„Itthon kicsit bezárult a kör a hagyományos értelemben vett rockzenekarok előtt„: Interjú Gellér Tamással (Stardust)

Első koncertjüket a House Of Lords előtt adták, debütáló EP-jük pedig a legendás producer, Michael Wagener bábáskodása alatt született meg. Hát persze, hogy a Stardustról van szó! A Horváth Ákos énekes és Kiss Tibi dobos által alapított dallamos rock banda hathúrosával beszélgettünk a csapat megalakulásának körülményeiről, a jelenlegi helyzetről és a jövőbeli tervekről, Tommy pedig készséggel válaszolt minden kérdésünkre.

Hard Rock Magazin: Milyen a fogadtatása itthon, akár már most külföldön a nemrég megjelent debütáló EP-nek? Kérdezem ezt azért, mert első nyilatkozataitokban leszögeztétek, hogy elsősorban külföldre dolgoztok majd.

Gellér Tamás: Köszönjük az érdeklődést! Hála istennek, nagyon pozitívak a visszajelzések. Kora tavasszal volt az EP premierünk online felületeken és a közösségi oldalakon, de azóta is folyamatosan kapjuk a visszajelzéseket, érdeklődéseket bel- és külföldről egyaránt. A már előzetesen megjelentetett Shine című dalunk kapcsán még tavaly év végén elkezdtek érdeklődni Európából különböző dallamos rock és AOR orientált kiadók, és ez azóta meg is sokszorozódott! Nagyon jó érzés, hogy a zenénk a különböző internetes (és a színtéren igen jelentős hallgatottsággal rendelkező) rádiók által eljuthatott, és eljut rengeteg olyan hallgatóhoz, akik pontosan ezt a zenét keresik. Érdekes, hogy Európában elsősorban a déli országokból, a mediterrán térségből kapunk nagyon jó visszajelzéseket (Görögország, Olaszország ebben élen jár), aztán a skandináv országok következnek, emellett Dél-Amerika is ígéretes felvevőnek bizonyul és még Japánból is kapunk leveleket! Itthon is nagyon jók a reakciók, aminek borzasztóan örülünk, hiszen van egy stabil közönségréteg itthon, aki él-hal az ilyen muzsikáért, és különösen jólesik, hogy nekik is tetszik, amit csinálunk.

HRM: Az EP eddig csak digitális formában látott napvilágot, nem szeretnétek CD-n is megjelentetni?

GT: Olyannyira szerettük volna, hogy május közepén kaptuk meg a nyomdából a fizikai formátumot, tehát mostantól bárki beszerezheti a lemezt. Rendelik is a világ minden szegletéből, van ahonnan mindjárt húszasával! Hihetetlen, hogy egy japán lemezboltos srácnak már két körben kellett küldjünk, hiszen az első szállítmányt három nap alatt elkapkodták tőle! Szóval mielőbb érdemes megrendelni, mert korlátozott példányszámban, szerzői kiadásban jelentettük meg a CD-t. A legközelebbi, június 18-ai hajdúszoboszlói koncertünkön is természetesen kapható lesz, illetve interneten is rendelhető tőlünk (ITT).

HRM: A nagylemez már készül? Hogy álltok vele, és egyáltalán mire számíthatunk?

GT: Igen, készül, folyamatosan dolgozunk az új dalokon, az egész nyarat erre fordítjuk most. Mivel szeretnénk minél jobb dalokat összehozni, ez nem feltétlenül megy olyan gyorsan, a megfontoltság és az aprólékos munka viszont úgy látjuk, meghozza gyümölcsét. Az utóbbi időben amúgy rengeteg feladatunk volt az élő műsorunk kibővítésén át a promóciós filmforgatásig, illetve résztvevői voltunk – jómagam főszervezője és zenei szerkesztője is – az idén is nagyon sikeres Tribute To The 80’s Hard Rock, AOR & Hair Metal Festivalnak, úgyhogy köszönjük, nem unatkozunk! (nevet)

HRM: Hogy megy nálatok a dalszerzés?  Teljes a csapatmunka, vagy van, aki csak a dalokkal, illetve a szövegekkel foglalkozik?

GT: Nálunk egyelőre Ákos (Horváth Ákos – énekes, zenekarvezető) a fő dalszerző, de szinte mindenki hozza már folyamatosan az ötleteit. Inkább úgy mondanám, hogy mindenre vevők vagyunk, de van egy meghatározó világ, amit szeretnénk képviselni, tehát ebbe valahogy bele kell illeszteni az ötleteket. Nagyon jó, hogy „több szem többet lát” alapon, lényegében mindnyájan bele tudunk szólni a dalok végső alakulásába, a különböző megközelítések pedig csak színesítik a képet. A szövegeket tekintve Ákossal együtt vagyunk a főkolomposok. Általában felénekel demó gyanánt valamit kamuangollal („Bikicsunáj nyelven”), amibe mindig elrejt valami értelmesnek tűnő foszlányt vagy egy refrént, amiből el tudunk indulni, aztán megszerkesztem én, vagy nekiugrunk ketten. Nem egyszerű, mert amellett, hogy a nyelvtanra és a mondanivalóra is figyelnünk kell, ilyenkor az is nagyon fontos szempont, hogy énekelhető legyen, valamint a főhősnek magáévá is kell tenni ezeket a dolgokat.
Igyekszünk nem „angoltalanságokat” írni, és ennek kapcsán el kell, hogy mondjam, a Michael Wagenerrel való közös munka során Ákost például megdicsérték legutóbb odakintről! Külön kiemelték a „nagy öregek”, hogy nagyon szép a dikció, nincs akcentus, nem „Hunglish” a dolog.

HRM: Mi adta az inspirációt a dalszerzéshez és egyáltalán ahhoz, hogy megalapítsátok a bandát? Vagy egyszerűen csak a '80-as évek világát akartátok visszahozni?

GT: Az, hogy majd egyszer lesz egy ilyen műfajban mozgó együttes – ahol én fogok gitározni/énekelni – gyermekkori álmom volt, de amíg meg nem ismertem Ákost, egyáltalán nem volt partnerem ebben. Kb. 4 éve annak, hogy közös ismerőseink által megismerkedtünk, hiszen az volt a terv, hogy merő jókedvből összehozunk egy Def Leppard feldolgozásbandát. Mivel tudták rólam, hogy hatalmas rajongója vagyok Joe Elliottéknak, illetve azt is, hogy egy csomó számukat csak úgy leszedtem magamnak, így engem kértek fel az egyik gitárosnak és Ákos lett volna az énekes. Néhány próba után sajnos kimúlt ez a formáció, de Ákossal hónapokon át kerülgettük egymást telefonon és interneten, és szép lassan rájöttünk, hogy teljesen egy vonalon mozognak a zenei elképzeléseink, hasonló az ízlésünk. Mivel mindketten aktívan zenéltünk évek óta – de úgymond egyikünk sem csinálta meg még a saját „álomzenekarát” –, megbeszéltük, hogy majd egyszer lesz valami. Időközben ő megismerte a dobosunkat, Kiss Tibit, akivel elkezdett összehozni egy másik csapatot. Folytatódott ez a kerülgetős dolog, mígnem egyszer felhívott, hogy átgondolta a dolgot, és akkor most csináljuk meg, de úgy, hogy tényleg keményvonalasan ráfekszünk a dallamos rockra, az AOR-ra, amit annyira szeretünk, és ebben ne legyen kompromisszum, csak próbáljuk meg az egészet nagyon jól csinálni. Innen nem volt visszaút! A dobos személye nem volt kérdés, basszusgitárosunkat, Zo Rockot pedig ajánlották nekünk, így állt össze a csapat 2014 tavaszára. Egy ideig Europe Tribute-os társam, Sturm Johnny billentyűzött, aztán sokáig csak négyesben dolgoztunk, ezután kerestem meg Nagy Gyuri billentyűst, akit még váci gimisként a sajnos azóta csak a kedves emlékeinkben élő Jericho és Wellington zenekarokban ismertem meg, és miután a közös munkánk nagyon jól sikerült 2015 tavaszán az első 80’s fesztiválunk során, végül ő is csatlakozott hozzánk. Azóta teljes a csapat és megyünk szépen előre!

HRM: Azért kell némi vakmerőség, hogy a zeneipar jelenlegi helyzetében valaki bevállaljon egy ilyen zenekart, nem? Vagy nem látod annyira kilátástalannak a helyzetet?

GT: Ez egy összetett kérdés. Vakmerőségnek talán csak akkor nevezném, ha mondjuk ebből kellene a számláimat fizetnem. (nevet) Mindenesetre a magyar piacra bepozícionálni egy ilyen stílusú együttest és abba befektetni, valószínűleg kereskedelmi öngyilkosság lenne. De ki tudja? Igazából szerintem ezt még nagyon nem próbálta senki. Visszatérve egy korábbi gondolatra, az, ha végre azt játszhatjuk, amit igazán szeretünk, nekünk nagyon jó! És az, hogy ez másoknak is tetszik, duplán nyert ügy. Ebben a csapatban szinte mindannyiunk játszott már komoly bandákban, komoly helyeken, kísért nagy előadókat nagy színpadokon, adtunk ki lemezeket, gyűjtöttünk nem kevés tapasztalatot, néha pedig patikamérlegre állítva akartuk megfejteni a „tutit”, és néha mindez „jól” nem sikerült. Hogy a magam nevében beszéljek, annak idején is, mikor az Avatart elindítottuk Ricsosszal, teljesen széllel szemben pisiltünk, de ott és akkor is az jött be, hogy volt egy álmunk, és abból nem engedtünk.

Itthon ismert a helyzet: a piac kicsi, mindenki ismer mindenkit, egymásnak adják a zenészek és a próbálkozók a kilincset, és ennek sajnos nagyon sok árnyoldala is van. Úgy érzem, itthon kicsit bezárult a kör a hagyományos értelemben vett rockzenekarok előtt. Önmagába fordult a sok gombokért való klubozás, meg az, hogy minden sarkon három amatőrzenekar áll sorban fellépni mindössze a lehetőségért, és a szinte minden téren dilettáns közönségszervezés, a beboruló rockfesztiválok is ássák a sírt. Majd biztos megkapom, hogy ez olyan „sírásósan” hangzik, de hát egész egyszerűen ilyennek látom a helyzetet. Nincs itt a rocknak még/már (döntse el az idő) az ideje. Majd reméljük, itt lesz, de most épp nincs. A kinti világ viszont hatalmas, és szinte egy nagy fehér folt. Szűz terület, ahol van kihívás, és ami nagyon fontos: nincs az az általános közöny és érdektelenség, mint itthon, és ha az ember ügyes, akkor megvan a célközönség, van felvevőpiac. Csak jól kell csinálni, és tényleg van minden. Vagy nem, de akkor legalább megpróbáltuk, és majd utána elgondolkozhatunk, hogy mit kellett volna jobban vagy másképp. (nevet)

HRM: Szerinted mi az oka annak, hogy itthon ugyan kedvelt műfaj a dallamos rock / AOR, még sincsenek olyan bandák, akik korábban megpróbáltak volna kicsit komolyabban külföld felé nyitni ebben a stílusban? Tulajdonképpen nem sok, a magyar piacra szánt AOR zenével találkozni manapság.

GT: Itthon ez a stílus, amit mi képviselünk, sosem volt húzóágazat. Tág értelemben is egy olyan műfajról beszélünk, ami amolyan crossover, tehát átfedést jelent bizonyos stílusok között. Sok-sok elemet emeltek be a popból, a soulból, a jazzből, ugyanakkor mégis a hard rock, illetve a ’70-es évek progresszív és teátrális rockja jelenti a kiindulópontot, gondoljunk csak a Kansasre, a STYX-re vagy a Bostonra. Az a tapasztalatom, hogy nálunk a rocker fiatalok falat emelnek maguk köré, és megrögzötten ragaszkodnak bizonyos sztereotípiákhoz, ami bennem például sosem volt meg. Ha a hazai viszonylatot nézzük, akkor én azt látom, hogy van egyszer az a régi, „őszinte”, „bőrmellényes” kör. Ők például 30 éve ragaszkodnak ahhoz a 2-3-4 zenekarhoz (jobbat mondok, 2-3 lemezhez), és nem látnak túl a falaikon. Lelkesen ki is szolgálják azt a 2-3 formációt, akinek stabil közönséget hoznak, és ezzel nincs is semmi baj, viszont azon túl egy csomó jó dologról lemaradnak, és nem nyitnak semerre, sőt! Egyenesen árulónak érzik, ha valaki kinyílik. Na, ők azok, akik nem is értik, hogyan hallgathatok klasszikus Iron Maiden-lemezeket vagy Blackfootot, ha pedig szeretem a Duran Durant vagy a Tears For Fearst! Haha! Jellemzően a „demó még jó volt, de utána eladták magukat” vonalat képviselik! (nevet) Ide nyilván nem férünk be, mi nekik popzene meg nyál és kommersz vagyunk. (nevet) A másik társaság a mindenáron a korszellemnek megfelelni akaró, és/vagy minél keményebben és minél korszerűbben szólni vágyó vonal: ők azok, akik röhögnek a hosszú hajon, meg sértésnek veszik a dallamokat vagy a billentyűs hangszereket. Az ő világukba én nem látok bele annyira, ugyanis ha egy zenének nincs dallama, akkor én azt általában kikapcsolom! (nevet) Ha pedig a mainstream zene fogyasztóiról beszélünk, az megint darázsfészek. Vagyis nehéz megtalálni azokat, akik például a popzenének és a mainstream rocknak a klasszikus értelemben vett, vagy „igényes” (ez megint nagyon keskeny vonal a szubjektivitás és az objektivitás közt) verzióit hallgatják. A tizenévesek, huszonévesek közt pedig vagy az ilyen „művészrap” megy (esetleg a lakótelepi autónepper verzió), vagy az „énabulibáró”. Ja, meg van még az „entellektüel”, szandálos egyetemista hipster-alter. Na, azok sem mi vagyunk! (nevet)

Itthon az úgynevezett „lakossági" zenekarok, vagy inkább a poppal flörtölő rockbandák merítettek sokat ebből a világból, tehát inkább AOR-os lemezek vagy dalok voltak, mint konkrét előadók, ezek is jellemzően a ’80-as évek második felében. Hivatkozhatok a V-Moto Rock későbbi lemezeire (pl. ’A fény felé’), a Fonográf ’Jelenkor’ lemezére, a Color ’Új Színek’ lemezére, aztán a ’90-esek elején ott volt a Griff, az Azok a Fiúk (ekkorra ért el kb. hozzánk ez a hullám), és még egy maroknyi banda. A ’90-es évek közepéig bezárólag amúgy szinte minden jelentősebb pop/rock/hagyományos metal zenekarnak voltak ilyen jellegű dalai.  Aztán eljött 1994: megborult az utolsó nagy banda is, a Guns N’ Roses. Amikor ciki lett a rock és annak minden külső és belsősége, szeretett műfajunkat leigázta a kardigános-szomorkodós, csúnyagitáros verzió, a popban meg ment az ultraigénytelen, Németországból ömlő „pumpadiszkó”. Abban a holdjáró cipők, narancssárga dzsekik és büdös dezodorok, zselés hajak által fémjelzett időszakban – amit jómagam csak vészkorszaknak hívok (nevet) – minden ilyen próbálkozás hamvába holt.

HRM: Nem minden banda mondhatja el magáról, hogy már az első kiadványát egy olyan ember kezeire bízhatta, mint Michael Wagener. Hogyan kerültetek vele kapcsolatba, esetleg ott voltatok a keverésnél?

GT: Teljesen prózai a dolog: mivel nagyon sok kedvenc lemezünkön ő dolgozott (Dokken-klasszikusok, Bonfire-lemezek, a Skid Row első kettő lemeze, Ozzy: ’No More Tears’, Stryper-, Poison-, White Lion-lemezek, stb.), egyszerűen elküldtük neki az anyagot. Nagyon megtetszett neki, ezért elvállalta. Emellett persze a dalok végső hangzásának kialakításában Nóniusz Gábornak is rengeteget köszönhetünk, és nagy szerepe volt Ákosnak, Zonak is a keverésben. Egyébként online kapcsolatban dolgoztunk, ő Nashville-ben, Ákosék pedig az itthoni stúdióban.

HRM: Te vagy a motorja a ’80-as évek hard rock és hajmetál fesztiváljának, de vannak-e egyéb fellépési terveid itthon, illetve külföldön? Hogy álltok a koncertszervezéssel?

GT: A Tribute To The 80’s Hard Rock, AOR & Hair Metal Festival május 21-én, idén másodszor zajlott le nagy sikerrel. A 23 zenésztárssal hosszasan készülődtünk az eseményre, és idén is csodálatos élmény volt 4 órán keresztül, szuper kollégákkal játszani kedvenc dalainkat! Talán még rajongóbarátabbra fésültük az idei műsort, és ugyanolyan hosszú, szinte mindenre kiterjedő dallista volt, 70%-ban új dalokkal a tavalyihoz képest. Aki nem volt még ilyen bulin, annak mondom, hogy kb. egy 1990-es MTV Headbanger’s Ball top 40-re kell gondolni némi óriási AOR-slágerrel nyakon öntve, így voltaképpen élő rockdiszkóba csöppentjük a látogatókat, megidézve a könnyűzene legnagyobb évtizedének világát. A Stardusttal egyébként legközelebb Hajdúszoboszlón lépünk fel, a saját dalok mellett továbbra is máshol nem hallható legendás nótákat játszunk el. David Lee Roth-tól a Wingeren és a Mr. Misteren át a Journey-ig, a teljesség igénye nélkül! A koncertjeinket folyamatosan szervezzük, hamarosan új dátumokkal jövünk, még egy őszi turné is kilátásba került. Nagy segítség nekünk ebben a „hatodik tag”, Hámori Eszti, aki az egész menedzsmentet a kezében tartja, ő egyeztet a külföldi promóciós cégekkel is. Nemrég egyébként 4 év szünet után felléptem a Europe Tribute Banddel is Aradon, az is nagyon jól sikerült. Szóval köszönöm szépen, minden zajlik, csak bírjuk erővel! (nevet)

HRM: Ha már koncertek, milyen érzés volt egy olyan kultikus banda előtt debütálni, mint a House Of Lords?

GT: Nagyon örültünk a lehetőségnek, hiszen a mi potenciális közönségünkből sokan biztosra vehetően eljöttek egy ilyen kultikus banda koncertjére. A körülményekhez képest meglepően sokan voltak, és nagyon jól fogadtak minket. Ez a kör elég keményen vájtfülű, ezt tudom, de úgy érzem, a vizsgát letettük. Jimi Bell gitáros bejött az öltözőnkbe, ugyanis engem keresett, és nem győzött gratulálni. Utána meg segítettem neki kiválogatni a halas szendvicseket a cateringben, mert azokat nem szerette. (nevet) Nagyon-nagyon jólesett amúgy, hogy ilyen jó arcok voltak, írt is nekem utána Jimi a közösségi oldalon, és azóta is tartjuk a kapcsolatot virtuálisan. Amúgy a House Of Lords pusztítóan jó volt. Gyilkoltak, tényleg!

HRM: Érdekelne, mi van az Avatarral, hogyan tudod összeegyeztetni a két zenekart?

GT: Nekem ez sosem jelentett gondot, annak idején volt, hogy 3 formációt csináltam folyamatosan. Az Avatar most különben nem aktív.

HRM: A billentyűs, Nagy Gyuri az Age Of Nemesisben zenél, a többieknek van-e valamilyen más projektjük, amivel össze kell hangolni a közös programokat? Ha választani kellene, melyiket választanátok?

GT: Tudtommal Gyurin kívül a többieknek nincs másik stabilan működő csapata jelenleg. Az egyeztetés sosem nehéz amúgy, csak oda kell figyelni. Session-munkákat alkalmanként szinte mindannyiunk vállal, és az egész Stardust besegített nekem idén is a ’80-as évek fesztre, amit ezúton is nagyon köszönök a srácoknak! Amellett, hogy tiszteletben tartjuk egymás dolgait, persze néha dönteni kell, de ez nem jelentett gondot sosem. Sokkal nehezebb a civil életünkkel összeegyeztetni az időt, hiszen így próbálni, zenét írni már csak a kötelezettségeink után tudunk este, de ez kb. mindenkivel így van a mai magyarországi színtéren. A Stardust élvezi a prioritást, és nyilván mindenkinél megvan ez a fontossági sorrend.

HRM: Az angol művésznevek ötlete honnan jött? Mindenki magának adott nevet, vagy esetleg közösen találtátok ki?

GT: Nekem elsőre rettentően furcsa és mesterkélt valaminek tűnt, de be kellett lássam, hogy ez egy szükségszerű dolog abban az esetben, ha máshol a világban próbálsz érvényesülni. A mi gyönyörű anyanyelvünk nem igazán nemzetközi, a nevünket tekintve sem. Mint ahogy a rocktörténelemből tudjuk, ugye a Joakim Larsson, a Kjell Lövbom, a Michail Bolotin, a Chaim Witz, a Stanley Eisen, a Peter Criscoula vagy a Louis Grammatico [Joey Tempest, Kee Marcello, Michael Bolton, Gene Simmons, Paul Stanley, Peter Criss, Lou Gramm – szerk.] sem igazán volt vállalható. (nevet) Amúgy nekem volt a legnagyobb szerencsém a nevet tekintve, mert kiskorom óta mindenki Tommyzik, a Gellert meg érthetik úgy, hogy gellert kaptam, ami végül is valahol stimmel. (nevet) Amúgy a kitalálás folyamán elképesztő felnőttfilm sztár nevek születtek, úgyhogy könnyesre röhögtük magunkat. Viccet félretéve, közösen találtuk ki a neveket, segítettünk egymásnak.

HRM: Vannak-e olyan fiatal hard rock csapatok, akiknek munkásságát kedvelitek, esetleg zenéjük példaként szolgál előttetek?

GT: Igyekszünk követni a színteret, és vannak az újak között is nagyon jó dolgok. Személy szerint kedvelem a Reckless Love-ot, a H.E.A.T.-et, az Eclipse-t, a Santa Cruzt, vagy Tibi például nagyon szereti a Find Me-t, Zo a The Winery Dogsot. Aztán nyilván a W.E.T. is nagyon tetszett nekünk, de igazából a régiek közt találunk még annyi, de annyi felfedeznivalót, hogy nem igaz. A régi nagyokkal szemben a mai bandákkal az a gondom, hogy túl hidegen, sterilen szólnak, nincsenek azok az igazi analóg hangzások, amiket imádtam a Survivor-lemezeken például, illetve már nem születnek akkora karakterek, nincsenek igazi rocksztárok. Nem születik új Dave Lee Roth, Jimi Jamison, Steve Clark, Steve Perry, Eddie Van Halen, nincs kiért rajongani úgy, mint régen. Más lett a világ, más dolgok a fontosak a kölyköknek. Az én lányom sem poszterezi már ki a hőseivel a szobáját, inkább a videószerkesztő programokkal csinál olyat 11 évesen, hogy csak nézek! (nevet) Persze neki ugyanúgy csillog a szeme, ha meglát egy KISS-klipet, meg szanaszét nézte a Rock Of Ages (Mindörökké Rock) filmet, de sajnos a rockból sikerrel kiölték a színeket és a befogadhatóságot a ’90-es években, és elment minden a szélsőségek felé. Annak idején simán eljuthatott valaki a Guns vagy a Bon Jovi klipes nótáitól akár a Black Sabbathig, ma viszont már kétlem, hogy egy kortárs bármilyencore, pincébe hangolt kiabálós banda valahová is visszavinné a kölyköket. Konkrétan úgy érzem, a saját gyermekem és köztem pontosan akkora generációs és kulturális szakadék van a számítógépes és internetes forradalom által, mint köztem és a nagyszüleim, vagy a szüleim és a nagyszüleim közt, tehát az ötvenes évek szülöttei és a II. világháború előtt született generációk közt. Megfordítva viszont a dolgot: csodálatos érzés, hogy egy csomó fiatal tizen-huszonéves elkezdett mozgolódni a színtéren. Miután tavaly megcsináltuk az első 80’s rockbulit, sorra jöttek az üzenetek, hogy ez meg az a banda mi volt. És nincs is annál nagyobb öröm, mikor tőled kérik a srácok mondjuk a Stage Dolls-diszkográfiát! Na, ezért éri meg többek közt ez az egész. (nevet)

Készítette: TAZ, CsiGabiGa