsony előtt pár nappal minőségi metal muzsikára vágytak. Volt itt kiabálós metal, hörgős metal, bulizós metal és szikár power metal, ennek megfelelően a bő félházas közönség összetétele is igen vegyes volt. A hátránya viszont az volt ennek a kvartettnek, hogy főbandaként az alig egyórás műsoridő nagyon kevés. Pláne, ha ennyire minőségi muzsikát tol a banda. Viszont készül az új IE lemez, szóval nagyon remélem – vagyis bízom benne –, hogy egy teljes hosszúságú koncerttel is elnéznek felénk hamarosan.

Setlist: Great Heathen Army / Burning Times / Plagues of Babylon / Dystopia / I Died for You / Vengeance Is MIne / V / My Own Savior / The Hunter / Boiling Point / Pure Evil / Watching Over Me

Szöveg: Savafan
Fotók: TT, Savafan
Köszönet a Concerto Musicnak!
További képek ITT