Az aprítás magasiskolája: Overkill, Crowbar, Desecrator, Shredhead – Barba Negra Music Club, 2016.11.17.

írta savafan | 2016.11.27.

Ritka az olyan este, amikor a felhozatalból csak egy zenekarra vagyok kíváncsi. Az Overkill Club 202-ben tartott koncertjét sajnos kihagytam, de akkor annyi pozitív kritikát hallottam a buliról, hogy nem volt kérdéses hol a helyem, ha újból jönnek. Azon kívül, hogy nagyon szeretem a zenekar lemezeit, láttam már néhányszor a bandát, és sosem csalódtam a produkcióban.

 

 

Az izraeli Shredhead nyitotta az estét, intenzív thrash metaljuk nem az én szájízemnek megfelelő muzsika volt. A kellő agresszivitás megvolt a bandában, de semmi többet nem éreztem bennük. Akkor még nem voltam képben honnan származnak, így utólag egy kis keleties ízt belecsempészhettek volna a muzsikájukba. Azt viszont nem lehet elvitatni a zenekartól, hogy a tagok nagyon odatették magukat.

Lee Lavy basszeros akkora terpeszekben nyomta, hogy a hangszere majdnem a földet érte, Yotam Nagor énekes pedig mint egy ketrecbe zárt oroszlán, folyamatosan mászkált és acsarkodva ontotta ránk a dühét. Ekkor még nem voltunk olyan sokan, de a maroknyi közönséget megvették. Mivel nyúlfarknyi az eddigi diszkográfiájuk, gondolom csak most indították be a szekeret. Jó turnéba csöppentek.

Az ausztrál Desecrator már nem ennyire dühös, acsarkodós thrasht tolt a képünkbe. Nekem néhol olyan érzésem volt, mintha a nagyok paneleiből építkeztek volna. Elsősorban sokkal kevesebb ének volt, mint az izraeli brigádnál, de azt tőlük sem lehet elvitatni, hogy tisztességgel megpróbálták beindítani a közönséget. Ez többé-kevésbé sikerült is, nekem egy fokkal jobban tetszettek, mint az első banda, de azért nagyon messze vannak a nívós dolgoktól és az én ízlésemtől is.

Tudom, hogy a Crowbar kultikus banda, de nem miattuk jöttem el erre az estére, így nem is állítottak maguk mellé a rövidnek tűnő programjuk után. Kicsit statikus előadásmódjuk furcsa volt számomra, igaz ez a fajta zene nem arról szól, hogy szántsuk fel a színpadot, de az tény, hogy aki értük jött, jól szórakozhatott. Legalábbis a közönség reakcióiból erre következtettem.

Olyanok voltak, mint a hatalmas öreg gőzmozdonyok: lassan indulnak be, de aztán mindent legázolnak maguk előtt. Ezt a fajta doomos, picit lassabb, vontatott muzsikát nem nekem találták ki, igazából felpörögni sem tudtam.

Kedden már láttam egy három frontemberes bandát, és az Overkill mai felállása is ehhez hasonló. Tudom, Bobby Blitz az énekes, de D.D. Verni és Derek Tailer is olyan performanszot nyomott le a buli alatt, hogy simán tudták tehermentesíteni Bobbyt. Nálunk már visszatért a kötelékbe Dave Linsk gitáros is, bár ő nem akkora showman, mint a többiek, de szólói precízek és gyilkosak voltak. Olyan elementáris erővel robbantak a színpadra, hogy azt sok mai fiatal banda is megirigyelhetné. Nem szóltak jól, kifejezetten kásás volt a hangzás, de az energia, mindent vitt.

A másodiknak eltolt Rotten to the Core alatt viszont előjöttek a régi emlékek: nem szoktam folyamatosan hallgatni a banda albumait, de a refrént már a srácokkal együtt üvöltöttem a fotósárokban. Bobby amúgy túl egy rákon és közel a 60-hoz kifejezetten jó formában volt, jellegzetes hangja mit sem kopott az évek alatt, a testével illetve a kezével szinte minden egyes sort megélt. Többször is azt vettem észre, hogy gesztusaival elmeséli a számok szövegeit, ezt is igen feszes mozgással. Bizonyos pózoknál úgy dagadtak és feszültek meg az izmai, hogy közelről csak kamilláztam, hogy ennyi idősen milyen jó karban van.

A mikrofonállvánnyal is nagyon jó barátságban van amúgy, pörgeti, rádől, támaszkodik rajta, és megannyi trükköt ismer, amiket be is vet, nagyon látványossá téve az amúgy sem gyenge produkciót. Az instrumentális részeknél mindig elvonult a hangfalerdő mögé egy kis frissítőre, illetve pár szippantásnyi dúsított oxigénre (ekkora hajtáshoz kell is egy kis plusz energia), majd amikor az énekrészek következtek, a hangfalak mellől rárontott a mikrofonállványra és a kontroll-ládákra.

D.D. Verni az egész buli alatt, mint egy mérgezett egér, úgy járkált körbe, néha beszállt a vokáltémákba, közben eszeveszett tempóban jártak a kezei. Derek Tailer gitáros pedig végig incselkedett és kommunikált a közönséggel. Amikor még bent tartózkodtunk az árokban, jelzett, hogy dobálni fogja a pengetőjét, fotózzuk le. Két pengetés közt magasan a levegőbe dobta a pengetőt, majd azt elkapva folytatta a húrtépést, és mellékesen odabiggyesztett egy egyezményes „Fuck you!” jelet. Ezt többször megcsinálta a buli alatt, ezzel is kellően felpörgetve a közönség első sorait, akik a pengetőjére vágytak. Igazi „one man show”-t nyomott le a színpad bal oldalán, folyamatosan kisegítve Bobbyt a refrének alatt.

Abszolút nem helyezték egyik lemezt sem előtérbe, nem is emlékszem olyan zenekarra, akik ennyi albumot megidéztek volna egy koncert alatt. Mondhatni szinte az összes olyan nótát elnyomták, amiről klipet is készítettek az évek folyamán, igazi „best of” program volt. Egy szám erejéig megemlítették az utolsó lemezt is, konkrétan az Armoristtal nyitottak. Aztán jött a múltidézés, de nem valami öreges módon – ekkora energiával teli gyalulást rég láttam élőben.

Tudom, nem ilyen bulikra járok, de két nappal később a Winter Masters of Rockon is lejátszották a teljes mezőnyt. Ott jobban szóltak, viszont rövidebb műsort adtak, és a végső performansz kimaradt. Előtte nálunk még elnyomtak egy Thin Lizzy-feldolgozást, az Emeraldot, amivel a megérdemelt pihenőre vonultak el a ráadás előtt. Ez a szám a többi Overkill-nóta sebességéhez képest balladának tűnt. A koncertet záró Fuck You, ahhoz képest, hogy feldolgozás, teljesen a zenekaré, nélküle elképzelni egy Overkill-bulit szinte lehetetlen, majd a végén Blitz beugrott a közönség közé egy kis crowdsurfingre.

Elsősorban az Overkill miatt mentem az estére, és akkora energiabombát kaptam tőlük, amit nem vártam. Tudtam és emlékeztem rá, hogy élőben olyan aprítást művelnek, amit sok banda megirigyelhetne – egy feszes, slágerekkel telezsúfolt másfél órát kaptunk. Örülök, hogy sokan voltunk a teremben, és bízom benne, hogy visszatérnek, mert ezentúl nem hagyom ki a bulijaikat, pedig nem vagyok az a megátalkodott thrasher.

Setlist:
Armorist / Rotten to the Core / Electric Rattlesnake / Hello from the Gutter / In Union We Stand / Our Finest Hour / Hammerhead / Feel the Fire / Coma / Infectious / Emerald /// Ironbound / Elimination / Fuck You

Szöveg és kép: Savafan
Köszönet a Concerto Musicnak!
További képek ITT

Legutóbbi hozzászólások