Első Hallásra – 2016. április

írta Hard Rock Magazin | 2016.05.18.

Vajon mennyit számít a név a rockszakmában? Feltehetőleg sokat, hiszen a nagynevű együttesektől sokan még az ürüléket is képesek aranyra polírozni. E havi listánk bővelkedik a nagy nevekben, akik mind áprilisban átallottak új lemezzel előrukkoni. Vajon elég az ismertség az első helyezéshez?

 

 

Black Stone Cherry – Kentucky (7,5 pont)

Savafan: Redneck Imivel többek között kedvenc focicsapatunkban sem értünk egyet, és ezen műfaj iránti rajongása sem ragadt rám. Féltem a southern rock skatulyától, de vannak tetszetős megoldások a lemezen, a War feldolgozása pedig nagyon jó lett, érdekes ízt adnak az eredeti tételnek. Biztosan bennem van a hiba, mivel jóféle Kentucky Whiskeyt sem iszom, pedig ez a fajta zene tökéletesen passzolna egy füstös délies kocsmához, ahol a haverokkal whiskeyt kortyolgatva hallgatnánk a muzsikát. Én a szélsebes Red Bullra esküszöm. (Pontszám: 6)

Wardrum: Mintha el lennénk árasztva ebben a hónapban az 'emeriken' zenékkel. Amellett, hogy engem is elismerő bólogatásra tud sarkallni a Black Stone Cherry és a hozzá hasonló füstös, mocsárszagú zenék hallgatása, picit mindig távol éreztem magamat ettől a világtól. Bár vannak az albumon meglepő és nem oda illő pillanatok is, de összességében kellemes hallgatnivaló. Ami a 'Kentucky' igazi érdeme az én szememben az az, hogy egy fél lépéssel közelebb tudott húzni magához a zenekar. Zsigeri, őszinte, fülbemászó. Bulizeneként ezerszer ez, mint amik a rádióban mennek. (Pontszám: 5)

Bazsa: A Black Stone Cherry ezúttal sem csinált mást, mint korábban. Nem lettek sem jobbak, sem rosszabbak, és fő karakterjegyeik sem változtak meg. Csupán megírták pályafutásuk legerősebb lemezét, mely egyesíti magában mindazt, amiért imádni lehet ezt a zenekart: a rendkívül fogós dallamokat, a dögöt, és az őszinte southern életérzést; a stadionrock tömegeknek szóló közérthetősége és harsánysága keveredik itt a füstös pubokba való bluesolással, a rock ’n’ roll sztárság a kisvárosi lét melankóliájával és intimitásával. A ’Kentucky’-n hallható muzsika maga a BSC-esszencia, egy közel hibátlan, üresjáratoktól mentes mestermű. (Pontszám: 10)


Haken Affinity (7,4 pont)

Bazsa: A Haken zenéje mindig is afféle átjáróház volt a Yes-féle progresszív rock és a modern progresszív metal között, amibe a virtuóz hangszeres megoldásoktól a pszichedelikus elszállásokig, az ide-oda csapongó futamok és a témagazdagság okozta feszültség súlyától a lágy érzékiségig minden belefér. A brit csapat kiváló érzékkel és mérhetetlen felkészültséggel nyúl bele ebbe a rendkívül gazdag hagyományba, és hoz létre egy az elődök hatását egyértelműen magán viselő, de összességében mégiscsak egyéni világot. A Haken lemezeinek ráadásul megvan az a rendkívül megkapó tulajdonságuk, hogy minden – elsőre talán elijesztő hatású – komplexitásuk ellenére különleges hangulatukkal azonnal be tudják rántani a hallgatót. Ez a hangulat mindig egy kicsit más, egy azonban bizonyos: aki fogékony az efféle zenei utazásokra, azokban ellenállhatatlan lesz a vágy, hogy minden apró részletét fel akarják fedezni. Helyenként kemény menet lesz, és nem is biztos, hogy a végén minden összeáll majd. De hogy izgalmakban nem lesz hiány, az egészen biztos. (Pontszám: 10)

Pálinkás András: Úgy gondolom, hogy az igazi progresszív zene nem merül ki a hosszúra nyújtott és bonyolultan felépített dalokban. A valódi progresszív muzsika hajmeresztő, sőt sokkoló élmény, ugyanakkor magával ragadó is, és ezen a ponton vérzik el leginkább a progresszívnek titulált bandák nagy része. Hiszen aki tisztességesen kijárta a zeneiskolát, annak nem okozhat gondot hosszú perceken át céltalanul szólózni, és mindezt progresszívnek vagy előremutatónak nevezni; a valódi kihívás a megszerzett tudásból valami egyedit és izgalmasat létrehozni, ami már sokkal kevesebbeknek megy. Itt jön képbe a Haken, akik valóban képesek sokkolni és elvarázsolni komplex, ágas-bogas riffekből és harmóniákból felépített dalaikkal. Az angol zenekar a 'The Mountain'-hez képest ismét előre tudott lépni, hiszen új dalaik érettebbek, kimunkáltabbak, komolyabbak, sőt néhol egészen extrém megközelítésűek. Jó látni, hogy 2016-ban is van olyan együttes, amelyik képes megdöbbentően jó zenét írni! (Pontszám: 10)

Savafan: Egy újabb olyan anyag, ahol a zenészek megmutatják, hogy mennyi különböző stílusban mozognak otthonosan. Néha egy gyerekdalocska szintjéből átcsapnak egy rövid zúzdába, majd a Planetáriumban bemutatott felvételek aláfestő zenéjének tökéletesen megfelelő légies melódiával folytatják. Viszont a 1985 című szám felvezetője zseniális, mintha Harold Faltermeyernél túlóráztak volna; csak az a rész megérdemel 1 pontot, az emlékek miatt. (Pontszám: 5)


Ihsahn Arktis. (7,2 pont)

Savafan: Ez olyan, mint a viccben a lódarázs – hogy kik lehettek az állatok szülei...?! Ráhörögni egy megfejthetetlen stílusú muzsikára, ami kellően elszállós tételekkel van megpakolva. Ilyen márpedig nincs. Vagy mégis? Az a furcsa, hogy a tiszta ének egész élvezhető, és vannak pörgős, gyors részek, de ezek ketten véletlenül sem egy időben. (Pontszám: 4)

Wardrum: 2013 után jelentkezik ismét szólóanyaggal Vegard Sverre Tveitan. Szinte mindegy, hogy az ember az Emperor együttesből, a szólólemezeiről, vagy egyéb projektjeiből ismeri az énekes/gitárost, mert mindenféle téren egyedülálló élményben tudja részesíteni a hallgatót. Nincs ez másképp az 'Arktis.'-szal sem: a rengeteg réteg és szín miatt nagy odafigyelést és elmélyülést igényel az album, mely 2016-ban igen dicséretes dolog. Bár első nekifutásra tömény és groteszk sokszínűsége meg tudja feküdni az ember gyomrát, de a hangözön mögött ott lapul a nyughatatlan zsenialitás örök alkotókedve. (Pontszám: 7)

TAZ: Néhány hónapja Ihsahn a következőket mondta az új lemezéről: „Igazából nem is emlékszem, mikor volt olyan, hogy ennyire élveztem volna az albumkészítést, remélhetőleg ez majd hallatszódik is a lemezen.” Nos, maximálisan hallatszódik! Az ’Arktis.’ szerintem az egyik, ha nem a legkönnyebben befogadható szólólemeze a norvég zenésznek, amin ezúttal meglehetősen sok rockos és dallamos témát találhatunk, köszönhetően a koncepciónak, valamint az olyan vendégzenészeknek, mint például Einar Solberg a Leprousból, Matt Heafy a Triviumból, vagy Jorgen Munkeby a Shiningból. Bár utóbbi muzsikus nem feltétlenül a hallgatóbarát megszólalásról ismeretes, azonban most szaxonfonjátékával is színesítette a produkciót, aminek nem sokan tudnak ellenállni. Egy igazán egyedi és sokrétű anyag az ’Arktis.’, ami szerintem Ihsahn eddigi legjobbja, így nemcsak az áprilisi, hanem a 2016-os legjobb lemez díjra is esélyes alkotás. (Pontszám: 10)


Sixx: A.M. Prayers for the Damned, Vol. 1. (6,6 pont)

Pálinkás András: A dupla hosszúságúra nyújtott 'Prayers for the Damned' első része tudja mindazt, amit a Sixx: A.M. eddigi lemezei kínáltak: néhány nagyszerű energiával telt hard rock dal, pár felejthető tétel, és néhány rádióba igyekvő, veszélytelenül lötyögő nóta teszi ki ezt az amúgy egészen borongós 50 percet. Ha eddig tetszett, amit Nikki Sixxék műveltek, akkor ez is betalál majd. (Pontszám: 7)

karpatisz: A 2016-os dupla album lesz az első olyan, ahol ez a banda már nem egy project, hanem attól több. DJ Ashba és Nikki Sixx is teljes erővel tudott koncentrálni a dalszerzésre, és így nem meglepő, hogy rögtön két lemeznyi született. A kiadvány dinamikus tételei, mint a Rise, a Can’t Stop és az I’m Sick a bizonyíték arra, hogy ötletes, energikus és kellemes élmény legyen a lemez „első hallásra”. A Sixx: A.M. nem csak mennyiségben, de minőségben is magasabbra tette a lécet a korábbiakhoz képest. Kíváncsian várom, hogy a második résznél is tudják-e majd tartani ezt a szintet. (Pontszám: 7)

Adamwarlock: Nos, én már ezen album elődeivel sem tudtam igazán megbarátkozni, és ez továbbra is így van. Nem mondom, hogy a kukába vágnám, sőt kellemes momentumokat is fel tudnék sorolni, de végighallgatva a lemezt még magyarázkodni sincs kedvem. Egyszerűen közömbös vagyok iránta. (Pontszám: 5)


Thunderstone Apocalypse Again (6,2 pont)

CsiGaBiGa: A Thunderstone legnagyobb erénye mindenképpen Pasi Rantanen énekes, akinek hangja hol Gus Monsanto (ex-Revolution Renaissance), hol Jacob Samuels (The Poodles) hangszínére és dallamaira emlékeztet. Még 2003-ban láttam őket, amikor debütalbumukkal turnéztak a Stratovarius és a Symphony X előtt. Persze ilyen mezőnyben nem szégyen utolsónak lenni, de tény, hogy a „másodosztályú Strato" címkét nem nagyon tudták levakarni magukról a szememben. (Nem véletlenül kérte föl Timo Tolkki is az első Revolution Renaissance-album egy részének  feléneklésére Pasit.) Amikor távozott a bandából, és a korábban az At Vance (majd később a Masterplan) nevű remek csapatot is agyonvágó Rick Altzi került a helyére, akkor végképp leírtam őket. A régi énekes visszatérése megmozgatta a fantáziámat, de mivel a zeneszerző továbbra is a gitáros Nino Laurenne, csak annyit mondhatok, hogy a harmadik ligából visszakapaszkodtak a második osztályba. (Pontszám: 7)

karpatisz: Nem vagyok az a nagy power metal rajongó, de a Stratovarius és a (korai) Sonata Arctica albumaival azért jó viszonyt ápolok. A stílus és a forma adott, és a Thunderstone nem csinált mást, mint jó dalokat rakott bele. Lehet azt mondani, hogy „egy az egy” Strato-stílus, de zenét szerezni és jó ötleteket megvalósítani akkor is tudni kell. Pasi Rantanen régi-új énekessel visszatértek abba a kerékvágásba, amit az első három lemezükkel teremtettek. Ez az út egyenesen visz a sikerhez, véleményem szerint innen a stílus nagyjai közé emelkedett a Thunderstone. (Pontszám: 7)

TAZ: Amit a Sonata Arctica, a HammerFall, esetleg a Stratovarius (na jó, ők inkább csak a legutolsó albumukkal) az utóbbi időben leművel, az nekem mind görcsölés, hiszen inkább izzadságszagúan kevesebb, mint több sikerrel próbálják feléleszteni a power metal tüzét. Erre jön a semmiből a kistestvér-státuszban elkönyvelt Thunderstone, és a fejükre nő új lemezével. Tulajdonképpen megérdemelt sikert könyvelhetnek el a srácok az ’Apocalypse Again’-nel, mert rengeteg viszontagságon mentek keresztül az utóbbi időben, mivel a Pasi Rantanen nélkül készült ’Dirt Metal’ közel sem volt tökéletes, amit ráadásul egy hosszú csend is követett. Azonban nemrég visszatért a jól megszokott torok, és összedobtak egy bődületesen jó anyagot, ami a többi pályatárs munkájával ellentétben hitelesen idézi fel a 2000-es évek dicső power metalját. Aki a stílus nagy rajongója, csapjon le mindenképpen a lemezre! (Pontszám: 7)


The Defiants The Defiants (6,2 pont)

CsiGaBiGa: Ha egy lemezt azzal hirdetnek, hogy a Danger Danger-zenészek csapata, akkor az ember egy jó kis arénarockot vár. Annak idején a DD a Bon Jovi, a Poison és a Tesla által kitaposott úton haladt, csak pár év késéssel, így nem lettek akkora sztárok, de a második vonalban stabilan ott voltak, és Andy Timmons gitárjátéka ebben a zenében olyan bónusz volt, mint Steve Vai rövid vendégszereplése a Whitesnake-ben. A DD nem nagyon adott életjelet a 2009-es 'Revolve' album óta. Pedig azon sikerült elcsípni azt a „bonjovis" fonalat, amit itt hiába kerestem. Nos, igen. Ha egy Danger Danger-tagokból álló zenekar lemeze nem Danger Danger néven jön ki, akkor az ember elgondolkozhat, hogy itt most jogviták voltak a tagok között, vagy valami más készült a Frontiers boszorkányüstjében. Én a régi ízeket csak a lemez közepén fedeztem fel néhány dalban (Lil' Miss Rock'n'Roll, Take Me Back, We All Fall Down). Külön ki kell emelnem két dalt, a The Last Kisst és a That's When I'll Stop loving Yout, melyben egy korábbi DD-gitáros, Tony Bruno is feltűnik egy-egy remek gitárpárbaj, illetve ikergitár-játék erejéig. Összességében azonban jobban hasonlít ez a lemez egy Vega AOR-gyűjteményre, mint egy jó cupákos hard rock muzsikára. (Pontszám: 7)

karpatisz: Az aktuális elemeznivaló anyagok közül a „meglepetés” ez a lemez volt nekem. Mindenféle érzelmi töltet és befolyásoló tényező nélkül ismerkedtem az albummal, csak azt tudtam, hogy a Danger Danger két hangszerese és egykori énekese ült most újra össze. Néha nem kell több, mint pusztán jó dalokat írni, és azt a megfelelő köntösben tálalni. Az AOR világa magába szippantott, ilyen dalok, mint a Love And Bullets és a Waiting On A Heart Break egészen lenyűgöztek. Kíváncsi lennék, hogy a nagy D2-rajongók mit mondanak, hogy a The Defiants vagy Ted Poley friss kiadványa a jobb! (Pontszám: 7)

Adamwarlock: Ebben a hónapban úgy néz ki, szigorú leszek, ugyanis valahol megérdemel a Danger Danger-tagok új lemeze egy 6-osnál erősebb pontszámot. Melodikus, játékos, szórakoztató lemez, valamint Paul Laine és Poley hangja között van annyi különbség, hogy érdekes legyen a történet. Viszont 2016-ban én el tudnék képzelni egy kicsit merészebb váltást is az anyabandától. (Pontszám: 6)


Zakk Wylde Book of Shadows II (6 pont)

Wardrum: Szeretem Zakk Wylde-ot. Az első 'Book of Shadows'-ról sajnos lemaradtam, számomra Zakk neve sokkal inkább a BLS-t jelenti, így új élményként hatott rám a lágyabb, akusztikus, orgonával megbolondított hozzáállás. Tény, hogy a dalok erőteljesen egy kaptafára íródtak, ami szépen le is rontja a lemez meglepetésfaktorát, de ennek ellenére Zakk hangja, játéka és dalszerzői vénája továbbra is kellemes hallgatnivalóval szolgál; ha máshova nem, legalább egy hosszú magányos útra. (Pontszám: 6)

Adamwarlock: Zakk barátunk úgy érzem, hogy az árnyékok könyvéről írott opuszának első felvonása óta sokkal inkább beérett mint dalszerző, és ez meg is hallatszik az idei produktumon. Sokkal gazdagabb érzelemvilágot mutat meg ezen a lemezen, mint amit én feltételeztem volna róla, persze a karcossággal karöltve. Ettől függetlenül számomra kissé unalomba fulladt a dolog, de egy „jó” minősítést megér. (Pontszám: 6)

Bazsa: Az elmúlt években nyújtott teljesítmény alapján azt kell mondanunk, hogy Zakk Wylde önmaga sztenderdjévé vált. Mintha éppen csak annyit tenne bele a lemezeibe, és éppen annyira erőltetné meg magát egy-egy koncerten, amennyit és amennyire feltétlenül muszáj. És noha maga a brand még mindig rettenetesen erős, és nyilvánvalóan ő maga sem lett rosszabb gitáros az évek során, ritkán villan meg úgy, mint ahogy tette azt napi rendszerességgel annak idején; és ma már az annyira imádott fékezhetetlen vadság is megkopott. Megöregedett, na, de ezzel eddig még nem is volna különösebb gond, sőt a Book Of Shadows II éppenséggel nagy durranás is lehetett volna, amennyiben „megmutatja”, hogy mi lehet jó a megnyugodott, higgadt, balladázó Zakk Wylde-ban. De nem, ezen a lemezen nincs semmi, ami egy kicsit is különleges volna; ez csupán egy újabb hakni, ami olykor – például egy üveg whiskey után szétcsúszva – egyébként egész kellemes háttérzene lehet. De hallottuk ezt már a mestertől nagyságrendekkel jobb, hatásosabb, erősebb formában is. (Pontszám: 6)


Santana Santana IV (5,7 pont)

Pálinkás András: A latin gitármágus múltidézése szerintem felemásra sikeredett, hiszen amíg a lemez első fele kétségkívül képes mosolyt csalni bármelyik rockrajongó arcára, addig a korong vége fele már szépen ellaposodnak a dalok. Persze még mindig tiszta mágia, ahogy Santana végigmasszírozza gitárja nyakát, de ez sajnos nem elég, hogy 75 percen át fenntartsa a figyelmet. (Pontszám: 7)

CsiGaBiGa: Carlos Santana egy igazi „KeljfelKarli”. A korai idők latinrock-hangzása után fúziós muzsikára váltott, később blues-rockot is játszott, popslágerekkel hódította meg a Music Televisiont, rock-feldolgozásokat készített, de egy idő után mindig visszatért a latin rockhoz. A mostani húzása azonban az eddigieknél is nagyobb volt: összeszedte a korai sikerlemezek gárdáját, köztük Neal Schon gitárost, aki már korábbi lemezein, a 2015-ös 'Vortex'-en és a 2012-es 'The Calling'-on is tett zenei utalásokat (vagy inkább utazásokat) Santana irányába, sőt korábban egy dupla albumot is készített az iránta való tisztelet jeléül ('Electric World'). És persze Gregg Rolie billentyűs is kellett ehhez a zenéhez, mert neki nagyon a kezében van ez a latinos virtus. Az Anywhere You Want To Go című Rolie-szerzemény úgy tiszta Oye Como Va-feeling, hogy egyetlen hangjára sem lehet ráfogni, hogy koppintás, csak az egész ritmusa, hangulata, és persze Carlos gitárja az, ami egyértelművé teszi, hogy ez nem egy utánzat, hanem az eredeti csapat nagy visszatérése. Kár, hogy a végére elfáradtak kicsit az öregfiúk! (Pontszám: 8)

TAZ: Kisebb szenzáció, hogy 45 év után Carlos elkészítette első három albumának nyílegyenes folytatását, ráadásul mindezt ugyanazzal a felállással. Ezt (is) figyelembe véve azonban mindenképpen valami nagyobb tűzijátékra számítottam a lemezen hallottaknál, ugyanis kicsit kiszámítható és elcsépelt témák sorakoznak egymás mellett, amit egy idő után az ellaposodó hangulat tetéz. Pedig nagyon kedvelem és szeretem az öreg játékát és dalait, valami azonban hiányzik nekem ebből az anyagból, így már elsőre sem tudtam megkedvelni  a ’IV’-es albumot. (Pontszám: 5)


Rob Zombie The Electric Warlock Acid Witch Satanic Orgy Celebration Dispenser (5,2 pont)

Savafan: Ennyire kétarcú lemezt, anyám! Ausztráliában vannak azok a kamionvonatok, amiknél 6-8-10, esetleg több pótkocsit is a vontató mögé kötnek: lassan indul be, de ha felvette az utazósebességet az úttalan utakon, akkor egy méretesebb kenguru is a galytörő rácson találja magát, mert hengerel a szerelvény. Itt is a lemez második fele lett baromi pörgős, és az első pár szám alatt próbálja Rob és kompániája felvenni az utazósebességet. Koncerteken csak a második részből kérnénk, ha lehet! (Pontszám: 6)

Adamwarlock: Sohasem tartottam magamat Rob Zombie-rajongónak, de kedveltem a zenéjét, még valamelyik koncertjére is elevett a fene. Amit meg tudtam róla állapítani, az az, hogy egy végtelenül profi pasasról van szó, akinek van mondanivalója, és nagyon figyel a részletekre. A 2016-os korongja is ilyen: részletgazdag és professzionális. Engem a tempósabb dalai mindig is jobban megfogtak, ez most sincs másképp, de a lemez egészén nem éreztem olyan nagy átütő erőt, amit Robtól várnék. Továbbá akadt néhány olyan téma is, amit nem igazán tudtam mire vélni. (Pontszám: 5)

TAZ: Rob Zombie ismételten megrázta magát, és egy hatalmas albumot tett le az asztalra. Azonban mégis van vele egy kis baj, méghozzá az, hogy baromi rövid. Szinte napra pontosan három évet kellett kiböjtölni az új lemezig, erre kapunk egy EP hosszúságú anyagot, ami valljuk be, kicsit vérlázító. A hallottak fényében pedig pláne bosszantó, mivel talán az eddigi legjobb dalait csomagolta össze a mester az elmúlt éveket tekintve a szokásos felállással. Aki ismeri Cummingsék zenéjét, az tudja, hogy nem mesteri gitárszólókra kell számítani (mondjuk John 5 azért közel sem kutyaütő) hatalmas énekteljesítményekkel fűszerezve, hanem egyedi és formabontó alkotásokra, amit ezúttal is megkapunk, főleg a lerövidített daloknak köszönhetően. Nagyon megkapóak a hangulatok, amiket összegereblyéztek a srácok az utóbbi időben, legyen szó egy csepp gregorián kórusról vagy idióta szövegekről. Úgyhogy abszolút favorit nálam a lemez, csak hát ahogy mondtam korábban is: baromi rövid. (Pontszám: 7)


Texas Hippie Coalition Dark Side of Black (4,7 pont)

Savafan: Na, ebbe a lemezbe aztán szorult dög, amit szoktam hiányolni némely alkotásnál. Talán kicsit (nagyon?) meg is szaladt a hangmérnök keze a keveréskor. Ebben is van mindenféle zenei stílus, győzze kiválogatni az ember az acsarkodós, dühős ének mellől. Már ha akarja, nekem az egyszeri próbálkozás elég volt. (Pontszám: 5)

Wardrum: A THC (igen) szokásosan 2 évente érkező soralbuma, a 'Dark Side of Black' továbbra is a hippiktől megszokott igen...khm...szőrös zenét hozza, annak minden pozitív és negatív tartalmával együtt. Pozitív, mert ösztönösen kemény muzsika ez, és negatív, mert erősen behatárolt. Nem is baj, hisz aki szereti őket, most sem fog csalódni. Csodát nem szabad várni, de hallottunk már rosszabbat. (Pontszám: 5)

Bazsa: Nekem kifejezetten tetszett az a kőkeményen beleszarós redneck suttyóság, amit az előző lemezükön a texasi hippik elővezettek. A bunkóság viszont akkor igazán jó, ha valamelyest azért komolyan van véve, e tekintetben viszont mintha most átestek volna a ló túlsó oldalára, ugyanis a prosztó riffek átvették az uralmat a jó és karakteres dalok, valamint az autentikus déli hangulat felett. A végeredmény így rendkívül felemás, mert néha üt, mint a kocsmaajtó, összességében viszont kicsit afféle „minden mindegy, jó lesz az a parasztnak” attitűd érződik rajta. (Pontszám: 6)

Legutóbbi hozzászólások