Sonata Arctica: The Ninth Hour

írta karpatisz | 2016.10.13.

Megjelenés: 2016

 

 

Kiadó: Nuclear Blast

Weblap: http://www.sonataarctica.info/

Stílus: dallamos metal / power metal

Származás: Finnország

 

Zenészek

Tony Kakko - ének
Elias Viljanen - gitár
Pasi Kauppinen - basszusgitár
Henrik Klingenberg - billentyű
Tommy Portimo - dob

Dalcímek

01. Closer To An Animal
02. Life
03. Fairytale
04. We Are What We Are
05. Till Death's Done Us Apart
06. Among The Shooting Stars
07. Rise A Night
08. Fly, Navigate, Communicate
09. Candle Lawns
10. White Pearl, Black Oceans Part II – "By The Grace Of The Ocean"
11. On The Faultline (Closure To An Animal)

Értékelés

Már sok éve ismerem és követem a Sonata Arctica munkásságát, de az ’Unia’ után mintha Tony Kakko és társai elvesztették volna azt az ihletet és ötletességet, ami korábban jellemezte őket. Két egymást követő albumuk átszaladt rajtam mindenféle hatás nélkül, ami nagyon rossz érzéssel töltött el. A 2014-es ’Pariah’s Child’ volt az első olyan lemez, amin mintha ismét pislákolt volna valamilyen fény, ami ebből a rossz szériából kifelé vezet. Sokaknak szerintem nem okozok meglepetést azzal, ha azt mondom, hogy az Elias Viljanen gitárossal és Pasi Kauppinen basszusgitárossal működő új felállás egyetlen igazán értékelhető munkája az ’Ecliptica – Revisited’, igaz, ott a jó dalok már adottak voltak, csak újra feljátszották az albumot, hogy a 15 éves évfordulós kiadványhoz méltó legyen. A reménykedés vitt el oda, hogy nem éppen problémamentes hétköznapjaimban elővegyem a srácok kilencedik nagylemezét, és mindent félretéve időt szakítsak egy kicsit az elemzésére.

A ’The Ninth Hour’ felvezetőjében megtudtam, hogy Tony és társai ezúttal egy konceptanyagon dolgoztak, mely jövendőmondó, a jövő két lehetséges módját megjelenítő képet fest le nekünk. Maga az ötlet hitelesen illik a zenekar imidzsébe, hiszen a farkas, ezáltal pedig a természet sokszor megjelent a korábbi nagylemezek kapcsán. A mérleg két buborékjában látható kép most egyensúlyban van, mivel az emberi technológia túlfejlődése vagy a természet békéje egyaránt uralkodhat, az óra elmozdulásával azonban kitörlődhet bármelyik lehetőség. A cím bibliai utalása is ide illő, hiszen a kilencedik órában jön el a bűnbánat és a megváltó áldozat ideje.

A szövegi koncepciót tizenegy dalon keresztül sikerült végigvinni, az ehhez szolgáló zenei oldal viszont vegyes érzéseket váltott ki bennem. A régi power metalosabb irányba visszaforduló ’Pariah’s Child’ után bíztam benne, hogy ismét ez a stílus uralkodik majd. Ebben sajnos csalódnom kellett, mert a korong első két dala után inkább egy filmzenére hajazó egyszemélyes – metal elemekkel tarkított – opera előadásán találtam magam. A Closer To An Animal és a Life című dalok lettek azok a szerzemények, melyekkel a kiadó elsőként népszerűsítette a friss nagylemezt. Választásuk okát a teljes anyag ismeretében megértem, hiszen egyértelműen húzódalokról van szó. A később található filmzene stílusú tételek nem igazán tudták volna felkelteni az emberek érdeklődését.

A korong második felében is találhatunk pörgősebb power tételeket, de lassabb, melankolikus szerzeményeket is. Érdekes emlékek tértek vissza a lemezzel való ismerkedés közben: korábbi dalok témáit véltem felfedezni. A Candle Lawns hallgatása közben a Tallulah dallamának elemei ugrottak be, de egy másik ilyen motívumátvétel tudatos volt, hiszen a ’Reckoning Night’ egyik kiváló szerzeményének, a White Pearl, Black Oceans második részét ismerhetjük meg az aktuális újdonságon. A korábbi középtempójú, később gyorsuló dal idei folytatása egy filmzenei elemekkel és szimfonikus zenekari kísérettel tarkított lassú tétel lett. A korong befejező dala, az On the Faultline (Closure to an Animal) – ahogy az alcíme is mutatja – a Closer to an Animal dallamait eleveníti fel újra.

A zenészek teljesítményéről pár gondolat: Tony Kakko beállt egy középtartományos éneklésre, úgyhog sajnos semmi olyat nem hallottam tőle most, ami meglepett volna. Nyilván ennek vannak egészségügyi okai is, hiszen tudjuk, hogy nem egyszer esett meg, hogy betegsége miatt nem tudtak vállalni korábban lekötött bulikat. A kényelmes hangfekvés alapból még nem volna probléma, ha hozzá ötletesség is társul.

A másik tag, akiben ismét csalódtam, az Elias Viljanen. Nem találtam egy épkézláb gitárszólót sem a dalokban. Természetesen van bennük szóló, de olyan hangszínen adja elő azokat, hogy egyszerűen elvesznek, és alig lehet hallani. Ennek a stílusnak pedig szerintem elengedhetetlen eleme a gyors, technikás és jól értelmezhető gitárszóló interpretálása. Játékában egyedül a ritmusgitár sávok hozták azt az erőt és biztonságot, ami a Sonata Arctica egyik ismertetőjegye. A legnagyobb meglepetést Pasi Kauppinen játéka nyújtotta, hiszen olyan biztos és jól hallható alapokat tolt fel a basszusgitárján, amit már rég nem hallottam a csapat anyagain, gondolok itt például a Closer To An Animal intrójára.

Henrik Klingenberg játéka és személye már évek óta a Sonata Arctica meghatározó eleme. Biztos vagyok benne, hogy ő a jelenlegi felállás zenei anyagainak a felelőse, játéka igazán sokszínű és élvezhető, sőt, az Eliastól hiányolt szólókat a legtöbb esetben az ő hangszerén hallottam. Tommy Portimo dobfelszerelésének hangzása is újat hozott számomra. Eddig vadásznom kellett az olyan felvételeket, ahol a lábdobon és a pergőn kívül mást is hallok. A cintányérok a korábbi albumok esetében alig voltak hallhatóak, pedig a zene értelmezésében nagyon sok szerepe lenne egy jó időben beütött cinnek. A korai lemezeken megismert óriási tempójú dobolás visszahúzódott, helyette most a biztos, de ugyanakkor jól értelmezhető tiszta hangzást kaptam meg tőle.

Ha a lemez hangzását összességében vizsgálom, akkor az új hangmérnök – aki nem más, mint Pasi Kauppinen, a jelenlegi basszusgitáros – kiváló munkát végzett, általam régóta várt friss és modern soundot adott a Sonata Arctica kilencedik nagylemezének.

Pontszám: 6.5

Legutóbbi hozzászólások