Powerwolf: Lupus Dei

írta garael | 2007.04.24.

Megjelenés: 2007

 

 

Kiadó: Metal Blade

Weblap: www.powerwolf.net

Stílus: heavy metal

Származás: Németország

 

Zenészek
Attila Dorn - ének Matthew Greywolf - gitár Charles Greywolf - basszus Stefane Funčbre - dob Falk Maria Schlegel - orgona, billentyű
Dalcímek
1. Lupus Demonae (Intro) 01:17 2. We Take It From The Living 04:04 3. Prayer In The Dark 04:20 4. Saturday Satan 05:18 5. In Blood We Trust 03:03 6. Behind The Leathermask 04:35 7. Vampires Don't Die 03:09 8. When The Moon Shines Red 04:25 9. Mother Mary Is A Bird Of Prey 03:16 10. Tiger Of Sabrod 03:53 11. Lupus Dei 06:08
Értékelés

A Bloodbound után ismét itt egy csapat, mely a nindzsák megtévesztő technikájával rejti vámpí­ros-black álca mögé alapvetően retro-heavy metal zenéjét. Mí­g azonban a skandinávok elsősorban a NWOBHM vérvonalát csapolják meg, addig farkas tesó egyaránt fertőzött a Sabbath orgonás teátrizmusával, és King Diamond misztikus, okkult világképével is. A párhuzamot azonban nemcsak a horroros feeling, hanem az énekes hangi adottságai is erősí­tik. Nem, szó sincs itt holmi fejhangú akrobatamutatványról: a román származású - bár gyanúsan magyar nevű - énekes az albuminfo szerint szintén az operakirályságból csöppent a lenézett metal vidéki rokonságába - nos, ez a teljesí­tményén igencsak hallatszik is. A hosszú, kitartott hangokkal operáló, izé, operázó, telt, némileg steril énektechnikát aztán szépen támogatják a templomi orgonák szí­npadias futamai, némi nagyzenekari feelinget adva az ortodox heavy témáknak. Már az első album is tartalmazott nekem tetsző dalokat - elég csak a We Came to Take your Souls és a Kiss of The Cobra Kingre emlékeznem -, ám jelen recenzió tárgyánál nemigen találok olyan számot, melynél ne kezdjek el zombi módjára billegni a jól eltalált rittmusok hallatán. A nemzetközi brigád persze nem találta fel a spanyolviaszt, ám jelenünk euro- power dömpingjében olyan sémákkal tudott előhozakodni, melyek eddig Csipkerózsika, helyesebben vámpí­rálmukat aludták. A sejtelmes témákat aláfestő retro riffelés remekül illik az énekelhető, nagy í­vű dallamokhoz, melyek esetében ezúttal nagyot alkotott a csapat. Már a kezdő szám összesűrí­ti a lemez előnyeit - akinek ez nem tetszik, az ne is nagyon hallgassa tovább- az énekes "kiállós szólója" és a téma kissé epikus kibontása adja meg azt az érzelmi többletet, melyhez az image járul. A dalokban - jóllehet nem igazán használnak szimfonikus hangszereket - a templomi orgona úgy tudom, nem minősül annak - érezhető egyfajta klasszikus, operai megközelí­tés is, vegyük csak a Prayer int he Dark Ave Maria-t idéző refrénjét, a Saturday Satan (ilyen cí­met!) német operákat idéző romanticizmusát, vagy a konkrétan egy harminc tagú kórussal megtámogatott, katedrálisban(!) felvett Hallelujázó In Blood We Trust-ot. A teátrális elemek mellett aztán ott vannak azok a hagyományos rock-heavy metal kiegészí­tők, melyek megadják a dalok igazi mélységét. Néha a Sabbath, néha a Candlemass képe is bevillan, ám a számok inkább a hagyományos heavy metalban fogantak. Doom téma igazából csak kettő akad: a When The Moon Shines Red pazar, igazán operás énektémájának komolyságát aztán jól eltalált poénbombával enyhí­ti a haggaa-huhh-haggahuh csordakórus felgyorsuló farkasvokálja, a záró, Lupus Dei pedig egy belassí­tott, Dickinsonos, oooózós Iron Maiden darab, a sötétebbik fajtából. A szövegek ezzel szinkronban némi humorral idézik fel a horrorfilmek kultikus alakjait: hol a vérfarkas üvölt, hol a vámpí­rok visí­tanak, de megjelenik a jó öreg Bőrpofa is - a Behind The Leathermask olyan himnusz, amit a Manowarnak is csak tí­z évente sikerül í­rni - , ám nem kell megijedni: a fiúk az emlí­tett iróniával nyúlnak a klisékhez, ezáltal válnak hitelesebbé, mint önmagukat is komolyan vevő fémharcos társaik.

Pontszám: 10

Legutóbbi hozzászólások