„Bezzeg régen minden jobb volt”… Egy frászt!: Arch Enemy, divideD – Barba Negra Track, 2016.08.17.

A 2014-es ’War Eternal’ lemezig úgy voltam az Arch Enemyvel, hogy önálló bulijukra el nem mentem volna, fesztiválokon viszont – hiszen mégiscsak ritkán láttam még női énekest így hörögni – mindig belenéztem a produkcióba, de sose tettek rám mély benyomást. Aztán azzal a lemezzel valami gyökeresen megváltozott, részben ez a frontasszonyi szerepben történt változásnak is köszönhető, és kíváncsi voltam, hogy a Kamelotban „normálisan” éneklő hölgy miként hörög. Végül az év egyik legjobbja lett nálam ez a lemez, pedig aztán sok mindent lehet rám mondani de azt, hogy death metal fanatikus vagyok, azt nem. Ezért is vártam nagyon az újabb találkozást a svédekkel.

De előttük még egy magyar bandát köszönthettünk a Track színpadán. A koncertet megelőzően semmit nem tudtam a divideD zenekarról, egyedül a bulit felvezető klipjüket láttam, de számomra nagyon pozitív csalódással ért véget a buli. A külsőségekre nagyon ad a zenekar, látványvilág terén is próbálnak maradandót alkotni a srácok: nagyon passzoltak a zenekari hacukák és a maszkok a ledfalra kitett videókkal és a zenével. Persze az érezhető, hogy honnan merítettek a srácok – egy pici hörgés itt, egy pici tiszta ének ott, és indusztriális alapokkal megspékelt zene. Persze a már mindennaposnak számító samplerek támogatása jól jött a zenekarnak, néha már picit poposnak is éreztem az alapot, mintha a Rammsteint kevernék egy kevés Amaranthe-tal. Azonnal a fülekbe ragadnak a dallamok és a refrének, jól ki van ez találva, kérem szépen!

Ehhez jött a körítés és a számokhoz tökéletesen passzoló videók, mindez arról tanúskodott, hogy profi projektről van szó, ahol minden apróságra figyelnek. Kérdés, hogy van-e itthon erre kereslet vagy inkább marad a külföld… Mert nekem nagyon tetszett, fesztiválon biztosan megnézem őket, de akár egy önálló bulira is lelesnék majd. A szett végén nem éreztem azt, hogy olyan fél órán vagyunk túl, aminél már azt vártam, hogy legyünk már túl rajta. Egyetlen kritikával élnék csak: egy kicsivel több mozgást azért elbírna a formáció.

Alig több mint egy évvel ezelőtt ugyanitt játszott az Arch Enemy, és az akkor már Jeff Loomis gitárossal megerősített banda egy hatalmas bulit tolt. Fesztiválturnéról lévén arra számítottam, hogy valószínűleg egy rövidített műsort kapunk majd minimális színpadképpel, ehhez képest az arcomat is letépték, akkora energia volt a koncertben. Mint írtam, nem vagyok egy hardcore Arch Enemy-rajongó (engem a legutolsó lemezzel vettek meg, a „Szőke Démonnal” is láttam ugyan a bandát, de semmi nem maradt meg, és nem úgy jöttem el a koncertjeikről, hogy „Akkor most hallgassunk meg pár AE-lemezt!” – most pedig ott tartok, hogy lehetőség szerint egyetlen bulijukat sem szeretném kihagyni.

Jelenleg nagyon egyben van a zenekar, én ezt érzem, és valszeg ez a fajta tökéletesség robban le a színpadról is. Iszonyat nagyot húztak azzal, hogy Jeffet a csapatba csalogatták, mert egy nagyon jó gitárosról van szó, és tökéletesen kiegészítik egymást Amott-tal. Felváltva szólóztak, de sok közös kiállásuk is volt a buli alatt, külön-külön is nyomtak egy rövidebb gitárszólót, ami azért annyira nem hagyott bennem mély nyomot, de ezen kívül minden klappolt. A program eleje szinte egy az egyben megegyezett a tavalyi buliéval, még a sorrenden sem változtattak, csak most nem használták a kivetítőt, hanem egy sima Arch Enemy molinó előtt taroltak. Aztán a buli közepétől már belenyúltak egy picit a setlistbe, de természetesen csak annyira, hogy a nagy klasszikusok ne kerüljenek ki a programból.

A gitárpároson kívül természetesen minden szempár a „Kékhajú Királylányra” (copyright by Attila) szegeződött, aki most sem okozott csalódást, sőt! Az, hogy ebből a filigrán kiscsajból miként jönnek elő ilyen hangok, az rejtély, miközben tisztán is nagyon jól énekel, és mindezt megfejeli egy nagyon közvetlen és mosolygós jelenléttel. A színpadon kívül szinte elérhetetlen és tartózkodó lány, a bulin viszont kb. egy perc alatt az ujja köré csavarja a közönséget, és nem is ereszti el a buli végéig. A No Gods, No Masters kezdetén egy szavára ütemes ugrálásban tört ki a teljes Track. Míg a Kamelotban régebben egy maszk mögé rejtőzve vokálozott, itt nagyon ki tud teljesedni. És nagyon jót tett neki a rengeteg koncert, sokkal magabiztosabban vezényeli le az estét. Sokkal többet kommunikált a közönséggel, mint az előző trackes bulin, és sokkal jobb frontasszony lett belőle. Még arra is futotta az erejéből, hogy a koncertet a hídról néző embereknek is integessen, és néha próbálta őket is bevenni a buliba.

Nekem személy szerint azok a momentumok tetszettek a legjobban, amikor az amúgy használaton kívüli mikrofonállványával utánozta a zenekartagok mozgását. Amikor teljes terpeszben beállt a hatalmas Sharlee D’Angelo basszerossal szemben, és jellegzetesen eltartott pózban tartotta az állványt, az nagyon vicces volt. De ugyanez igaz a gitárpáros melletti pózolásokra is, mert amúgy az állvány tök felesleges számára. És ugrál, headbangel, villázik, rengeteget mosolyog, és közben olyan hörgéseket produkál, hogy én mint laikus nem találok kivetnivalót az ő hangjára írt dalok és a régiek minősége között. Fekete, nyáriasra szabott fekete bőrruhájából is egyre kevesebb volt rajta; az elején hordott, Rob Halford koncertkosztümjére emlékeztető cuccban picit idétlenül nézett ki, ráadásul a hosszú rojtok többször is a mikrofonra tekeredtek. De ez sem hátráltatta abban, hogy tökéletesen lehozza a show-t, és hogy elhalványítsa az elődöket.

Persze ezek az iszonyat gyors és dallamos tételek nem ütnének ekkorát, ha Daniel Erlandsson dobos nem lenne ennyire kiváló. Gyors és szélvész témáiban semmi hibát nem lehetett találni, sajnálatomra most csak egyszer kapcsolták be a dobszerkóját megvilágító ledsort, pedig az tavaly szuperül nézett ki. Talán ez az apróság volt az egyetlen, amiben a tavalyi koncert jobb volt, amúgy ez volt a legerősebb az eddig látott AE-bulijaim közül. És ez várhatóan csak jobb lesz, reményeim szerint a későbbiekben jobban kiaknázzák Alissa tiszta énekhangját is.

A Michael Amott-Jeff Loomis gitárpáros az egyik legerősebb a palettán, van egy karizmatikus, kedves, törékeny lány iszonyat nagy hanggal, egy biztos alapokat adó, hegyomlás méretű basszeros, és egy gyors és technikás dobos, így együtt pedig gyilkos produkcióra képesek. Lehet, hogy sok hardcore fanatikus visszasírja az eredeti pasi énekes korszakot vagy az angelás érát, de azt ajánlom, NE TEGYE! Jövőre egy új lemezzel a tarsolyban, veletek ugyanitt vagy másutt! Addig is reményeim szerint elengedik Alissát egy kis turnéra a Kamelottal, hogy Pesten ne csak a hörgős hangját hallhassuk majd!

Setlist:

Yesterday Is Dead and Gone / Burning Angel / War Eternal / Ravenous / Stolen Life / My Apocalypse / You Will Know My Name / Bloodstained Cross / Under Black Flags We March / As the Pages Burn / Dead Eyes See No Future / Avalanche / No Gods, No Masters / Dead Bury Their Dead / We Will Rise // Enemy Within / Blood on Your Hands / Snow Bound / Nemesis / Fields of Desolation

Szöveg és képek: Savafan
Köszönet a Concertónak!
További képek: ITT