Miért érdemes egy picit foglalkoznunk egymással: Aluk Todolo, Sum of R, Kolp – Dürer Kert, 2016.06.14.

Őszintén szólva én pont azon kevesek közé tartozom, akiket nem nagyon mozgatott meg, hogy aznap, június 14-én zajlott a magyar-osztrák meccs, de amikor a Dürer Kertbe érve cimborámmal konstatáltuk a kivetítőn zajló helyzetet és az ott megjelent több száz lelkes drukkert, már rögtön nem zavart annyira, hogy a szervezők – nagy érzékenységről tanúságot téve – némileg arrébb tolták az avantgárd szeánsz kezdetét.

Ha csak arra a kb. 60 percre is, amennyit láttunk a játékból, de minket is átjárt a szurkolói hév (meg pár korsó hideg malátaszörp), így viszonylag felfokozott lelkiállapotban léptem be a kisterembe. Az est bandáival igen rövid ismeretséget sikerült kötni a koncertet megelőző időszakban, de pontosan tudtam, mire számíthatok, és mindhárom banda nagy érdeklődésre tartott számot nálam.

20:40-kor, a kínosan lassú és vontatott pakolás után elhangzott a „Na egy cigi, oszt kezdünk!”, és én is tudtam, hogy nem kell már sokáig várnom sem nekem, sem az akkor még igen szerény, 10–12 fős közönségnek.

Az estet a magyar illetőségű Kolp nyitotta, akik régi vágású black metalban utaznak. Ennek megfelelően zenéjük tele volt sötétebbnél sötétebb hangulatokkal és baljós atmoszférával, dobozhangzással, ahogy az a nagy black metal könyvben meg van írva. Akármennyire is szerettem volna, hogy tetsszen a produkciójuk, több ponton is vérzett az előadás. Egyrészt én megértem, ha a vokalista nem illegeti magát állandóan a színpadon, hiszen nincsen annyi dolga, hogy ott álljon végig, de ha ebből egyenesen az következik, hogy a közönségre magas ívben téve, oldalról, egy széken ülve károg a mikrofonjába, az sajnos nagyon bénán néz ki. Egy teljesen ismeretlen, Csihar A. nevű úriember szépen meg tudja oldani, hogy pluszt tegyen hozzá az élményhez, érdemes meríteni tőle és a hozzá hasonló előadóktól. Akármennyire is bejön Jim Jones orgánuma – ami a régi Burzum-anyagokat juttatja eszembe –, emellett nem lehet szó nélkül elmenni.

Ez talán még a kisebbik gond volt, a nagyobbik, ami jellemezte az egész estét, az a közönséggel való kommunikáció teljes hiánya. Két szám között semmi összekötés nem volt, csak bemondták a következő dal címét, és puff, ennyi. Nekem nem kell a púder meg a fölösleges duma a számok között, de kedves zenekarok: nem lehet ilyen szinten kihagyni a közönséget a koncertből. Kell a kommunikáció! Legalább egy félmosoly, vagy egy „köszi, hogy eljöttetek”. Még ez is jobb, mint szó nélkül levonulni a színpadról, mintha valami próbán lennénk.

Érdekes volt számomra, hogy a svájci Sum of R (szam…sz…szamovár?) ugyanennyire kizárta a közönséget, viszont náluk ez azért nem zavart, mert a zene eladta önmagát, és más nem is kellett. A külsőségekre ők adtak annyit, hogy a színpad közepén egy gyertyát sikerült meggyújtani, furcsa, hogy csak ezzel a gesztussal mennyire meg tudták emelni a produkció bensőségességét. Annak ellenére, hogy ők csak ketten voltak, valahogy mégis sikerült elfogadhatóbb hangzást varázsolni köréjük, ez rengeteget jelentett. Reto Mäder basszusgitáron és effektpadon előadott pszichedelikus lebegéseit remekül egészítette ki Jason van Gulick stabil, feszes és ezerszínű játéka. Itt szeretném megemlíteni, hogy mennyire sokat számít az, amikor egy dobos nem dobosként, hanem ütőhangszeresként nyúl az instrumentumaihoz, ezerféle színt és árnyalatot csalva elő belőlük. Hihetetlenül felfrissítő tud lenni, amikor látunk egy dobost, aki nem csak „odaül és püföl”, hanem képes rétegelten és sokféle módon játszani.

Már csak ezért is megérte volna megnézni a Sum of R-t, viszont engem egyúttal az általuk előadott performansz is teljesen maga alá gyűrt, és ki tudott ragadni a közönyömből. Ez nagyon meglepett, számomra mindenképpen ők voltak az este nyertesei. Ahogy Reto Mäder egymásra pakolta a különböző dallamokat és effekteket, egy szál gitárjával egy egész zenekart tudott helyettesíteni, és ez nem kis teljesítmény részéről. Zenéjük ambient, pszichedelikus, drone és post metal elemeket elegyített, és hangozzon ez bármennyire is művészieskedően, a végeredmény egy igen meggyőző produktum volt, melyet szívesen hallgattam volna 40 percnél tovább.

Az est fő attrakciója az Aluk Todolo francia trió, jó szokás szerint díszletként csak egy méretes villanykörtét lógattak be a színpadra, elképesztő hangulatot varázsolva ezzel. Náluk sem volt semmi kecmec, szó nélkül felsétáltak a színpadra és a húrok közé csaptak. Mit is érez az ember zenéjük hallgatása közben? Mialatt ezeket a sorokat írom, az ’Occult Rock’ lemezük szól, és azt kell mondanom, hogy a koncertkörülmények teljesen agyonvágták az együttes zenéjét. Lehet, hogy mire színpadra kerültek, már a hangmérnök is olyan fáradt volt, mint én, de az is igaz, hogy az Aluk Todolo zenéjének élvezetéhez egy olyan hangerő kell, ami mellett lehet hallani a leheletnyi finomságokat és a milliónyi effektet, amit Shantidas Riedacker gitáros is alkalmaz. De egy nagy kásás, élvezhetetlen massza szólt kifelé, ami számomra megölte a produkciót, pedig láthatóan kitettek magukért a zenészek. Antoine Hadjioannou dobos játéka bár technikailag sok kívánnivalót hagyott maga után, valami elképesztő állóképességgel nyomta végig a bő 40 perces műsort, Matthieu Canaguier pedig már csak azért is belopta magát a szívembe, mert a basszusgitárja volt az egyetlen kapaszkodóm a koncert alatt.

Az Aluk Todolo kísérletezős, improvizatív, sötét zenéjéhez egyszerűen oda kell ülni egy jobb minőségű hangrendszerrel, és úgy egy igen különleges élményt tud nyújtani, de egy ilyen kis helyszínen, ekkora hangerővel számomra inkább émelyítő volt az előadás, és erről egyáltalán nem a zenéjük tehet. Az ugyanis egy igencsak érdekfeszítő kísérletezés, amit egészen varázslatos otthon, nyugodt körülmények között hallgatni. Ilyen ez az underground. Visszatérve a címre, francia barátainknál is hiányoltam legalább egy biccentést a közönség felé, jelezve, hogy örülnek, hogy eljöttünk, ehelyett megnézhettük, ahogy a dobos kolléga a fejébe húzza a kapucniját, és úgy sétál végig közöttünk, mint egy sértődött kamasz.

Végezetül essen néhány szó a szervezésről, vagy annak a hiányáról. Az, hogy a meccs miatt arrébb tolták a kezdést, meglehetősen szimpatikus húzás volt, az viszont már kevésbé, hogy az egyes zenekarokat általában 20–25 perces átállások követték, ami idő alatt gyakorlatilag teljesen ki is ürült a terem, kissé agyoncsapva ezzel a koncerthangulatot. Valamint ennek az eredménye lett az, hogy már-már embertelen időben, 0:20-kor sikerült elhagyni a Dürer Kertet, ami azért úgy nem leányálom, ha az ember már 18:40-kor ott van. Szervezés terén azért még van hova fejlődni. És itt ismét visszacsatolok a címhez: ha a szervezőknek és a bandáknak céljuk, hogy ezt a fajta underground stílust népszerűbbé tegyék, akkor el kéne azon gondolkozni, hogy a közönség nem egy csapat birka, akik örüljenek, hogy meghallgathatják a zenekarokat. Ők a rajongók, a fizető vendégek, és mint ilyenek, egy picit talán megérdemlik, hogy a tenyerükön hordozzák őket. Vagy legalább elismerjék a létezésüket. Persze ha nem céljuk a stílus népszerűsítése, akkor maradhat minden így.

Szerző: Wardrum
Köszönet az együtteseknek, a Dürer Kertnek, valamint a Subterrának!