Gary Moore pengetett a vasvárosban: Lovely Days 2016 – Deep Purple, Ian Anderson, The Sweet, Ten Years After – Eisenstadt, Esterházy kastély, 2016.07.09.

Az idei Lovely Days fesztivál fellépő zenekarai valószínűleg az összes szellemet felkeltették az Esterházy kastély környékén, Kismartonban. Az előző napi remek jazz/blues fesztivál élményeit a hűség városaként emlegetett Sopronban pihentem ki, ebéd után gurultam vissza a „vasvárosba”. Kicsit meglepődtem, hogy már délután fél kettőkor komoly sorok várakoztak a bejutásra.

Persze egyre ritkábban lehet Woodstockot is megjárt zenekarokba botlani manapság, ezért aki csak tehette, már a kezdésre kijött. A színpadon az első zenekar a legendás Ten Years After volt, akik az 1970-es ’Cricklewood Green’ albumos Love Like a Man szerzeménnyel nyitottak. Erős kezdés, és jó bemutatkozási lehetőség volt ez az új tagoknak.

Kis történelem: a hatvanas évek elején Alvin Lee gitáros/énekes és Leo Lyons basszusgitáros több formációban is együtt zenélt (Jaybirds, Atomites), és a billentyűs, Chick Churchill csatlakozása után vették fel a Ten Years After nevet. Sokáig Hamburgban zenélgettek, aztán a hazatérés után egészült ki a banda Rick Lee dobossal. Azon melegében debütáltak is a windsori fesztiválon, majd állandó fellépők lettek a londoni Marquee klubban. Első lemezük, a 67-es ’Ten Years After’ után egyből amerikai szerződést kaptak. A második lemezről az I’m Going Home már a világhírt is meghozta a zenekarnak. Ez a téma azóta visszatérő motívum a legtöbb blues műfajban utazó zenész számára. 69-ben két lemez adtak ki ’Stonedhenge’ és ’Sssssh’ címmel, valamint felléptek Woodstockban is. Ebben az időszakban nagyon élt a zenekar, rengeteg fellépés és lemez jelképezte ezt az időszakot. Talán ennek lett a következménye, hogy 73-tól Alvin fáradni kezdett, és egyre jobban eltávolodott a zenekartól, majd szólóprojektbe fogott. 1974-ben még nyomtak egy közös koncertet a Rainbow színházban, Londonban, aztán 75-ben bejelentették a zenekar megszűnését, de azért még egy szerződéses turnékötelezettségnek eleget tettek Amerikában.

A 80-as években pár alkalommal összeálltak koncertezni, és egy lemezt is készítettek 89-ben, ami ’About Time’ címmel jelent meg. Aztán a kétezres években az őstagok Joe Gooch kiváló fiatal gitárossal kiegészülve újraélesztették a woodstocki legendát. Két album is született ebben az időszakban, a ’Now’ és az ’Evolution’, valamint ismét aktív koncertezés jellemezte a zenekart. Gyakran tűntek fel a magyar színpadokon is; jó kis bulikat nyomtak, de ennek is vége lett, Lyons és Gooch kivált a zenekarból. Helyükre érkezett a fiatal Marcus Bonfanti British Blues-díjas gitáros-énekes, valamint az örökifjú basszusgitáros ikon, Colin Hodgkinson, aki Spencer Davis, Peter Green, Jon Lord, és Chris Rea mellett is bizonyított. Már a másodiknak játszott One of These Days közben mondtam a barátaimnak (akik egy nappal korábban is látták a zenekart a Calm Rock fesztiválon), hogy nem vertek át, tényleg ismét remekül együtt van a csapat, és a fiatal énekes-gitáros is felnőtt a mesterekhez.

Kicsit megijedtem, hogy abban a tempóban, amit nyomtak, hogy fogják ezt bírni a tűző napon. Sorban jöttek a hetvenes évek elején született slágerek, közben minden hangszeresnek volt lehetősége a közönség ámulatba ejtésére. Persze jól felépített műsor volt, beiktatva a szusszanásra a I'd Love to Change the World és az 50,000 Miles Beneath My Brain balladát. Aztán ismét tempót váltottak, és pár szám után elérkezett a nagy gitár-basszus párbaj a Good Morning Little Schoolgirl szerzeményben. Bluesrajongóknak szinte megunhatatlan ez a hangszeres egymásnak felelgetés.

Majd Rick Lee kiszállt a dobok mögül, és pár szóban bemutatta a zenekart, szólt az új tagokról, és megköszönte, hogy a korai időpont ellenére is ilyen sokan kijöttek erre a bulira. Ezután következett a két ráadás, a woodstocki kedvenc I'm Going Home tíz percnél is több extázissal, majd zárásként a Choo Choo Mama. Nagy tánc kezdődött erre az igazi rock and roll szerzeményre, kiváló zárása volt a műsornak. Meggyőzött a zenekar, hogy ott a helyem szeptember 25-én az A38-on.

Setlist:

Love Like a Man / One of These Days / Hear Me calling / I'm Coming On / I 'd Love To Change the World / 50,000 Miles Beneath My Brain / I Say Yeah / Good Morning Little Schoolgirl /// I'm Going Home / Choo Choo Mama.

Egyszínpados fesztivál lévén következett a büfélátogatás. Az árak nem éppen a magyar fizetésekhez lettek igazítva, hiába teljesítünk jobban már vagy 6 éve. Folyadékpótlás viszont kellett, és 1-2 sör vagy fröccs belefért. A második fellépő is egy angol veterán banda volt, a The Sweet, akiket nemrég nálunk is lehetett látni az Open Road Fesztiválon.     

A műsor pár számot kivéve ugyanaz volt. Itt is volt egy 50 perc körüli első blokk, benne többek között az AC/DC, a The Six Teens, a Love Is Like Oxygen, aztán még párszor megtapsoltatták magukat, a legnagyobb slágereket (Fox On The Run, The Ballroom Blitz) a végére hagyva kicsit túl is lépték az eredetileg kapott időt. Bevallom, én annyira nem követtem soha a zenekar munkásságát, talán a 90-es évek elején volt egy időszak, amikor úgy éreztem, hogy elég kemény a számok hangszerelése. Az ilyen jellegű fesztiválokon viszont ez a fajta zene remekül tudja oldani a hangulatot.

A gitárosok együttmozgását különösen nagy ovációval értékelte a közönség, a Cozy Powell-számban pedig a dobszóló közben a székéből kiemelkedő Bruce Bisland kapott nagy biztatást. Andy Scott gitáros az egyedüli őstag, jól összefogta a brigádot, azt viszont elképzelni sem tudom, hogy lehet valakinek ennyi idősen ilyen mennyiségű fehér haj a fején. Az osztrák közönségnek bejöttek a 70-es évek slágerei ebben a kicsit modernebb hangszerelésben. Az igazi nagy dobás talán az volna a szervezőktől, ha a következő évi bulira elhoznák az amerikai változatát is ennek a zenének, amit a másik még élő őstag, Steve Priest visz tovább New Sweet néven.

Az átszerelés alatt ismét büfézés és ténfergés következett. Jó volt látni, hogy a Ten Years After tagjai kijöttek a rajongók közé, dedikáltak, itt-ott megálltak beszélgetni. Később is láttam őket magyar barátaim társaságában, amint nézik az utánuk játszó fiatalabb zenekarokat.

Váratlanul Gary Moore csapott a húrok közé, és ezzel elkezdődött a Mother's Finest koncertje. Még mielőtt valaki azt hinné, hogy a nagy gitármágus tért vissza a színpadra az égi zenekarból, elárulom, hogy nem. Viszont az Ohio környékéről származó Moses Mo becenévre hallgató gitáros igyekszik felnőni az észak-ír blues-rock legenda névrokonhoz.

A zenekar gyökerei a hetvenes évek elejére nyúlnak vissza. Az énekduó, Joyce ’Baby Jean’ Kennedy és Glenn ’Doc’ Murdock többéves távol-keleti munka után tért vissza Atlantába, és itt találkoztak Moses Mo gitárossal és Jerry ’Wyzard’ Seay basszusgitárossal. Zenéjükben keveredik a funky, a heavy metal, a rock, a nagyon kifejező soul, valamint az R’n’B stílusú ének. Az énekesnő nem mellesleg a Mississippi környékéről való, így talán nem is annyira véletlen, hogy ennyire kiválóan teljesít ezekben a műfajokban. 2004-ben részese lehetett a ’Daughters of Soul’ turnésorozatnak, és az azt megörökítő lemeznek.

Európában 78-ban, a német Rockpalast koncertsorozaton debütált a banda. A zenekar ismertsége is inkább német nyelvterületekre terjedt ki. Amerikában az a furcsa helyzet állt elő, hogy e szinte kivétel nélkül feketékből álló zenekar rajongói tábora többnyire a fehér közönségből kerül ki. Több fekete rádió nem játszotta bizonyos funky metal számaikat. A zenekar tagjai egytől egyig nagyon képzett zenészek, különböző zenei produkciók részesei voltak az elmúlt évtizedekben, talán csak a dobos, Dion Derek Murdock rendelkezik kevesebb rutinnal – ő amúgy az énekes fia. 2014-ben Európában vették fel legújabb lemezüket ’Goody 2 Shoes & The Filthy Beasts’ címmel, ami egy évvel később meg is jelent. Ennek az anyagát hallhattuk a koncerten, pár régebbi szerzeménnyel kiegészítve. Gary Moore befont szakállával és izgalmas gitárjátékával egy igazán szerethető, színes figura volt ebben a természetes életmódot, egymás elfogadását hirdető zenekarban.

Meg kell említenem, hogy a zenekaroknak is nagyon tetszett a helyszín, beleértve az ő elzárt területüket is – igazán exkluzív környezetben, a kastély alagsorában kaptak teljes ellátásos elhelyezést. A kastély vendéglátó egysége és a szervezők a sajtósokra és az egyéb vendégekre is gondoltak: wifi-elérhetőséggel rendelkező szobát biztosítottak frissítőkkel, hidegtálakkal.  Külön érdekesség, hogy a Barracuda Music hasonló rendezvényeire VIP jegyeket lehet váltani teljes ellátással, a koncertek közötti szünetekben svédasztalos cateringgel, ami nagyszerű gasztronómiai élményt nyújt. Itt például Esterházy termékeket lehetett kóstolgatni, finom borokat, péksüteményeket, cukrászati csodákat, és persze burgenlandi főtétel-különlegességeket.

A szervezők becsempésztek egy osztrák formációt is a sorba, mégpedig egy nagyon fiatal duó formájában. A Seiler und Speer 2014-ben alakult, két nem éppen zenében utazó művész egymásra találásával: Christopher Seiler komikus színész és a filmes producer, Bernhard Speer a mindennapi életből vett ironikus helyzetekre vidám szövegeket kezdett írni, amit izgalmas zenével dobnak fel – fellépéseiken pedig egy zenekar kíséri őket.

Gyorsan berobbantak az osztrák köztudatba, köszönhetően a közösségi médiának és a bécsi menedékkérők mellett kiálló 2015. októberi szolidaritás-koncerten való fellépésükkel, ahol százezer ember előtt játszottak. Ez a generáció már nem sokat variál, iszonyú magabiztosak, és nagyon lazák a színpadon. A rajongótáboruk pedig javította a fesztivál átlagéletkorát. Mellettem a VOLT-karszalagos, magyarul beszélő tinik is kívülről fújták az összes nótát. Eszem megállt! Speer amúgy remek gitáros is, és nagyon tudtam sajnálni, hogy a szövegek nagy részét abszolút nem értettem, csak a sógorok mimikájából tudtam következtetni, hogy valami jó poén hangzott el éppen.

A szünetben aztán megkezdődött a helycsere, a tiniket kiszorították az idősebb generáció tagjai, köztük több a 70-es évek ruhadivatját újraértelmező rajongóval. A színpadon a legendás blues-rock zenekar, a Jethro Tull alapító fuvolása, Ian Anderson és legújabb koncertformációja szólaltatta meg a hangszereket.

Ismét jól képzett fiatalokat vett maga mellé a fuvola mestere, jól is szóltak a dalok, de valahogy nem éreztem már annyira hitelesnek ezt a történetet. Zenész ismerőseim azt mondták, hogy Ian elég konok ember, és nehezen oldódik fel a koncertek alatt. Én is azt éreztem, hogy tette precízen a dolgát, de ezen az estén nekem nem jött át semmi a Jethro örökségéből.

Elnézést a nagy fanoktól, de olyan volt ez nekem, mint amikor az uraság koncertet ad cselédjeivel a szomszédos birtok népének. Így inkább a háttérből hallgattam az ismert dallamokat, és szemügyre vettem a naplementében már majdnem teljesen benépesedett domboldalt, ahol a közönség nagy része a fűben üldögélve, amolyan háttérzeneként hallgatta a felcsendülő balladákat.

Setlist:

Living in the Past / Nothing Is Easy / Serenade to a Cuckoo / Mother Goose / Thick as a Brick / Jack-in-the-Green / Pastime With Good Company / Bourrée / Fruits of Frankenfield / Songs From the Wood /// Toccata and Fugue in D Minor / My God / Aqualung /// Locomotive Breath

Ott vártam ki az est utolsó fellépőjét, a hard rock nagyágyúit, a Deep Purple-t. Őket már a keverő vonalában, a színpadtól alig 10 méter távolságból néztem a barátaimmal. A Highway Star dallamaival indított a csapat. A nagy színpadon elég kis területre zsúfolódott össze az öt zenész, de hamar rájöttem, hogy ez a zene mellett fontos szerepet játszó, vetítésre épülő látványvilág miatt volt így.

Már az első számban érzékelhető volt, hogy ezen az estén jó formában van a zenekar. Következett a Bloodsucker, és itt már Don Airey Hammondja is nagyobb szerepet kapott. Aztán jött egy szintén 1970-es szerzemény, a Hard Lovin’ Man. Ian Gillan még ma is jól bírja a magas hangok képzését, ezen az estén különösen jó erőnlétben volt – mintha valami karibi tengerpartról érkezett volna, olyan jó színben énekelt a színpadon.

Szintén abból a korszakból szólt a Strange Kind of Woman a gitáros, Steve Morse irányításával és szólóival tarkítva. A Vincent Price pedig már egy új szerzemény, amiben erőteljesen odalökték a fiatalabb nemzedékeknek, hogy nem kell még leírni őket a rock területén, lépést tudnak tartani a modernebb hangzásvilággal. Sőt a már említett vizuál területén is, nagyon jól szerkesztett képi világot hozott össze a látványtechnikus csapat. Egy rövid instrumentális szám, a Contact Lost szinte egybeolvadt az Uncommon Mannel és a The Well Dressed Guitar ütemeivel, itt ismét nagy virgázás volt a gitáron és a billentyűs hangszereken.

Majd előkerült egy herfli, és már nyomták is a Lazyt a ’Machine Head’ lemezről, az elején a kedvenc Hammond-hangzásommal – zseniális ez a hangszer. A 71-es Demon’s Eye után ismét egy friss dal, a Hello to Pay refrénjét énekelhette a közönség. Aztán egy instrumentális orgona-szintetizátor kompozíció következett Don Aireytől. Nagyon bírta a rajongótábor, és itt is szünet nélkül kapcsolódtak be a többiek és tértek át a Perfect Strangers dallamaira. Közben Gillan szerzett egy szerintem a Tudósok zenekartól ellesett, zöld, vastag keretes napszemüveget. A fő műsor zárásaként még két számot nyomtak 72-ből, a Space Truckin’-t és a Smoke On The Watert.

Közelmúltbeli betegsége ellenére Ian Paice dobos igazán jól bírta a terhelést, és Roger Glover basszusgitáros segítségével igazán megbízhatóan adták az alapot a többieknek. Szinte az egész park felállva, feltartott kézzel ünnepelte a zenekart. Kötelező volt tehát a ráadás, ami gyorsan meg is érkezett, a korai időszakból a Hush és a legendás Black Night formájában. Ez az éjszaka nagyon színes és élvezetes volt. Már javában bontották a színpadon a felszerelést, de a közönség nem nagyon akart mozdulni.

Setlist:

Highway Star / Bloodstucker / Hard Lovin’ Man / Strange Kind Of Woman / Vincent Price / Contact Lost / Uncommon Man / The Well Dressed Guitar / Lazy / Demon’s Eye / Hell to Pay / Medley Classics / Perfect Strangers / Space Truckin’ / Smoke On The Water /// Hush / Black Night

Végül egy szép backstage-történet két legendáról: egyikőjük a magyar rajongókkal beszélgetve tudta meg, hogy egy másik ikon, aki abból az angol városból való, ahonnét ő is elindult egyszer, a közelmúltban beteg volt. Bekopogott hát az öltözőjébe, bemutatkoztak egymásnak, és elbeszélgettek. 40 éve egy városból, különböző zenekarokkal indultak meghódítani a világot, és most egy burgenlandi kastélyban, magyar segítséggel találkoztak össze. Ilyen ez a Lovely Days.

Szerző: Dini
Képek: Mahunka Balázs, Dini
Köszönet a Barracuda Musicnak!