Akusztikus grunge est: Chris Cornell – The Bridgewater Hall, Manchester, Egyesült Királyság, 2016.04.27.

írta Hard Rock Magazin | 2016.05.13.

Minden bizonnyal életem meghatározó koncertélménye volt, hogy élőben hallhattam Chris Cornellt a manchesteri Bridgewater Hallban. A helyszínről annyit kell tudni, hogy egy 2400 fő befogadására képes, szimfonikus zenekarok számára kialakított hatalmas koncertteremről van szó, brutálisan jó akusztikával.

 

 

A kanadai haverom lepett meg a jeggyel, aki ezeken a zenéken nőtt fel, és tudta, hogy magam is súlyos grunge-fogyasztó vagyok. Nagy örömöt szerzett vele, hát még amikor kiderült, hogy a jegyek a 4. sorba szólnak! Maga a terem lélegzetelállító volt, és ahogy közeledtünk az ülőhelyünkhöz, és kezdtem felfogni, minek leszek hamarosan a tanúja, kislányos ujjongás uralkodott el rajtam.

Még félig sem volt megtelve a nézőtér, mikor fél 8 körül kezdett az „előzenekar”, a Fantastic Negrito névre hallgató énekes-gitáros, és az őt kísérő billentyűs. Kiválóan megalapozták a hangulatot. Erősebbnél erősebb saját szerzemények váltakoztak hosszú, de annál szórakoztatóbb átkötő szövegekkel. Zenéjük tagadhatatlanul a blueson alapult, de az énekes soult, R&B-t, és olykor Michael Jacksont idéző énektémákat hozott. Érzelmekkel, indulatokkal túlfűtött zene, és összességében gyönyörű, magával ragadó előadás volt. Szerintem alig volt valaki a hallgatóságban, aki ne keresett volna rájuk az előadás utáni első adandó alkalommal.

Rövid szünet után végre a színpadra lépett Chris Cornell, hogy a következő közel két és fél órát ott töltse. Fülig érő szájjal néztem, ahogy az életem egyik legmeghatározóbb zenei alakja alig pár lépésnyire sétálgat előttem. Beszédes volt, végig tartotta a kontaktust a közönséggel. Benyomásra nyoma se volt a korábbi vad, lázadó Chrisnek, inkább egy kiegyensúlyozott, lecsillapodott, családos embert láthattunk.

Az este főként a ’Higher Truth’ című legújabb szólóalbumára épült, de nem kis számban játszott a régi kedvencek közül, például Temple Of The Dog-, Soundgarden- és Audioslave-dalokat. Ezen kívül pár feldolgozás, és régebbi single is műsoron volt. A show különben végig akusztikus volt, legtöbbször Chris egymaga énekelt, és gitáron, illetve alkalmanként szájharmonikán kísérve magát. Néha pedig besegített egy másik gitáros vagy egy csellista. A csellistát különben Bryan Gibsonnak hívják, akire Chris a közösségi médián talált rá. Mikor meghallotta, hogyan játszik Soundgarden-dalokat, egyből felkereste, hogy szeretne-e együtt zenélni vele.

Kezdésként az új albumról származó Before We Disappeart és a kicsit régebbi Can't Change Me-t hallhattuk. Tökéletes átéléssel és szenvedéllyel játszotta a dalokat, amit az előadás végéig hozott, a hangzás pedig eszméletlen jó volt. Le a kalappal a hangtechnikusok előtt, és feltételezem, hogy a terem akusztikája is jelentős mértékben hozzájárult az eredményhez.

Mikor elkezdett arról beszélni, hogy milyen sokat jelentett számára egy bizonyos nemrégiben elhunyt zenész, senkinek nem volt kétsége afelől, hogy Price-ről van szó. Egy nagyon megható Nothing Compares To You feldolgozást hallhattunk, amivel a közönséget is megénekeltette.

A következő szám előtt felhívott egy rajongót a színpadra a közönség soraiból, és kezébe nyomtak egy mandolint. Azt hittem, hogy egy megrendezett jelenetet látok, de nem. A srác az előadás elejétől fogva egy táblát tartott a kezében, amin azt volt: „Kérem, játszhatok mandolinon a Nearly Forgot My Broken Heart alatt?” Chris pedig gond nélkül bevállalta, hogy egy ismeretlenre bízza az egyik legütősebb számát. Persze hiba nélkül ment, nagyon ügyes volt. A dal után hatalmas ovációt kapott a fiú, és egy – ma már szinte kötelezőnek számító – selfie-t Chrissel. Kétségtelenül életre szóló élményt szereztek neki.

Ezután hallhattunk még feldolgozásokat különböző előadóktól (Bob Dylan, Mad Season, The Beatles), és rengeteg saját számot akusztikus hangszerekre átültetve. De olyan is volt, hogy elektronikus segítséget használt: több dalnál is loop stationnel dolgozott, így a felvett gitáralapra könnyebben tudott énekelni, vagy egyszerre több dallamot tudott hozni.

Az egyik James Bond-film főcímzenéjét, a Casino Royale-ban elhangzó You Know My Name-t Chris írta. Természetesen közönségkedvencként ez is megszólalt aznap este, csakhogy bakelitről játszotta, és arra énekelt. Nekem az első gondolatom az volt, hogy olyan, mintha karaokézna. Több, eredetileg zenekarra írt számot is akusztikus gitárral játszott, nem értettem miért ne lehetett volna ezt is. Nem baj, ha máshogy szól, de szerintem mindenképp „élőbb” az élmény, mint egy zenelejátszóról.

Egyik ráadásként egy elég bizarr mash-up feldolgozást is játszott, amiről a felvezető szövegnél azt hittem, hogy viccel: elkezdett sztorizgatni arról, hogy mennyire tetszett neki a U2 One című dala, ezért rákeresett a dalszövegre, de a Metallica One-ját sikerült megtalálnia. Így hát a U2 alapjára a Metallica szövegét énekelte. Mindkét szám kellő ismeretében elég különös egyveleget hallottam, de az ő előadásmódjával azt kell, hogy mondjam, ez is működött.

Chris Cornell hangját valószínűleg örökké el tudnám hallgatni. Rengeteg érzelmet ad bele, és remekül játszik a hangszínével, arról nem is beszélve, hogy milyen könnyedén, és mégis erőteljesen szólal meg különböző hangmagasságokban. Összességében nagyon elégedetten távoztam, és az biztos, hogy a Hunger Strike-ot vagy a Blow Up The Outside Worldöt élőben együtt énekelni Chrisszel egy olyan emlék, amit nem fogok egyhamar elfelejteni.

Setlist:

Before We Disappear / Can't Change Me / Nothing Compares 2 U (Prince cover) / Nearly / Forgot My Broken Heart / The Times They Are A-Changin' (Bob Dylan cover) / Josephine / Fell on Black Days / River of Deceit / Doesn't Remind Me / Say Hello 2 Heaven / Blow Up the Outside World / Let Your Eyes Wander / You Know My Name / I Am the Highway  / Misery Chain / Rusty Cage / Black Hole Sun / Worried Moon / Hunger Strike / Wooden Jesus / A Day in the Life (The Beatles cover) /// One (U2 cover) / Seasons / Higher Truth

Szerző: Kurucz Imola
Képek: Shirlaine Forrest (további képek ITT)

Legutóbbi hozzászólások